12. rész

  Miután leszálltunk a tetőről, nagyapa rögtön elkapott engem, és elvonszolt. Egy szobába mentünk, ahol csak hárman voltunk. Nagyapa, Taro-sensei és én. Leültünk egy asztalhoz. Az ajtó ki volt húzva így láthattam a tájat. Magyaráztak valamit nekem, de nem nagyon figyeltem. Inkább csak egy mondatra figyeltem fel: - És hol voltál az este? – hallom nagyapa hangját.

- A szobámon kívül – mondom hetykén, majd rájuk nézek.

- Azt tudjuk, mivel a katona jelentette, hogy az estét máshol töltötted.

- Pontosan – bólintottam. Nem akartam még megmondani, hogy mi történt az este – közöltem Jégszívvel, hogy nem vagyok hajlandó egy idegennel egy szobába aludni.

  És még nem is hazudtam, csak nem mondtam el mindent.

- És ezért tértél vissza az ő felsőjébe is?

  Csak hüledezni tudtam. Ezek tudják, és még itt vigyorognak.

- De legalább nem lesz olyan szörnyű, ha közöljük veled, hogy ő lesz a férjed. – nem tudom hogy most a röhögését akarja visszatartani Taro-sensei, de elég erőltetően mondta.

- Hogy mi? – fakadok ki – hogy mim lesz ő nekem? Na nem! Ezt most felejtsétek el! Nem megyek hozzá.

  Egymásra néznek, majd értetlenül néznek rám.

- Nem értem – kezdi nagyapa – hiszen az este...

- Nem ugyanaz valakivel együtt lenni, és együtt élni! Ez két külön távoli dolog. Nem megyek hozzá! Legalább ő tudja?

- Nem! Vagyis csak annyit tud, hogy egy hime lesz az asszonya, de hogy még ki nem tudja, hiszen, mint mondtuk, nem voltunk biztos benne, hogy valóban élsz, és hogy valóban vissza is fogsz térni közénk.

  Nem bírtam tovább. Hátradőltem a fapadlón. A mennyezetet néztem. Gondolkoztam. Az nem lehet, hogy pont vele. Bár még mindig jobb, mintha egy vad idegennel, de hiszen őt sem ismerem!

- Ő mikor fogja megtudni? – kérdezem halkan.

- Nem hittük volna, hogy ennyire meg fog viselni. – kezdi megint nagyapa.

- Nem? Hiszen ismersz, tudod, hogy amit nagyon nem akarok az a házasság.

- Anyád nem volt...- kezdené Taro-sensei

- Én nem anya vagyok. Ők már kiskoruk óta ismerték egymást. Én meg csak egy hete, vagy még annyi ideje sem, nem tudom már. De még nem válaszoltatok, ő mikor fogja megtudni?

- Nem tudjuk, talán ma. Nem tudjuk, hogy neki hogy mondjuk meg. Gondolkoztunk azon, hogy te mondd meg neki.

- Tőle tartotok? Két vén apó, akik már tapasztaltak, tartotok egy fiatal, bár erős, de tisztelet megvan irántatot férfitől. Nevetséges. És felejtsétek el, én nem mondom meg neki!

  Még mindig a plafont néztem, nem válaszoltak. Néma csend borult a szobára, csak a madarak csiripelése hallatszott néha be. 

  Nagyapa hozzám lépett, majd letérdelt mellém. Kezeimet megfogta, majd finoman lassan elkezdte leszedni róla a kötést. Még hólyagos volt, így fájt, mikor szedte. Néha az ajkamba harapta, hogy enyhítsem a fájdalmat.

- Kíváncsi vagy rá?

- Dehogy is!

  Taro-sensei elsétált mellettünk, majd magunkra hagyott. Nagyapa gondosan kenegette a sebem.

- Haláli vagy nagyapa!

- Nem értelek. – hagyja abba, és rám nézett.

- Tudod mi történt köztünk tegnap este, de nem hogy leszidnál, hogy szobafogságra ítélnél vagy egyéb más büntetést, szabnál ki rám, inkább a röhögésed próbálod visszafojtani, mikor látod az arcom, és közlöd velem, hogy aki elvette ártatlanságom, az lesz a férjem – tekintetem elvettem a plafonról, és ráemeltem. – Komolyan inkább én nem értelek.

- A szobafogság, és egyéb más ilyen eszközök nem segítenének, hiszen úgysem vennéd komolyan, ahogy a szidásaimat is csak fél vállról vennéd. Meg egyébként is az ilyen dolgok nem az én stílusom, használjam a jövő szókincsét. Hogy az igazat megvalljam azt hittem hamarabb fog megtörténni, bár amire nem számítottam az a mostani reakciód, hogy így fogod fogadni a hírt. Lehet, hogy várni kellett volna még vele.

- Nem lehet, hanem biztos. – mosolygok rá nyugtatóan – de nyugi, valahogy túl teszek rajta. Bár nem értem, miért kell az ő asszonyának lennem?

- Apáitok, mint tudod nagyon jóba voltak, és úgy gondolták, ha a gyermeküket egymáséhoz adják, feltéve, ha azok különböző neműek, akkor a két terület összekapcsolódik, és így egy ha nem is életre szóló, de sokáig tartó békét hozhatnak létre azokon a vidékeken.

- Még meg sem születtem, de már a sorsom felett döntöttek, de kedvesek – húzom el a szám.

- Ne feledd, hogy életüket adták érted! – figyelmeztet nagyapa.

- Tudom, tudom, bár nem értem, ha engem is veszítettek volna el engem, ők élhettek volna tovább, és talán új lányuk született volna.

- Ők ahhoz túlságosan szerettek, hogy akár ilyet is gondoljanak. – tovább kenegeti kezem, majd beköti. – viszont egy időre eltiltalak a harctól.

- Mi? – gyorsan vonom magam ülőhelyzetbe. – nem teheted nagyapa!

- Ha nem akarod, hogy a sebeid felszakadjanak, és hogy a kezeid is tovább roncsolódjon, akkor jobb, ha elfogadod. Taro most beszél Minoruval, hogyha még csellel próbálnál, meg gyakorolni ne tudj!

- Na de! Nagyapa! Akkor mit csináljak?

  Csak nevetett. – Olvass, pihenj, vagy próbálkozz megbarátkozni a gondolattal, hogy hamarosan már asszony leszel.

  Elhúzom a számat. Nagyapa gonoszul magamra hagyott. Amint már éreztem, hogy nincs a közelben, gyorsan felpattantam, és ahol gondoltam Minorut oda rohantam. Ott is találtam őket, a gyakorló terembe. Lihegve néztem rá, miközben megtámaszkodtam az ajtófélfába.

- Elkéstél, már beszéltem Taroval! Tehát nem gyakorolhatsz, maximum nézhetsz minket.

- Nem tudnád mégis,

- Nem! – vágta rá Ayu – most az a legfontosabb, hogy felépülj.

- De nyugodj meg fogsz gyakorolni, csak nem fizikailag. – kicsit hülyén néztem rá ezért magyarázkodásba kezdett. – szellemileg fogunk edzeni veled. Nagyapád elmondta, hogy inkább fizikailag edzetett, így a többi képességed a háttérbe szorult, mint például a kitűnő szaglás, hallás, vagy hogy felvedd a valódi alakod.

  Leültem hozzájuk. – A valódi alakom?

- Igen, a valódi alakod. Az emberi test, minden démonnak, csak egy használatra mondhatjuk úgy, hogy „kapott” teste. A valódi az az alakja. Mint nekem vagy Ayunak a kutya, úgy neked a sárkány. A démonok nagy többsége nem is tudja felvenni az emberi alakját, mert olyan gyengék, és nem bírnák fent tartani, ezért is mondják, hogy azok a démonok, akiknek emberi alakjuk van, azok a veszedelmesek. Bár nálad ez fordítva lesz, míg nekünk a testünk megtartásába vetjük a legtöbb energiát, mit az elején nagyon fárasztó, úgy szokunk hozzá, és csak ritkán kívánjuk a valódi alakunk, úgy nálad inkább a valódi alakod lesz nehéz megszoknod, de ha sokat gyakorolunk, akkor sikerüli fog egy idő után. De ne számíts arra, hogy egyből menni fog, eleinte még csak testrészeid fognak átváltozni, mint például a füleid, a karod, a szárnyad fog kinőne, vagy a farkad. De nálad, mint sárkány, fogjuk tudni szabályozni, hogy ha kell, egyszerre, csak egy részed változzon át. Tehát ha csak a szárnyadra van szükséged, de nem akarsz teljesen átváltozni, akkor csak a szárnyad fog kinőni. Érted?

  Hevesen bólintok. Megbeszéltük, hogy mikor fogunk először „edzeni”. Nagyon feldobott ez, amit hallottam! Minden edzésnek egyformán tudok örülni.

  A falhoz ültem, és néztem, hogy gyakorolnak, néha azért nekem is megengedték, de csak egyszerűbb gyakorlatokat, amikbe nem erőltetem meg magam annyira. Dél körül be is fejeztük.

  Elbúcsúztam tőlük, majd elindultam sétálni. Néhány órás séta után, amit a kastély körül tettem, egy érdekes helyre találtam. Egy régi elhagyatott házra találtam az erdőben. Gyönyörű részen volt, körös-körül fák, és virágok voltak, bár némelyik gondozatlan.

  Beléptem a házba. Rendezett volt, bár a tárgyak, és már a fa is megkopott volt. Nem nagy ház volt, de mégis gyorsan el lehetett benne veszni. Az egyik szobába régi könyveket találtam.

  Letérdeltem a futon mellé, ahol a könyvek voltak. Az egyiket felcsaptam, de abból csak szállt a por. Nagyon régen járhattak itt. Viszont annál érdekesebb dolgot találtam. Egy naplónak néztem. Nem kellett sokáig olvasnom, hogy rájöjjek, hogy anyám naplóját olvasom. Bár nem értem, hogy került ide, vagy én, de mindenesetre örültem neki. Megfogadtam, hogy senkinek nem fogom elmondani, hogy mit találtam. Kimentem, majd letérdeltem a tornácra, egy kis asztalhoz, majd elkezdtem olvasni.