13. rész

A hónapok csak teltek, sebeim szépen gyógyulgattak. Ez alatt az idő alatt, sok mindent tanultam is. Már tökéletesen tudtam használni az érzékszerveimet. Tehát hallásom kiélesedett, ahogy a látásom, és a szaglásom is. Ennek hála, gyorsabban is tudtam mozogni.

Viszont az alakomat még teljesen most sem tudtam felvenni. Nemhogy teljesen! Bár igyekeztem, Minoru is megmondta, rengeteg idő, és gyakorlás kell ahhoz, hogy felvegyem a valódi alakom. Bár ha gyakoroltam, az meglátszott. Mivel még csak a farkamat tudtam megidézni. És persze, ahogy az lenni szokás, eltüntetni nagy nehezen tudtam csak, akár órákba is telhetett. Egyszer Menorunak volt egy jó mondása: - Ha tudnál, tüzet is okádni, egy igazi házisárkány lennél. De persze, mindig vicces volt, mikor a farkam megjelent, mivel méteres hosszú volt, bárkit el tudtam gáncsolni. Kezdtem élvezni, amit én csak játéknak hívtam.

Egyre több időt töltöttem az erdei-háznál, amiről senki nem tudott. És furcsa módon, nem is kerestek. Vagyis kerestek, de sose találtak meg, vagyis ők sem tudnak arról a helyről. Így az tökéletes búvóhelyem lett.

Anyám naplójából is egyre több minden derült ki. Lassacskán kezdtem megismerni, őt is, apámat is, és InuTaishout, akiről kiderült, hogy Sesshoumaru apja. Sokat gondolkozok azon, hogyha InuTaishou olyan volt, amilyen, a fia hogy lett ennyire kegyetlen. De ez nálam is megjelent már nem egyszer. Órákat ülök akár egy oldal felett, és mindig végigolvasom, és csodálkozom, ha anyám, egy mosolygós kedves, kissé naiv, szerény, és ártatlan nő volt, és apám is, aki bár „bátor” volt, vagyis anyám, szinte minden oldalon ezt hangoztatta – de azt is, hogy ő ügyebár nem szerelmes belé, rettentő naiv, hogy nem látta be, hogy mindig róla írt – kemény, de közvetlen, barátságos, hűséges és őszinte, belőlem hogy lett egy kedvetlen, visszahúzódó, harcias, Ayu szerint néha tüzes egyéniség. Bár ez sokszor nevelésen is múlik. Bár ez számomra örök rejtély marad.

A könyv olvasásával, megismertem a kastélyt, és a környezetet, tájat. Anyám mindent pontosan leírt, mi hol található. Talán gondolt arra, hogy én ezt egyszer meg fogom találni? Vagy csak vissza akart emlékezni a szép, boldog éveire? Ki tudja ezeket?

Különös erőkkel bírt, szinte a környezet részévé vált, a tagja volt. Tudta szabályozni a növények növését, virágzását, hervadását, ő maga is egy növény volt, egy gyönyörű, sejtelmes növény, mely sosem hervadt, illetve száradt ki.

Minden este utáltam megválni, ettől a békés, nyugodt helyről, de vissza kellett mennem, a kastélyba. Így is mindig nagy razziát csaptak, hogy hol voltam. És a legszebb ezekben, hogy nagyapát nem érdekelte, hol vagyok, hagyta hagy nevelejem meg magam.

Így visszagondolva, soha nem nevelt, nem mondta, hogy „ne tedd”, „most ezt csináld”, „hol voltál?” De annál többet próbált velem beszélgetést kezdeményezni, ami, még a baleset után, folyamatos, szokványos volt, de ahogy elkezdtem tanulni a harcművészetet, és a szamurájság alapjait, annál kevesebbet beszéltünk már. Hiszen a legfontosabb szabály, hogy egy szamuráj csak akkor beszélhet, ha kérdezik. És bár nő vagyok, ő sosem kezelt úgy. Talán csak nem akarta, hogy gyenge, és védtelen maradjak, és meg tudjak állni a lábamon. A jövőben(ahonnan jöttem, mert az nekem már a jövő) ott még kellett is, de itt, ahol a nők nem harcolhattak, ahol még éltek a hagyományok. Sok katona nem akarta elfogadni, hogy nő létemre harcolok, és nem a földeken dolgozom, vagy nem a szobámban ülök, és az illemleckéimet tanulnom, ahogy egy hercegnőhöz illene.

Ebbe a többségbe, Sesshoumarut is beleértem. Rengeteget vitázunk, ezzel kapcsolatba. Hogy miért nem bírok megmaradni, illetve nyugton maradni, ezzel is csak magamnak, és az ő területének, fényének ártok. Hát igen, miért gondolnám, hogy csak aggódik. Végülis ő csak egy férfi.

De hiába csak egy férfi, még mindig nem tudja, hogy az arája vagyok.

Taro-senseivel sokat beszélgetek ezzel kapcsolatba. Még ő maguk sem tudják, hogy elmondani neki, hiszen tartanak tőle, nem tudják, hogy mi lesz a reakciója. Bár Jégszív, tisztel Taro-senseit, mégis képes lenne megölni, ha olyan szinte felidegesítik. Ezért is ajánlották, hogy mondjam el neki én.

- Mi? Hogy én? Ha téged megölne, nekem gondolkodás nélkül, kitekerné a nyakam!

- Nem hinném lányom. – mondja nyugodt, mély hangján – te irántad még talán érez is valamit, ha ezt még féli is bevallani magának. Veled nem végezne olyan egyszerűen, mint bármelyikünkkel itt a kastélyban.

- Milyen kedves! – húzom el a számat. Egyik kezemmel rákönyökölök az asztalra, majd államat megtámasztom az öklömön. – Előbb jól megkínozna, igaz?

Csak nevetett rajtam.

Így engem illetett meg a megtiszteltetés, hogy elmondjam Sesshoumarunak az igazat. Akárhányszor belefogtam, sosem tudtam elmondani. Kölcsönösen idegesítettük fel egymást. Ezért nem is tudtam belenyugodni, hogy a hátralévő életemet mellette éljem le!

Épp a tárgyalóterem előtt haladtam el, mikor furcsa szavak ütötték meg a fülem.

- Attól tartok, hogy a Keleten tartó belső háborúkat tovább nem nézhetjük tétlen szemmel. – hallom egy mély, erőteljes hangot. – A tartomány már nem tudja sokáig fent maradni, és Hikoro katonái, folyamatosan ostromolják a kastélyt, és kifosztják a területen lévő falvakat. Nem kérnek segítséget, a hatalmuk megrogyott, nincs erős kéz, mi irányítaná a tartományt. Nobu már nem képes, megöregedett felség.

Itt hagyta abba, amikor is én léptem be.

Mindenki egyszerre fordult felém. Keskeny, normál hosszúságú szoba volt. Középen egy nagy aszta, két oldalán katonák, kapitányok ültek, velem szemben Sesshoumaru. Mindenki egyszerre hajolt meg előttem.

- Hercegnő, önnek most nem kellene itt lennie

Nem érdekelt, amit mondtak: - Mi történik Keleten? – léptem be és csuktam be magam mögött az ajtót.

- Hercegnő, mi sajnáljuk...

Nem tudta befejezni, mivel nagyapa a szavába vágott.

- Kelet már nem képes talpon állni tovább. – ő volt az egész életemben aki nem hazudott nekem. Bár sok mindent nem mondott el, de sosem hazudott – Hikoro, ugyebár emlékszel rá, ő volt az, aki elrabolt téged. Már régóta fáj a foga Keletre, és most úgy néz ki, sikerül neki megszereznie.

- És mi ez ellen semmit nem tehetünk? – az asztal másik végére ültem le, szembe Sesshoumaruval. Sokan felháborodtak, hogy merek leülni, és közbeszólni a tanácskozásnak.

- Úgy néz ki nem – hallom Taro-senseit – ha csak, - és itt nagyapára nézett.

- Még túl fiatal ehhez. Még nem elég felkészült.

- Ezt mondtad, mikor megérkezett, és nézd meg, pár hónap alatt hova jutott el, másoknak ezek évekbe telnek.

Mindenki értetlenül nézett rájuk, még én is, bár sejtettem miről van szó.

- Nem én, nem engedem.

- És te nem tudnád visszafoglalni a trónt? – néztem nagyapára. – Végül is te vagy a tartomány ura, hiába halt meg apa, ő még jogosan nem lehetett király, mert te még nem haltál meg.

- Nincs meg az elegendő katonai támogatásom.

- De csak Kelet részéről. – kapcsolódott be Sesshoumaru is – Nyugat úgy támogat téged, ahogy csak erejéből telik.

Erre csak bólintással válaszolt. A következő órákba, a haditervet dolgoztuk ki. Bár a tanács nagy része, nem nézte jól szemmel, hogy köztük ülök, és tanácsokat is adok, de nem szóltak egy szót sem. Inkább csak ránk hagyták.

A végén persze nem született egyelőre semmi eredmény. A terv már megvolt, már csak meg kellett tervezni, és véghez vinni azt.

Mikor kivonultunk, nagyapa és Taro-sensei is egyszerre néztek rám. Célozva, hogy beszéljek Sesshoumaruval. Bár én még nem voltam rá felkészülve. Bíztam abban, ha minél tovább halasztom, akkor talán egyszer csak szólnak, hogy ez csak egy vicc volt, és nem komoly. Talán még magamnak is félek bevallani az igazságot.

Nem beszéltem vele. A tömeggel együtt vonultam ki a teremből. Egyedül Ayu tudta, hogy ezt az egészet. Kint a kertben is ő nyaggatott.

- Yume, mondd már meg neki! Na jó igaz, hogy le fogja harapni a fejed, de komolyabb bajod nem eshet.

- Ahha, és majd én leszek a fejnélküli lovag, vagy mi? – kicsit bambán nézett rám. – Van egy ilyen film – sokat meséltem neki a jövőről – A lényege az volt, hogy egy lovagnak levágták a fejét, és a szelleme a földön maradt, és volt a ló, meg ő, mint fej nélkül. Röviden ennyi.

- Bizarr.

- Megnézhető volt, és bocsi, nem akarok én is ilyen sorsra jutni.

- Ha megenne, égesd el, úgyis házisárkány lettél. De tényleg! Milyen jól összeillenétek! A házisárkány, és a a a, mindjárt kitalálok rá is egy jó jelzőt.

- Hadd csak.

Hátradőltem a fűbe, és a felhőket néztem.

- Úgyis gyakorol, a tónál!

- Nem akarok vele beszélni, ennyi! Amúgy miért én mondjam el? És nekem miért nem félték elmondani? Ugyan úgy én is leharaphattam volna Taro-sensei, vagy nagyapa nyakát! Vagyis fejét, most ez lényegtelen! Miért én beszéljek vele? Milye vagyok én?

- Az arája! – vágta rá rögtön, láttam, ahogyan vigyorodik.

- Anyám borogass! Valaki mentsen meg!

- Amíg itt rimánkodtál kétszer is, el tudtad volna neki mondani! Menj már!

Már szabályosan kiabált.

Nem volt mit tennem, elindultam a tópart felé. Az erdő már sötét volt, mire megéreztem a tó illatát, már beesteledett. Ahogy közelebb értem, megéreztem Sesshoumaru illatát is.

Ayu nem tévedett, tényleg a tónál volt, és tényleg gyakorolt. Gondolom ő is megérezte az illatom, mert mire odaértem, már befejezett minden gyakorlatot. Kérdőn nézett rám, hogy miért zavartam meg.

- Csak köszönetet szerettem volna mondani, amit tettél Kelet érdekébe. – csak bólintott. Tudta, hogy nem ez a valódi ok, amiért idejöttem. Nagyot sóhajtottam – Most nem önszántamból jöttem ide! – fogtam bele – Sőt nem is önszántamból fogom neked elmondani, amit nem is nekem kéne elmondanom, de mégis én mondom el neked, mivel rám erőszakolták. Bár simán megtagadhatnám, és kijelenteném, hogy nem mondom el, mert nem akarom – miközben beszéltem hadonásztam a kezemmel. Ő csak nézett hogy nyögjem már ki végre a kínomat. – Tudom azt is, hogy ezzel a kijelentéssel a nyakamat kockáztatom – bár azt nem értem miért – tehát, de ügye nem fogsz megenni? Bár lehet, jobban járnál azzal. Tehát... Utálom ezért nagyapámat Taro-senseivel együtt. Mint tudod, egyszer meg kell nősülnöd, és hogy nem is te választhatod meg, hanem már megszabták előre. Hát igen, csakhogy még te sem tudod ki az arád. – már sejtettem, hogy érzi, hogy tudja – mondjam ki, vagy kíméljelek meg vele? – nem válaszolt – akkor kimondom. Én vagyok az. – mélyen a szemébe néztem.

Bár nem láttam benne semmi érzelmet, se az arckifejezésén, mégis éreztem, hogy az aurája megváltozik. Ha fel is volt készülve, ha még sejtette is, ő sem akarta, ugyan úgy, mint ahogy én sem.

Nyugodtan álltam vele szembe. Nem féltem tőle, bár nem is értem miért kellett volna, hiszen egy férfi nem üthet meg egy nőt, főleg egy szamuráj, ez erkölcstelen lett volna.

Mégcsak most tudtam felfogni a kinézetét. Félmeztelen volt, hátán, és mellkasán gyöngyöződött a verejték, ahogy az arcán is. Nem kevés gyakorlás ára lehet, hogy ezt a szintet elérje.

Ő sem szólt semmit. Várta a választ, azt, amire én is úgy vágytam, hogy ez az egész csak vicc, semmi más. De nem mondtam. És ő csak tovább nézett, aurája egyre jobban változott meg.