14. rész

  Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még ott állunk egymással szembe, a másikba egy kardot dob felém. Még feleszmélni sem volt időm, támadott!

  Kitértem útjából, de követett. Hárítottam támadását. Tehát ő sem örül. Ráadásul rajtam akarja levezetni is! Nagyszerű. Gyors volt. Gyorsabb, mint én. A gyakorlások hanyatlása meglátszott rajtam.

  Elölről támadott. Vártam támadását, most nem tértem ki az útjából. Lábamat hátrafeszítettem. Erősen markoltam kardja markolatát. Eddig csak játszottunk egymással.

  A két penge összefeszült. Csattogott. Folyamatosan támadtuk egymást. Minden apróbb cselt, amit bele akartunk vinni, észrevettük.

  A magasba lendült, és eltűnt a szemem elől. Sehol nem láttam. Behunytam a szemem, koncentráltam, ahogy az Minoru tanította. Talán két percig állhattam így.

  Kinyitottam a szemem. Megfordultam, és hárítottam támadását. Ő támadt erősebbnek, kardjával a súlyponton, egy fának lökött, majd követett ő is, de még mielőtt lecsapott volna, ismét összecsengett a két penge a fejünk fölött. Közvetlenül előttem állt. Bár szemében ridegség mutatkozott, mégis észrevettem benne a haragot, a düh-t.

- Ne hidd, hogy nekem is fúúú, de jó volt, mikor megtudtam. – sziszegtem két fogam között. Az erős ütés következtében a hátamon az egy, alig gyógyuló sebem, sikeresen felszakadt. – De azért, ne rajtam töltsd le a haragod!

- És miért ne? Az lenne a legegyszerűbb, ha halott lennél.

- Ó valóban! Én is ezt kívántam mikor megtudtam, csak épp fordítva, de sajnos nem tehetjük. És a legrosszabb, hogy bele kell nyugodnunk.

- És ha én nem akarok? Ha nem akarlak elvenni?

- Ez nem akarás kérdése. Ha meg megtagadod apád parancsát, szégyent hozol, az egész hazádra.

- Mióta lettél ilyen bölcs?

  Leengedte kardjárt. Majd hátat fordított nekem, és visszament a tóhoz, hogy felöltözzön. Kedvem támadt hátba támadni, de az nem lenne sportszerű.

  Fájt a hátam, égetett a sebem, de még mielőtt megérezhette volna, bár szerintem, már akkor érezte, mikor még fel sem szakadt, ledobtam kardjárt, és távoztam. Dühösen.

  A parkba Ayu, és Taro-sensei mellett rohantam el. Kezeimet ökölbe szorítottam. Utánam néztek.

- Elmondta neki. – tudatja Ayu.

- Igen és nem is volt harcmentes.

  Megálltam, majd visszafordultam.

- Jó a fülem! – majd visszarohantam hozzájuk – Taro-sensei felejtse el! Nem megyek hozzá! Nem leszek a felesége! Előbb leszek öngyilkos! Elvégzem a rituális öngyilkosságot, de én nem leszek a felesége.

  Sesshoumaru is megjelent a látóhatárunkba.

- Pedig azt gondoltuk, hogy azután az éjszaka után, nem lesz ellenetekre, ha együtt le leélnetek az életeteket.

  Sesshoumaru csak morgott mögöttem, majd rámnézett. Ridegen.

- Nem én mondtam el nekik, ők már tudták! - fordultam hozzá, majd vissza Taro-sensihez – Nem! Nem megyek hozzá! És nem érdekel ki mit mondd!

- Vérzel! – tudatta velem Ayu.

- Képzeld én is észrevettem! És nem is tudom ki miatt! – nézek itt Taro-senseire, majd faképnél hagyom őket, és emelt fővel, vérző háttal távozom.

  A szobában nagyapa és Shizu várt. Nekik előadtam, amit kint az udvarba, majd csapkodtam. Nagyapáék furcsán néztek rám, és inkább nem szóltak semmit. Elmentem zuhanyozni.

  Könny szökött a szemembe, mikor a hideg víz a sebemet mosta. Kínszenvedve, de sikerült kimosnom a sebet. Ezután bekötöztem, nem lett egy művészi alkotás, de most nem akartam segítséget kérni. Ahhoz még túl dühös voltam!

  Törülközőbe mentem ki, még mindig ott szobroztak a szobámba. Shizu az ágyamon ült, nagyapa az ajtófélfának dőlt, kezeit összefonta mellkasán. Érdeklődve figyeltem rájuk, hogy még miért vannak itt.

- Chinatsu ma hazament. – kezdett bele Shizu.

- Oh, sajnálom, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni…

- Ne sajnáld! – legyintett – Még úgyis fogtok találkozni.

- Gondolom, nem csak azért maradtál ott a megbeszélésen, hogy eltöltsd az időd. – mondja nagyapa.

- Nem értelek – nézek rá, közben a szekrényhez megyek, majd felöltözöm.

- Tudod mire értem. Te is harcolni akarsz.

- Persze!- nézek ki az ajtó mögül, mivel az eltakarta nagyapát.

- Úgy mondod ezt, mintha ez olyan természetes dolog lenne-, kapcsolódik vissza Shizu.

- Miért nem az? – nézek rájuk értetlenül.

- Shizu, Yume olyan kiképzést kapott, mint egy rendes szamuráj. Úgy neveltem, mint egy férfit, bár tudtam, hogy nem lenne szabad, ő akarta így. Tehát neki teljesen természetes, hogy veletek együtt fog, majd menni. Szerintem meg sem fordult a fejébe, hogy ne így legyen.

- Még jó hogy nem! Veletek megyek, ezen nem is kell vitatkozni!

  Láttuk Shizu arcán a meglepettséget. Nem csoda, hiszen nincs hozzászokva, hogy nő is ugyanúgy harcoljon, akár egy férfi. Próbáltam megnyugtatni, nem csodálom hogy félt. De tudattam vele, hogy már kiskorom óta forgatom a kardot, és hogy tudok vigyázni magamra, ha meg nem, akkor nem, egyszer úgyis meg kell halnom. Ezen förtelmesen felháborodott.

- Na ne! Apa, én, ÉN nem engedem el! Ha kell börtönbe zárom, leláncolom.

- Abból sem te jönnél ki jól! Emlékezz csak vissza, hogy mi volt néhány hónapja, még az óta se gyógyultam meg! A legtöbb sebet, a lánc okozta, és a bezártságot! Még csoda, hogy nem félek a bezártságtól – nem mondtam ki a művészi nevét, mert abból nem értett volna. Megkíméltem magam a fölösleges magyarázkodástól.

  Mikor már nagy nehezen sikerült megnyugtatnom, és bele is törődött, hogy én is elmegyek velük, távoztak, de az ajtóban még megállt és visszafordult.

- Akkor sem értek egyet! Remélem, tudod! Nem és nem!

  Csak mosolyogtam, és intettem neki, hogy viszlát.

  Hátradőltem az ágyon, és a fejemet fogtam.

  Talán 3 órát feküdhettem így, mikor is leendő férjem jött be a szobába. Nem törődtem vele, még arra sem méltattam, hogy ránézzek. Kíméletlenül a plafont bámultam, azon is egy lyukat.

- Fölöttünk van még emelet?

  Nem értette kérdésem, de válaszolt: - Igen, van.

- És a szobám fölött is?

- Gondolom igen.

- Nem tudod? – csodálkozom el – amúgy meg nem csodálkoznék, ha tudnának mindent, ami ebben a szobában történik! Itt van egy hatalmas lyuk… onnan bármit meg lehet hallani.

- Holnap intézkedek…

- Ne! Ha mégis így lenne…- felállok, majd odamegyek hozzá, és a fülébe súgom, de olyan halkan, hogy még neki is figyelnie kelljen – adjunk át hamis információkat, ami a háborúval kapcsolatos. – majd elmegyek előle – mert ugyebár e miatt jöttél. De mielőtt még belekezdenél, szólók, hogy nem vitatkozom, és nem vagyok hajlandó itthon maradni!

- Pedig épp erre akartalak kérni.

- Oh, most már kérsz? – mint egy dáma felemelt karral mentem, neki háttal, de most megfordultam. Fejem kicsit oldalra billentettem – Eddig azt hittem, hogy ez a szó hiányzik, a szótáradból.

- Ne ironizálj, és ne is pofátlankodj.

- Na ennyit a kéréseidről – csüggesztem le szám, fejem. Ismét megfordultam, és az erkélyre mentem. Ő követett. – Talán inni kérsz valamit? Bár nem tudom, mit adhatnék – e szerény hajlékomból.

  Nem bírta sokáig.

- Figyelj…

- Ami délután történt megtörtént, nem tudunk már rajta változtatni! De amit kijelentettem Taro-senseinek, nagyapának, Ayunak, és Shizunak is ahhoz tartom magam. Nem vagyok hajlandó hozzád menni! – komolyan arccal néztem rá – én nem az a lány vagyok, aki eltűri azt a viselkedés módot, amit ma produkáltunk a tónál. Én nem tudom ezt félvállról venni, és nem is tudok megbánást tanúsítani, vagy tiszteletet mutatni, még ha megjátszom sem! Csakhogy tudd! A hátamon a seb sikeresen felszakadt, hála neked. De nem csak téged hibáztatlak magamat is, hogy voltam olyannyira idióta, hogy belementem a harcba. – szólni akart, de felmutattam kezem, hogy még nem fejeztem be – viszont azt sem akarom, hogy te ezért megváltozz, mert nem akarok senkit semmilyenné formálni, megváltoztatni! Ilyen vagy és kész, meg lehet szokni, de csak, mint ágyas, barát, bajtárs. De nem, mint asszony!

  Vészesen közelített felém. Elfordultam tőle, tudtam mi következik, de most egy percre sem vágytam rá. Túlságosan melegített a düh, a harag. Előbb ezt kellett csillapítanom.