Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

6. fejezet:

Bosszúálló - 返り討ち

Az ifjú taiyoukai látszólag unott nemtörődömséggel támaszkodott balkonjának faragott mellvédjére. Aranyszín szemei a távolt fürkészték, fényük sötét és baljós volt, e kora esti órában. Sem a hanyag testtartás, sem a démon arcvonásai nem tükrözték a lelkében dúló indulatokat, egyedül pillantásának kísérteties csillogása tanúskodott arról, mi zajlik a kutyaszellem elméjében.

A sötét szemöldökök megremegtek, ahogy a fiatal férfi egy pillanatra dühös daccal összeszorította szemhéjait, s ezzel egy időben ujjai között fájdalmas reccsenéssel repedt meg az erkély korlátja. Az indulat tovaveszett, a hegyek felől érkező friss nyáresti széllel, és a gondolatok újra a realitás medrében csorogtak tova.

„Miért hagytam, hogy anyám eltérítsen a célomtól?” - villantak meg a borostyán szemek, ahogy pillantása távolról lassan közeledtek a város, a várfal, majd a kert felé. - „Miért hallgattam az ostoba érvelését, miért pazaroltam az időm arra, hogy meggyőzzem őket? Két hosszú hetet vesztettem…”

Mély sóhaj, dühös fújtatás, és a korlát újabb reccsenése vezette fel a hirtelen gondolatváltást.

„Ez a rohadék pedig még mindig életben… nem öltem meg. Mert anyám tele beszélte a fejem… és mert elhittem, hogy talán jó lenne csalinak. Chikushou! Mért engedtem, hogy egy asszony befolyásoljon!?!”

Pár rövid, békésen madárdalos, távolról az óceán locsogását hallgató percig a korlát is úgy gondolta, a nehezén már túl van. Sesshoumaru ujjai engedtek a szorításon, s már csak nyűgös fáradtsággal támaszkodott a mellvéden.

„Ha eddig nem öltem meg, hát most még kibírom egy darabig… eltűröm a barátságos vigyorát, és nem tépem le a fejét. Tudom, hogy tudja… és tudja, hogy tudom. De várok… ha csak egy kicsit is lehetséges lenne…” - az inuyoukai félszemmel az udvar felé pillantott, hogy aztán unottan más merre tekintsen, ahogy felismerte a kíséretével körbevett Menorut.

„Risa él, és vissza fog jönni ide…” - a démon mélyen beszívta a tenger sós párájával keveredett, friss hegyi vadvirág és erdő illatot, melyet arcába csapott a szél. - „Tudom, hogy visszajön…”

A szellő, mely eddig lágyan, balzsamosan simogatta arcát, és kócolta ezüstös fürjeit, váratlanul erősödni kezdett, s a kellemes, érzékeit andalító illat is tovatűnt belőle. Susogva, a fák leveleit tépve bukott alá a hegyek közül, végigsöpört a rizsföldeken, átbucskázott a városfalon, majd erejéből alig veszítve, dühösen csapott a férfi arcába. Fordult, röppent, körbenyaldosta a mozdulatlanul, érdeklődve szemlélő alakot, majd alábukott a párkányon, átnyargalt az udvaron, miközben egyetlen szót suttogott borzongató hangon a Déli palota lakóinak: Shine!

***

Mély lélegzet, kicsit bent tartod, majd kifújod. Gyerünk Risa, nem eregetheted a rókákat ilyenkor…

Őszintén szólva, minden bajom volt. Ott álltam a lemenő nap fényében ismét a déli határvidéken, a lábaim remegtek, a tenyerem izzadt, a bensőm forrt… és nem voltam tisztában saját magammal sem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a lelkem nem hánytorog legalább annyira, mint a testem. Vagy talán még jobban is… az elmúlt éjszaka csak még sötétebben, még kuszábban nehezedik rám.

El is filozofálgatnék saját bajaimról, leülnék a gyönyörű, narancsos napsütésben, nézném a kis, hasas, hófehér bárányfelhőket, s megválaszolnám az élet nagy kérdéseit. Csak kissé nyomasztóan hat rám ez a pár ezer ember itt mögöttem, fegyverben, páncélban, bosszúra szomjazva.

Hová kerültem én?

Gyerünk Risa, mélyen beszívod, hosszan lent tartod, lassan kifújod… menni fog ez!

Óráknak tűntek a percek, amit a határút mentén, az alkonyati erdőben megbújva töltöttünk. Én az élen haladó csoportot vezettem, pár otome, és jó kétszáz katona, azaz férfi élén. Mögöttem valahol Reito jön, a Tetsu-klán maradékával, s jó pár kiváló harcossal, hogy kis előőrsünk majd elérte az ezret. És mi még csak a sor eleje voltunk. Három másik Oszlop vezetett még, a miénknél is nagyobb egységeket, velünk párhuzamosan, talán egy mérföldön belül, ám mindig egy lépéssel mögöttünk.

Ezek tényleg azt hiszik, hogy én ismerem a terepet. Persze, a palotakert védőfalától, mint a tenyerem… de itt? Nem baj, csak lélegezzünk mélyen!

Már azt hittem térdig leálltam a lábaim, mikor végre megjelent mellettem az öcsém. Kevesen múlott, hogy frászt nem kaptam, de aztán sikeresen titkoltam ezt előtte. Nem volt miről beszélnünk, minden precízen, pontosan ki volt tervelve, nekünk csak megfelelően végre kellett hajtanunk az utasításokat.

Újabb várakozás, végül mikor már azt hittem megvárjuk itt a naplementét feltűnt előttünk a Harmadik Oszlop, Nao. Ő volt az egyszemélyes felderítő csapat, ennek értelmében már az induláskor aktivizálta a páncélját, szolgálójának árnyéka is a közelben játszott, ám továbbra is rejtve. A karmazsin piros páncél aranyszín csatjain, s díszein szikrázva tört meg a napsugár, és csillanva csurogtak le, a földes út porában büszkén álló nő acélkarmairól áldozatainak vércseppjei. Ez egyet jelentett számunkra; az út szabad.

A városig kell jutnunk így, szépen csendben, mint akik lopni jönnek. A lényeg azon van, hogy továbbra se veszítsük el a meglepetés erejét. Ugyanis erre továbbra is szükségünk van, kilátásban azzal, hogy körülbelül a kétszeres túlerőre kell számítanunk. Ám Yorouichi-sama szerint még így is majdnem biztos az ütközet kimenetele, hiszen négy oszlop és megannyi otome is harcba vonul. Majdnem biztos, hogy elsöpörjük a Déli Tartományokat, s könnyedén tesszük a földdel egyenlővé Menoru birtokait. Csupán nem szabad elbíznunk magunkat, és tartani kell magunkat ahhoz, amit az Otohime mondott.

Némán tettem egymás után a lábaim, miközben figyeltem a barna csizmákat. Nem igazán erőltettem túl a dolgot, szokásos ruházatomban jöttem. A város határában úgy is felveszem a páncélt, és addig, míg az utolsó ellenálló lélegzik, nem is fogom azt elhagyni. Amúgy sem vagyok hozzászokva a nehéz harci öltözetekhez, őszintén még az is nehezen ment, hogy a kimonókat le tudjam váltani nadrágokra. Kellemetlen berögződések…

Igazán már nem is tudom, min gondolkodtam, egyet tudok, mire nem akartam gondolni. És ez tökéletesen össze is jött, egészen a városhatárig, annyira sikerült lekötnöm magam mindenféle csip-csup dolgokkal, futó gondolatokkal. Még Kagutsuchira sem akartam figyelni, aki miután megunta nyakasságom békén hagyott. Így aztán eléggé meglepett, hogy a lemenő vérvörös korongú Nap utolsó sugaraival együtt elértük azt a magaslatot, mely alatt elterül a Déli Tartomány fővárosa, a palota és a kikötő. Innen már nem volt vissza út, s mintha ezt megérezte volna háborgó lelkem is, hirtelen elcsitult körülöttem a világ.

Megszűntek a félelmek, megszűnt minden nyomás, minden benső kényszer. Nem féltem az ismeretlentől, s nem féltem már a jövőtől sem. Ez volt, azaz érzés, melyről Yorouichi suttogott nekem az éjjel, mikor a lelkemről letörnek a bilincsek, mikor az álmok közt ringó vágyak beérnek, és az elhatározás cselekvésbe torkollik.

Ott álltam a város határában, melynek fogja voltam, hosszú, kínkeserves három évet. Alattam futottak a folyók melyeket ez idő alatt megismertem, s világítva a narancs, éltető sugarak fényében ott magasodott a palota szikár tömbje, és alatta ott zöldellt a kert, melyet úgy szerettem, és tudtam, hamarosan azoknak a lángoknak válik martalékává, melyeket én gyújtok.

A bosszú lelkemben parázsló tüze fellobbant, hogy majd felperzselte józan gondolataim, s kiszáradó ajkaimon már éreztem az elégtétel vevés édes ízét. Megfizetek, mindenért meg fogok fizetni, amit ellenem elkövettél… Meghalsz, Menoru!

– Risa? - lépett mellém elszánt tekintettel öcsém. - Az Otohime döntése alapján… te vezetsz minket… Nos?

Tovatűnt a véres, sötét én lelkemből, ahogy ellágyuló tekintetem egyetlen testvéremre emeltem. Szemei határozottan, elszántan csillogtak, az ő erejéből merítettem erőt magamnak. Egy pillanatra a fák és bokrok közt kilépőkre pillantottam, s tudatom azonnal felmérte a sokaságot, ami az erdőben várva figyel.

Eközben mellettem kilépett a két másik oszlop, kik a többi hadtestet vezették, mellettük feltűntek a vérvonal és klán főnökök, az oszlopok szerződői. Mire észbe kaptam, már a két otome fél térdre ereszkedve várta urának döntését, csak én hezitáltam.

Megkapaszkodtam a bíztató gondolatokban, melyeket Kagutsuchi sugalmazott elmémnek, és lassan én is leereszkedtem Reito előtt. Egy pillanatra fátyolosnak tűnt a tekintete, talán mondani is akart valamit, ám én nem akartam, hogy most mondja. Azt akartam, hogy kezdjük el, hogy legyünk túl ezen, s akkor ismét, talán ismét minden a régi kerékvágásba kerül. Így inkább lehunytam szemeim, felszegett fejjel vártam érintését.

– Ha elfogadod az akaratom, szabadon engedem az erőd, Siroitoshi Negyedik Oszlopa; Risa Narusegawa.

– Elfogadom! - olyan idegen, és élces volt a hangom.

Nem láttam, csak éreztem, ahogy az égető, tagjaimat bejáró bizsergés kiindul a homlokomból, majd bőrömet beborítja a kellemes, lelkemig ható érintésével a hófehér, aranyosan fénylő páncél. Csuklóimon felragyogtak a pántok, hajam eltávolodott hátamtól, ahogy a vaspántok felfogták hosszát. Mikor feltekintettem mellettem már mind a két oszlop harckészen, szilaj tekintettel bámulta a lenyugvó Nap vérvörös korongját.

Ruganyos, könnyed mozdulattal felemelkedtem, majd szétnyitott ujjaim között megjelent az apró, fehéren izzó gömb, s halk csattanással felvette naginatám formáját. Jól eset a hűvös fém érintése, bár a kesztyűkön át csak halványan érzékeltem. Bárhányszor öltöttem fel kinoém, még mindig magával tudta ragadni lelkem az érzése… a határtalan, végtelen erő érzése. Egy olyan erőé, melynek nem lehetet gátat szabni, mely bejárja minden apró, pici sejtem, mely tettekre buzdítja elmémet.

Nem vagyok se nagy szónok, se jeles hadvezér. Azt se tudom Yorouichi miért engem szemelt ki erre a posztra… talán csak esélyt akart adni a bosszúmra, hogy úgy érezzem tényleg én hiszem véghez. Tudom, hogy nem. Csak egy homokszem vagyok a sivatagban, aki a többiekkel ellentétben nem fél, ha a szél elragadja, és a magasba emeli. Egy kicsiny szemcse, mely olyan, mint a társai, mégis, a kopár lankák közül az oázisba vágyakozik, noha nem ott a helye.

Nem szónokoltam, nem mondtam bíztató szavakat. Az egyetlen utasításom csak az volt, melyet már előre elterveztem.

– Nem olyanok vagyunk, mint ők, nem rendezünk mészárlást. Csak az ellenállókat és a katonákat öljük meg. Nem akarom meglátni, hogy bárki kezet emel ártatlan asszonyra, vagy remekre…

Nem fordultam feléjük, így is bőven elég volt hallanom a helytelenítő morgást. Tudtam, hogy sokaknak nem fog tetszeni. Ám nem akartam lesüllyedni arra a szintre, ahová szerelmem és Menoru közös erővel akartak taszítani. Nem, én más vagyok! Youkai, otome, de nem ártatlanok gyilkos.

– Remélem világos voltam? - fordultam még is hátra, mivel a morgás, és helytelenítés zajai csak nem szűntek. - Ha valakit meglátok, hogy mészárlásba kezd, a saját kezemmel ölöm meg!

Nyomaték kedvéért a földbe döftem a naginata nyelét, mire az felfénylett, s lassan beleolvadt a fűvel gyéren benőtt domboldalba, hogy aztán fehéren ragyogó fények kíséretében megjelenje, szinte a domboldalról születve szolgálóm. Kagutsuchi vészjósló kiáltása rikoltva szállt tova a széllel, mely elindult a déli palota felé, vinni a hírt; minden percük meg van számlálva.

Ellendültem, a sárgás fényfolt, mely testemet alkotta menet közben felkapta, a domboldalon lejjebb, a földből kibukkanó fegyverem, s a következő pillanatban már óriási szolgálóm aranysárga csőrén álltam. Oldalra sandítva megpillanthattam a két másik behemót állatszerű, félisten lényt, kísérőimmel egyetemben.

– A játék kezdetét veszi… - motyogtam magam elé, mire Kagutsuchi gondolatban azonnal válaszolt.

– Elfajzott egy gondolat, ezt játékként értékelni…

– Ki fogom élvezni minden pillanatát, és módszeresen végzek vele… - ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy fantáziámban felragyogtak a régóta dédelgetett vágyak bosszúmról.

– Jól hangzik. Bár félek tőle lassú leszel, hogy elsőnek elkapd… - bizony ez utalás volt arra, hogy mellettünk mozgásba lendült a táj, ahogy ezernyi kinoe aktiválódott, és katonák lábai dübörögtek el mellettünk.

– A gyorsaság a te reszortod, kedves társam…

– Társ? - éreztem a gúnyt, végül az őszinte örömöt ebben a behatárolhatatlan, zengő hangban, melyet csak az én füleim észleltek. - Ha így gondolod örömmel…

***

Sesshoumaru felkapta a fejét, s feszülten fürkészte a naplemente narancs fényeiben fürdő tájat. A szél, és amit susogott. A zsigereiben érezte, hogy történni fog valami… Valami, amire napok óta vár.

A szellő, mely az előbb olyan vadul, vágtatva hozta az üzenetet most újra körbe futotta a palotát, megtépte a kerti fák ágain a levelet, és bele kapott a kutyaszellem ezüstös, fénylő hajszálai közé.

A távolban, túl a városfalon, a zöldellő hegyek és a türkiz óceán között valami remegés, különös vibrálás tűnt fel a levegőben, mintha a zöldellő dombok is mozgásba lendültek volna. A férfi vékonyra húzta aranyszín szemeit, hogy még jobban meg tudja figyelni a különös, vészjósló jelenséget, mígnem váratlanul óriási, hófehér test emelkedett a magasba, miközben dübörgő szárnycsapásokat sodortak füleihez a fenyegetően érkező széllökések.

Sesshoumaru meglepett nyögéssel szabadult meg eddig feszültségében bent tartott lélegzetétől, ahogy szemei felismerték az óriási, gyönyörűséges lényt, mely dühös rikoltással a magasba emelkedett. Még túl sem jutott az első döbbeneten, mikor is hasonló, furcsa, ámde láthatóan kisebb, mégis hatalmasnak tetsző lények tűntek fel az első mellett. Akkor már megértette, nem a domb mozdult meg, hanem alakok ezrei rohannak rajta lefelé. Többen voltak, mint amennyire legvakmerőbb számításai alapján gondolni mert, hiszen fel nem foghatta, a félig kiirtott, lerombolt város hogy adhat ennyi harcost egy revanshoz.

Az ifjú taiyoukai percekig a döbbenet hatása alatt volt. Csak markolta az erkély korlátját, s képtelen volt szemeit elszakítani az élen közeledő, a leszálló alkonyatban szinte világító, tüzesen lángoló farkú hatalmas madárszerű lényről. Körülötte izzott a levegő, és noha hunyorognia kellett, még így is kitudta venni, amit a legjobban látni kívánt.

Karcsú, magas alak állt büszkén, fegyverére támaszkodva az óriáslény színarany csőrén, ahogy az lehetetlen sebességgel közeledett, akár egy lángoló tűzgolyó, váratlan gyorsasággal vált képessé arra, hogy kivegye a mélytengeri kék színben játszó szemeket, a feltűzött, ében hajkoronát, a nő kecses, vékony nyakát, s egész babonázóan gyönyörű lényét. Ám ahogy múltak a pillanatok, csökkent a távolság, képtelen volt nem észrevenni, a lenyűgözően kék szemek olyan tekintettel figyelik őt, és vele együtt a palotát, mely idegennek hatott a nőtől, kinek gondolatától képtelen szabadulni.

Szinte mellbe vágta a fiatal démont, ahogy felfogta, nyoma sincs ebben a lényben annak az ártatlan, kedves lánynak, akit itt hagyott hetekkel ezelőtt. Harag, bosszúvágy, indulat, és düh kegyetlen fényei játszottak a máskor oly igéző pillantásban, s a telt, apró ajkak kellemetlenül torznak ható mosolyra húzódtak

Bármennyire a pillanat hatása alatt is volt, a kutyaszellem életét még is megmentették kifinomult érzékei. Még a támadás pillanatában ellökte magát az erkély korlátjától, majd elmosódott alakként rontott a szobájába, épp hogy csak elkerülve a tomboló léghullámot, mely darabokat szakított ki a palota tömör szikla testéből. Két pillanat volt az egész, a youkai haorit húzott, majd rutinos mozdulatokkal csatolta magára a vaskos vértezetet. Végül még mielőtt bármi mást tehetett volna a légnyomás kilökte a folyósóra, hogy a szemközti falnak csapódott.

– Ha ez így megy tovább, még a végén megöl… - húzódtak össze bosszúsan a férfi szemöldökei, majd ismételten bravúros menekülésre kényszerült, mikor a szinte formát öltő szél átsöpört a folyósón.

Egyetlen esélyének a szabad ég alatti harcot látta, úgy tűnt a palota nem lesz képes sokáig elviselni a nyomást, ami ránehezedik. Ám nem juthatott olyan könnyen ki az udvarra, hiszen az épületben elszabadult a káosz. Cselédek, nők, férfiak, hivatalnokok, katonák ordibáltak, sikongattak és rohantak fejvesztve, ki erre, ki arra. Többen hisztérikus rohamot kaptak. Sesshoumaru, ahogy leért az alsóbb szintre, már azelőtt közelharcba kellett bocsátkoznia, hogy felfogta volna mi történt.

Az udvar, és a bejárati csarnok csak úgy hemzsegett a páncélos, villogó szemű támadóktól, és a pillanat mikor betoppant úgy tűnt, fellobbantotta azok harci kedvét is, kik eddig tartózkodtak. Egy lélegzetvételnyi kis idő volt, ezer meg ezer, bosszútól fénylő szempárral találta szemben magát, és tudta, ez olyan bosszú mely jogosan sújthat le rá. Végül az ifjú kutyaszellem összeszorította ökleit, és ugyan valami különös, meg nem fogható fájdalmat érzett, elhatározta; nem fog itt meg halni. Addig nem, amíg meg nem találja Risát. Addig nem, amíg nem végez Menoruval.

Egyszerre mozdult meg az őrjöngő tömeg, s kezdték vágni a maroknyi katonát, kik megpróbálták hősiesen feltartani az áradatot, ám azok egykettőre a nyugati tartományörökös közelébe kerültek. Sesshoumaru az első percekben reménytelenül védekezésre kényszerült, szinte azonnal be szerzett pár sebesülést is, bár azok jórészét vértjei felfogták. Ez aztán felszította a fiatal démon harci kedvét is, és egykettőre helyet teremtett magának a visszavonulásra, bár fájdalmasan kellett tudomásul vennie, amelyik támadó olyan különös anyagból készült páncélt visel, mint Risa, azok ellen kevésnek bizonyulnak karmai. S hamarosan már saját épségét megőrizvén nem is használta őket, mivel legtöbbjük vagy letörött, vagy a felére kopott. Ha ideje lett volna, bizonyára kétkedések közepette ámulni kezd vérző kezei láttán, de ha életben akart maradni, ezt nem tehette meg.

Percek múltán érkezett csak a felmentő sereg, és ekkor végre lehetősége vált a démonnak, hogy kiváljon az őrült forgatagból. Csak vissza, vissza az emelet felé! Áttörte magát a lépcsőn lefelé igyekvő védőkön, majd a még mindig hisztérikusan rohangáló háznépe között átvágva az egyik nyitott ablakhoz rohant, hogy azon légies könnyedséggel távozzon. Alig egy szívdobbanásnyi idő múlva cikázó ezüstös szellemgömb röppent vissza ugyan azon a nyílászárón, épp hogy csak megmenekülve, egy a fal mellett eltomboló óriás szélörvény elől. Így aztán Sesshoumaru inkább a kert felé próbálkozott a következőben, és valóban, úgy tűnt ide még nem vette be magát az ellenség.

Egy villanásnyi gondolkodás után lépteit a nagydomb felé vette, mely egyetlen kilátási pontot jelenthetett számára, s bár semmiféle haditervet nem dolgozott ki magának, két cél mindennél erősebben vezérelte; életben maradni és megtalálni a lányt. Bár előbbi szinte lehetetlennek tűnt, minek után első számú célponttá léptette elő magát azzal, hogy felfedte jelenlétét. Ám ha a hír eljut Risához…

Sesshoumaru megtorpant, ahogy a csapongó levegő gyanús szagokat sodort feléje. Azonnal feszülten figyelni kezdett, majd koncentrálva felröppent a dombtetőre, hogy levágja az utat, mely még hátra lett volna. Odafönt aztán még moccanni sem maradt ideje, azonnal penge nyomódott nyaki ütőeréhez.

– Nocsak, nocsak… csak nem az ifjú nyugati tartomány örökös, aki könyékig véresen távozott tőlünk? - duruzsolta egy édes, mégis visszataszító hang a fülébe.

Ugyan támadóját nem láthatta, még is azonnal tisztában volt minden adottságával. Nála alacsonyabb, vékony, olyan különös páncélt viselő nő. S a fém, mely nyakához simul a nő kezére csatolt acélkarmok hegyei. Maga előtt pedig – megszülethetett a felismerés –; miért volt olyan üres, és csendes a kert. Itt már véget ért a harc, és minden ellenállót, még a domb tetején, vagy a túlsó részén leöltek, innen nézve mindent beborított a vér, és mindenfelé élettelen holtestek feküdtek, kis tüzek pislogtak az alkonyatban a feketéllő, földbe fúródott nyilak és dárdák között.

Egyes egyedül ő, és ismeretlen, de visszataszítóan erős támadója voltak már csak itt élő lények. Ez pedig nem jelenthetett mást, minthogy egy kellemetlenül sok erőt felemésztő szemtől szemben harccal kell számolnia.

– Bóknak veszem, hogy emlékszel rám… élvezd ki, mert én leszek az utolsó emléked is. - az eddig ide-oda futkosó, a területet pásztázó arany szemek pillantása váratlan gyorsasággal megkeményedett, és elhidegült, miközben az eddig érzelmek által dúlt arc ismét rideggé, és megfoghatatlanul távolságtartóvá merevedett.

Ugyan a vörös hajú, bosszúszomjas otome azonnal érezte, erős változás ment végbe ellenfele gondolatai között, mely azonnal kihatott testére és erejére is, mégis, meghökkeni sem maradt ideje, Sesshoumaru könnyedén eltűnt vaskarmainak szorító fogságából, s a következő pillanatban, már csak a véres, beszakadt karmok érintését tudta felismerni védtelen nyakszirtjénél.

– Jó vagy… talán ezért keres téged az a kis jött ment liba is… de nem eléggé! - vigyorodott el a látszólag patt helyzetbe kerülő nő, mire szemeiben őrült fény villant, s eközben egy behemót árnyék rájuk vetült az alkonyatban…

Folytatása következik…