Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

7. fejezet:

Ösztön - 本能

Lihegve álltam meg a bejárati csarnok előtt, gondosan megvárva, míg a Kagutsuchi által keltett őrült szél elcsitul körülöttem. Odabent még folyhattak a harcok, ordítások, káromkodások, acél csókjainak hangjai, s halálhörgések zaja közeledett felém a fényárban úszó helyiségből.

Azonnal rájöttem, ez számomra nem járható út, nem volt kedvem bele keveredni a katonák test-test elleni csatájába. Így aztán anyagtalan energia formájában osontam be a feltört nagykapun, s azonnal elkanyarodtam az alsó folyósón. Most jöttem rá, mekkora előnyt jelent számomra a helyismeretem, hiszen olyan könnyedén kerültem ki a mozgalmas, feldúlt folyosókat, és haladtam cseléd átjárókon, mintha otthon lennék.

Egy emeletet jutottam feljebb, még egy vissza volt, ha a főúri lakosztályokat akartam megkeresni, s ezt kénytelen voltam másik lépcsőn megtenni. Ám sehol sem tartottak fel, így játszi könnyedséggel jutottam fel arra a szintre, hol olya sokáig laktam, megosztozva egy szobán Menoruval. Összeszorult a szívem, de nem hagytam időt magamnak az érzelgősségre. Nem, nem szabad!

Ám az érzések túl erősek voltak… Ez az a lépcsőforduló, hol hónapokkal ezelőtt az őrjöngő Sesshoumaruba rohantam… az emelet, melyet az imént hagytam el, a fal minek tövében utolsó szenvedélyes éjszakánk kezdetét vette.

Éreztem, kiver az izzadság, s a verejték vékony patakokban folyik le a gerincem mentén. Jobban felkavart ez az emlék, mint amire számítottam. Sokkal jobban fájt, mint ahogy azt gondoltam, és ezerszer jobban vágytam rá, hogy újra ott lehessek, mint eddig bármikor.

Bosszúsan, dühöngve hagytam ott érzékeny emlékeim színhelyét, és csörtettem végig a feldúlt folyosón, mely már üresen tátongott. Mérgemet kitöltvén, lábbal rúgtam be a tolóajtót, hogy utána meglepetten pisloghassak be szobába, hol oly sok évig laktam

Meg kell valljam, még a lélegzetem is elakadt, csak megdöbbenten figyeltem a földön kuporgó alakokat, mígnem egyikük fölemelve fejét meg nem szólított.

– Risa-sama?

Azt hittem menten elájulok. 

A szétdúlt szoba faltól falig meg volt telve rettegő, könnyáztatta arcú szolgálóval, időstől, fiatalig, volt ki karon ülő kisgyermekét szorította magához. Mikor a nevemet meghallották egy emberként kapták fel a fejüket, s az eddig csügget, fénytelen szemekbe egyszeribe élet költözött.

– Fumaya…?

Nem találtam szavakat, letaglóztak a látottak, ahogy ennyi ember itt kuporog, rongyosan, véresen, félelmükben reszketve.

– Tudtam, hogy ide fogsz jönni… tudtam, hogy életben vagy! - őszinte örömet véltem felfedezni idős komornám arcán, melytől teljesen meghatódtam. - És ő is tudta! Nap, mint nap várt rád!

Kihagyott a szívverésem, s egy pillanatra eltorzult szemeim előtt a kép. Tudtam, minden zsigeremmel éreztem a választ, mégis meg kellett kérdeznem.

– Dare ka? - vékonykává vált hangom, mire láttam a megértést szolgálóm szemeiben.

Reszkettem minden porcikámban, s eddig sosem tapasztalt idegesség ülte meg minden gondolatomat. Egyfolytában csak az zakatolt a fejemben, hogy itt van. Hogy itt van, a közelemben…

– Sesshoumaru… - suttogta vissza az asszony, ám már nem nézte végig reakcióim.

Csak figyeltem, ahogy elfordítja öreg, ráncos arcát, és lehunyja vékony, mandulavágású sötét szemeit. Tudtam, hogy elfehéredek, éreztem, ahogy megremegnek a térdeim, ám tudatom leblokkolt, és hosszú pillanatok kellettek, mire összeszedtem magam.

– Sesshoumaru ka? - kérdeztem reszketeg hangon, s egyszeriben minden erőm, minden harci vágyam és akaratom elillant.

– Hai. Demo… Risa-sama. A nagyúr elhagyta az épületet… talán éppen Menoru-samával…

Mint akit villám csapott meg, úgy ébredtem hirtelen megvilágosodásra. Tova lett minden gyenge, nosztalgikusan lágy érzelem, s eddig csillogó, vágyakozó tekintetem is megzaboláztam.

A két gyűlölt férfi, kik tönkre tették az életem, kik megfosztottak a családomtól, s kik miatt ilyen mélyre kellett süllyednem most itt vannak, talán csak falak választanak el tőlük. Megőrültem a gondolattól, hogy csupán percek kérdése, s bosszúm beteljesülhet. Nem fogom hagyni, hogy holmi gyarló, ingatag érzelmek befolyásoljanak. Nem! Amit elkövettek ellenem és a népem ellen az nem megbocsátható. Nincs kegyelem számukra, bármi történjen is…

– Maradjatok itt. Értetek küldöm a szolgálóm, ő majd biztonságos helyre visz benneteket! - kiáltottam vissza az ajtóból, majd sarkon fordultam és vágtató energia formájában eltűntem a szemük elől.

Az első nyitott ablakon át elhagytam az épületet, hogy magasan annak tetején álljak csak meg. A vastag vörös cserepek halkan zörögtek csizmáim alatt, ahogy a tetőszerkezet gerincén körbefordulva pásztáztam a tájat.

– Kagutsuchi! - motyogtam magam elé, ám inkább csak gondolatban hívtam szolgálómat.

Alig egy pillanat telt el, s a hatalmas szárnyak zengő robajjal záródtak össze, s nyögött nagyot fájdalmában a tető, ahogy az óriási félisteni lény mellettem helyet foglalt.

– Nos? - kérdeztem tőle.

– Minden értelemben győzelemre állunk. Az ellenállások megtörnek, az otomék többsége már itt a palotában… - válaszolta gondolat útján, de nem hagytam, hogy befejezze.

– Helyes. Lenne egy kis feladatom számodra. A palota azon szobájában ahol éltem, emberek várják a segítségem. Ártatlanok, és köztük egy kedves barát. Kérlek, vidd őket vissza a Fehérvárosba, és helyezd biztonságba a házunkban.

– Nem támogatom, Gokujin-sama! Amíg én távol vagyok, te védtelenné válhatsz, Mester.

– Nem vitatkozom! - jelentettem ki neki határozottan, mire bosszúsan óriás, hófehér, lángoló evezőtollú szárnyait kezdte piszkálni aranysárga csőrével. - De előtte még egy kérdés.

– Hai, Risa-sama?

– Két alakot keresek… - most ő vágott a szavamba gondolatával.

– A tartományúr a testőrségével a tengerparton menekül, háromszoros túlerő üldözi, az Első Oszlop vezetésével. A fiatal inuyoukai… nos, miatta nem kell már aggódnia Gokujin-sama… Maister Nao már…

Elhalt a világ csendje körülöttem, miközben légszomjjal küzdve kaptam levegő után.

„Nao, a Harmadik Oszlop… gúny nevén; a Vérszomjas…”

Úgy éreztem, összeroppan a mellkasom, kevés híján könny szökött a szemembe.

„Nao… SESSHOUMARU!?!”

Fel sem fogtam, mit teszek. Tudatalattim irányította minden mozdulatom, elmémet még megülte a zsibbadtság. Éreztem, ahogy a páncél átforrósodik bőrömön, s látni véltem, ahogy a kép elmosódik fénytelen szemeim előtt. Egy villanás volt az egész, egy gondolat, hogy nem lehet… hogy nem engedhetem… mert, mert…

Mikor észbe kaptam, már őrülten száguldó fénycsóva voltam csak az égen, és ösztöneim vezettek egyenesen előre. Tisztult ugyan a fejem, ám valami olyan súly nyomta a lelkem, ami kevés híján megfojtott.

„A fiatal inuyoukai… nos, miatta nem kell már aggódnia Gokujin-sama… Maister Nao már…” - csengtek szolgálóm szavai a fülemben, s mérföldekkel arrébbról válaszoltam csak neki, gondolat formájában.

– Hol van? Merre van? - kérdeztem, de addigra kellemetlen gyanú kezdte befészkelni magát a fejembe.

– Egyenesen előtted, a dombon túl… - érkezett a nemtelen hangú, megszokottan kimért válasz.

– Köszönöm. Most pedig menj a dolgodra! - búcsúztam tőle, miközben a sűrűsödő homályban és füstben az apró lobogó tüzek fénykörét fürkésztem.

– De Mester…? - ellenkezett még utoljára.

– Tedd a dolgod és igyekezz. Ha szükségem lesz rád hívlak…

Kíméletlen gyorsasággal tűnt el tudatomból Kagutsuchi jelenléte, mely még mindig kellemetlenül fájdalmas volt, és kitölthetetlen űrt hagyott maga után. Elvégre örökre össze voltunk már kötve, mester és szolgája.

Röptömben váratlan, rémült kiáltással tértem ki, s igazán kevésen múlott menekvésem.

Zihálva, koszosan mocskosan csapódtam a földbe, pedig csak épp hogy meglegyintett az a mérhetetlen gyilkos energia, mely kevés híján elsöpört. Rendesen összezúztam volna magam, ha páncél nélkül érek talajt, főleg, hogy ijedtemben azonnal anyagi lényemért nyúltam. Most aztán a füsttől könnyező szemmel, sajgó tagokkal, véresen, porosan és feketén próbáltam magam négykézlábra tornászni. Lihegve kapkodtam levegő után, mégis csak kemény volt ez az ütközés…

Ahogy körbe pillantottam rá kellett jönnöm, valahol a kert szélén értem talajt, bár alig ismertem rá a tájra. Minden fa elszenesedve füstölgött, fűnek már nyoma sem volt, rémületemre parázsba tenyereltem, ám a kesztyűk megvédtek. Kapkodva ültem hátra sarkaimra, és miközben fürkésztem a sötét, füstbe burkolt, véráztatta terepet próbáltam szabályozni légzésem.

A fejem még kóválygott az eséstől, miközben gondolataim már nem hagyták nyugodni a történtek. Hová lett, kitől származott és ki ellen használta azt a gyilkos energiát az illető, kinek haragjától kevés híján légi balesetet szenvedtem. Ám nem találtam a válaszokat, a vidék csendes volt, csak a tűz ropogott.

Dühösen feszítettem meg elmém, s rendszeres gyakorlásomnak hála a várt hatás el is érkezett. Szél támadt lényem körül, mi hamarosan egyre nagyobb teret futott be, végül tovatűnt a gomolygó, fojtogató szürke füst, s fejem felett felragyogtak a csillagok.

Végre be tudtam magam tájolni, talpra emelkedtem, és ahogy körbe fordultam már tudtam, messze kint vagyunk, talán még a kerten is túl. A távolban épp, hogy csak ki tudtam venni a nagydomb alakját, a palotát csak az izzó fények körvonalazták ki. Újra füleltem, és minden javulóban lévő érzékem megfeszítve próbáltam kivenni valamiféle élő jelenséget a közelemben, ám egyre csak halottakat és haldoklókat érzékeltem magam körül.

Elfordultam a palotától, és ujjaim közé szorítva naginatám elindultam abba az irányba, merre eredetileg is tartottam. A szívem ugyan ismét a torkomban dobogott, és kellemetlen, jeges félelem kúszott be lelkembe, mégis, nem voltam hajlandó meghátrálni. Ha Sesshoumaru ott van, nekem oda kell mennem! Bármi áron!

A füst ismét sűrűsödött, újabb szelet kellett csiholnom, hogy megszabaduljak kellemetlen érintésétől. Időközben már törölgetnem kellett arcomat a verejtéktől, úgy tűnt forrósodik a közeg errefelé. Hajam izzadtan tapadt fejbőrömhöz, s a futó füstfoszlányok, az apró lobogó tüzek és a haldoklók nyöszörgései cseppet sem töltöttek el bizakodással. Fájt a gyomrom az idegességtől, ám óráknak tűnő percek múltán emelkedni kezdett talpam alatt a talaj, s azonnal éreztem; megérkeztem…

***

Sesshoumaru kétkedő döbbentettel figyelte az óriási, leginkább valami pókfélére hasonlító hatalmas állatot, ahogy csápjait csattogtatva fölé emelkedik. Fél füllel hallotta a nő elégedett kacarászását, majd már csak a menekülésre tudott koncentrálni. A lény húsos, szőrös lábai egymás után döfődtek azokon a pontokon a földbe, hol ez előző pillanatban még a kutyaszellem állt. Percekig folyt ez a bukdácsoló, minden lépést kisakkozó menekülés, míg nem a szolgálót váratlan támadás érte.

A taiyoukai teljesen váratlanul nem tért ki, a következő ízes, súlyos lábainak csapása elől, hanem meglendítve mind két karját, a sötétségben zölden izzó karomtámadást küldött a bestia felé.

– Dokkasou! - csupán ennyit hallott a megszeppent Harmadik Oszlop, s szemei kérdőn kikerekedtek a gondolattól; valaki szembe mert szállni egy szolgálóval…

A pók lény fájdalmasan felsírt, ahogy jobb első lábai az ízeknél kettészakadtak, és fröcsögve ontották az állat sárgás vérét, mely elől az inuyoukai újabb, bravúros menekülésre kényszerült.

– Komolyan, meg vagyok lepve… - ropogtatta meg acélkarmokban végződő ujjait a vörös, vékony lány, ahogy az újra alakot öltő, szaggatott kinézetű démon felé fordult. - Elismerem, valóban uralkodói vérből való vagy… egy egyszerű karom támadással levágtad drága szolgálóm két lábát is. Fantasztikus…

A hűvös, hátborzongató sziszegéstől a látszólag teljesen nyugodt, taktikákon töprengő Sesshoumarut kellemetlenül kirázta a hideg. Ez a nő, olyan szinten taszított, mint mentálisan mind fizikailag, hogy az ellene folytatott harctól is undort érzett. Ám az acél karmok megvillantak, s csak egy pillanaton múlt, hogy oldalra hajolva kitért Nao támadása elől. Ám a mozdulat lassabb volt, mint szerette volna, és a halk síró nesz ráébresztette, ez a harc az életébe is kerülhet.

A férfi kitért, majd méterekkel később jelent csak meg tisztuló alakja. Arca dühös grimaszba torzult, ahogy mindkét kezével tépte gyönyörű ezüst haját, s ujjai között marokszám csillogtak a kihullott hajszálak.

– Nyugi kutyus… csak új frizurát vágtam neked. Tudod… - állt meg kihívón, csípőre tett kézzel az otome - Nem csak te dolgozol méreggel.

A kutyaszellem tehetetlen dühében csak morogni volt képes, miközben igyekezett, egykoron gyönyörű, hosszú tincseiből letépni azokat, melyeket elért ellenfelének érintése. Így aztán pár pillanat múlva lapockáit verdeső, megtépázott hajkoronája megmenekült a teljes megsemmisüléstől.

– Shimatta! Baka ama… - morogta feldühödve a szellem, s a nő kaján mosolyától csak még jobban fellobbant haragja.

***

Csak álltam, és földbe gyökerezett a lábam, izmaim elnehezültek, levegőt is képtelen voltam venni. A kormos füst csípte szemeim, s elmocskolta arcomat, ám képtelen voltam tekintetem elszakítani a letaglózó látványtól.

Óriási volt, hatalmasabb, mint Kagutsuchi. Én ilyet, még soha sem láttam ezelőtt. A vér megfagyott ereimben, s zsibbadt tagjaim remegés járta be, ahogy a vonyító, hófehér démonkutyára szegeztem tekintetem. Elképesztő volt, elrettentően erős, vérszín szemeiből veszett düh sütött, én mégis gyönyörűnek láttam arányos formáival, hófehér bundájával, s a tudattal, ez a csodás szellem-állat nem lehet más… senki más sem lehet, csak Ő!

Körülöttem gomolygott a füst, s libegtek az apró, parázsló tüzecskék, én még is csak elmosódott árnyékokat láttam. Hihetetlen, de szemeim képtelenek voltak minden mozdulatot követni, ajkaim szétnyíltak, ahogy egyik-egyik pillanatban megpillantottam őt, és Nao förmedvény szolgálóját egymással birkózni.

Idő érzékem megtompult, nem tudom órák, vagy csak percek teltek el, mikor a pókszerű állat felsírt, majd a Harmadik Oszlop sikolyát sodorta felém a szél. Még mielőtt ocsúdhattam volna, lila villanás csapódott a harctér közepére, s a következő pillanatban Sesshoumaru szűkölését véltem kihallani a kavargó porfelhőből.

Térdeim megrogytak, s egy kétségbe esett, mozdulat közben megfagyott lépést tettem előre. Aztán még sem voltam képes tovább menni, helyette remegő balom emeltem fel, s legyintésemre tova tűnt a por, s megpillanthattam az oly félt látványt.

A férfi, kinek titokban képes voltam drukkolni ebben az elkeseredett harcban, a földön feküdt, miközben hátán lovagló ülésben a felmentő seregként érkező Shiho ült, a Második Oszlop. Gyönyörű, lilás, gyöngyház fényű páncélján csodás szikrákkal tört meg az apró tüzek fénye, s miközben jobb térdével a veszettül morgó Sesshoumaru lapockái közé nehezedett, addig egyik kezével belemarkolt, az este folyamán már fájdalmas veszteséget szenvedett gyönyörű hajkoronába, és a jobbjában tartott sai-tőrt, az ismét emberi alakjában lévő démon nyakához szorította.

Fájdalom nyilallt a mellkasomba.

– Nao, mit csináltál?  - ordította a máskor oly nyugodt, halvány szőke szépség társának, aki eddig csak reszketve figyelte sárga vérében tocsogó szolgálóját.

– Bolond vagy! Egy ilyen ellen küldeni a szolgád… Meg akarsz halni? - fűzte tovább a Második Oszlop, ám a nyomatékosság kedvérét még erősebben markolt bele az inuyoukai tincseibe.

Ekkor fogtam csak fel. Nao élet, és halál között lebegett percekig, hiszen ha Sesshoumaru megöli a társát, neki is halnia kellett volna. Agyamban vészesen indult be minden gondolat, ahogy rájöttem, én semmit sem tettem, hogy megakadályozzam ezt.

– Megölöm… - suttogta rekedten a tébolyult Harmadik Oszlop. - Elvágom a torkát, kivéreztetem, míg teljesen ki nem szárad. Összeszabdalom azt a szép kis arcát, hogy…

A gyomrom már nagyokat bucskázott, mikor is szemeim váratlanul Sesshoumarun akadtak meg. Illetve már csak hűlt helyén. Agyamnak hosszú másodpercek kellettek, mire felfogtam, amit láttam. Ő játszi könnyedséggel kiszabadult a fojtogató béklyóból, majd ököllel a döbbent Shiho felé csapott, akit ez a telitalálat teljesen elsodort, olyannyira, hogy métereket gurult, mire eszméletlenül megállt. Pontosan a távolban tátongó szakadék szélén, melynek mélyén hangos locsogással futott egy bővizű, hegyi folyó.

Ahogy körbe pillantottam, most jöttem rá, mennyire is kívül vagyunk már a déli főváros peremterületén. Ám tekintetem azonnal visszasiklott a taiyoukai felé, aki éppen ebben az időben rántott ki, egy, a földbe gazdátlanul fúródott katanát. Mindketten, első pillantásra tudtuk, tipikus déli fegyver, mely képes elvezetni forgatójának démoni erejét, ezáltal többé válik, mint egyszerű ken.

– Megöllek, rohadék! - sziszegte a tébolyult Nao, ám karmainak csapását játszi könnyedséggel védte a démon, s három, négy mozdulat múltán már látszott, mesterien bánik fegyverével, így a Harmadik Oszlop esélyei rohamosan estek.

Igyekeztem követni őket pillantásommal, de már csak az eget zengető, kínzó, fájdalmas sikolyt hallottam, percek múltán, mikor száguldó alakjuk láthatóvá vált. Sesshoumaru körül lángoló, vörös jyaki égett, s ugyan ilyen aura lengte körbe a katanát, mely hátborzongatóan egyenes szögben állt ki a fagyottá merevedett Nao hátából. Elakadt a lélegzetem, ahogy a vakító, tűzpiros robbanás eluralta a környéket, s a süvítő, síró hangtól rosszul lettem.

Minden… a fények, a villanások, a sikoly… minden olyan volt, mint anyám halálakor. És talán ugyan így állt teste előtt ő… Ő, aki megölte édesanyám, végzett számtalan rokonommal… Ő, akit nem tudok kitörölni a szívemből…

A fény csendesedett, s csak a döbbent nyögésre térem magamhoz.

Egyenesen farkasszemet néztem velük. Sesshoumaruval, és a mögötte vérző fejjel álló, őt lefogó Shihoval. A beálló sötétségben csak kettejük szeme égett földöntúli fénnyel, mitől a bénultság teljesen eluralta testemet.

– Mire vársz még Risa? - halottam távolról az Második Oszlop hangját, ám számomra ajkai némán mozogtak. - Öld meg!

Tekintetem remegve, fátyolosan kúszott át az inuyoukai arcára. Nem mozdult, még csak szabadulni sem próbált, egyenesen engem bámult. Az arca rezzenéstelen volt, kormos, piszkos, és több sebből vérzett, ám szemei fényesebbek voltak mindennél. Azok a gyönyörű, hűvösen csillogó, megbabonázó szemek, mos valahogy szomorkásan, lemondóan fénylettek felém. Képtelen voltam szabadulni hűvös arany tekintetétől.

– Risa! - ordította felém elkeseredetten Shiho, ám én csak figyeltem, ahogy a férfi, kinek emléke álmatlan éjszakáimon kínoz, lassan, fáradtan lehunyja szemeit, majd a következő, lassú, vontatott szívdobbanásommal együtt kifordult a tőrök bilincséből, mik ettől felvágják nyakán a bőrt.

Nem tudom hogy sikoltottam-e, ahogy a szétrebbenő, vörös cseppeket figyeltem, majd ahogy ujjai bajtársam nyakára kulcsolódtak, s már szinte előre hallottam a kegyetlen roppanást.

Nem akartam… én ezt nem!

Istenek…

A döbbent, mégis felkészült Második Oszlop még a mozdulat felénél oldalra húzta baljában a sai-tőrt, és mikor a véres ujjak nyakához értek teljes erejéből a youkai oldalában vágta, azon a helyen, ahol a vértezeten tenyérnyi lyuk tátongott.

Ekkor már biztos vagyok benne, hogy felsikoltottam, ahogy a fényes acél, gyűlölt szeretőm vérétől csillogva húzódott ki annak oldalából. Ám Sesshoumaru úgy tűnt meg sem érzi a fájdalmat, ugyan szemei homályosabbá váltak, ujjai görcsös kíméletlen erővel fonódtak ellenfele nyaka köré, s én csak figyeltem, ahogy Shiho egy néma szót suttog az éjszakába…

Kiáltás, halk robbanás hangja, mindent beborító vér…

Yatagarasu, a hollófekete, szárnyas bestia csőrében ott sötétlett a vértől és koromtól retkes vértezet, melyet egy minutummal előbb tépett le Sesshoumaruról, ki addigra a szakadék szélén, tántorogva állt lábra, miközben balljával görcsösen szorította a hatalmas sebet, melyet a szolga tépett testén.

– Meg fogsz halni. Ha így, ha úgy! - zengték be a Második Oszlop szavai a sötét, holdtalan éjszakát, mire valami elpattant bennem.

Az ellenállás, a kényszer, vagy talán a tiltakozás szála, éreztem, ahogy lelkem felszabadul valami kényszerű, leírhatatlan súly alól, s ettől lábaim maguktól indultak meg, mikor Shiho újabb parancsot adott szolgálójának.

– Öld meg!

– Nem! - jelentem meg váratlanul köztük, széttárt karokkal, görcsösen markolva fegyverem.

– Meg fog halni, így vagy úgy… - ismételte meg fanyarú mosollyal az otome. - Veled, vagy nélküled…

Éreztem, ahogy fájdalmasan vad erő csapódik a testemnek, és sodor hátra. Érezni véltem, ahogy karmok, csőrök, s kitudja, mik karistolják, vágják páncélom, ám nem hagytam, hogy félre állítsanak.

Ugyan testem meglódult, az ájulás szélén, és vérben tocsogó Sesshoumaru felé, ez csak nekem kedvezett. Ahogy lelkemben feloldódtak a gátak, ahogy az egyetlen férfi életére törtek, kit valaha tiszta szívből tudtam szeretni, ősi, mindennél erősebb ösztön vette át az irányítást testem felett.

Nem gondolkodtam rajta, tudtam, hogy meg fogom menteni!

Mikor mellé értem, karjaim maguktól fonódtak sebektől vérző alakja köré, szorosan öleltem magamhoz, s a szelek szárnyán utazva hagytam, hogy testünk magával ragadja végtelen zuhanás, ahogy átlökődtünk a szakadékot elzáró utolsó párkány felett.

Távolról halottam Shiho hangját, ahogy utánam küldi sóhaját: ostoba. Ám már fejjel lefelé, őrülten száguldva zuhantunk alá Sesshoumaruval, mikor megéreztem, ahogy egyik keze finoman, remegve végig simítja hajam, és még utoljára az ájulás előtt a nevemet súgja, ugyan azon a hangon, mitől hónapokkal ezelőtt kirázott a hideg, mitől kipirult az arcom, és azt akartam, hogy öleljen.

Most ölelt, s én boldog mosollyal szorítottam még jobban magamhoz, miközben éreztem, ahogy arcomon alácsepeg forró vére. Már csak egyetlen dolgot tehettem, néma fohásszal elengedtem naginatám nyelét, kinyitottam száraz ajkaim, és elsuttogtam szeretett társam nevét, mielőtt testünket megragadta a dühöngő folyó, sziklákkal tarkított árja…

Kagutsuchi…

Folytatása következik…

 Dare ka? - Kicsoda?

Demo - De, azonban

Gokujin-sama - mester

Jyaki - gyilkos szándékú aura