Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

8. fejezet:

Kristály - こうせき

Néma belenyugvással vártam az elkerülhetetlent.

Érzékeim kábák voltak, látásom homályos, hallásom zavarta saját szívem reszkető dobbanásai. Egyetlen egy dolgot tudtam csak nagy sokára érzékelni; fekszem valahol.

Tagjaim az ólomnál is nehezebbek voltak, ezt még légzésemen is éreztem. Perceket vártam, mire megbizonyosodtam róla, életben kell lennem, ha ezt a szorító fájdalmat képes vagyok érezni. Így hát keményen összeszorítottam fogaim, és könyökeimre támaszkodva felemelkedtem a nyirkos kövezetről, melyen eddig arcom fektettem.

– Mester? - rohantak meg ideges, nyűgös, mégis ismerős gondolatok.

– Kagutsuchi… - motyogtam neki vissza, bár nem tudom ajkaimon kiszökött-e hang.

Ugyan ekkor, ahogy ázott, sötétlő tincseim elmozdultak látóterem elől, az elém szökő látványtól újult erő költözött belém. Mellettem, alig karnyújtásnyira Sesshoumaru feküdt, alvadt vértől sötétlő pocsolyában, magatehetetlenül, ám életben.

Úgy kúsztam oda, mintha csak most pattantam volna ki az ágyamból, agyamból kitisztult minden fájdalom érzet, s csak egy dolog érdekelt; hogy vele mi van.

– Életben van, de már nem sokáig. - hasított reményeim közé szolgálóm nemtelen, higgadt hangja.

– Hogy érted? - ültem fel a sebesült inuyoukai mellett, és kifésülve vérmocskos, kormos ujjaimmal szennyezett ezüst tincseit az arcából, ölembe húztam a fejét. - Hiszen erős…

– A sebeit nézd, úrnőm. - jött a kimért válasz.

Erőlködve fordítottam őt a hátára, s világossá vált számomra a mozdulat közben, mennyire gyenge vagyok. Mikor végre Sesshoumaru teljesen átgördült az oldalán, én a legrosszabbra is felkészülve előrehajoltam, hogy megvizsgáljam sérüléseit.

Az arcát különböző méretű, és mélységű karcolások és vágások borították, melyeket ha felerősödik egyetlen gondolatával bizonyosan el tud majd tüntetni. Ám ennél sokkal jobban aggaszott testének többi része.

Mind két karján vállig leszakadt a haori ujja, s így tisztán láthattam kezeit, a mélyen húsába szakadt körmöket, melyek egykor bizonyára büszkén viselt fegyverek lehettek, az oldalán tátongó, fekete, varos lyukakat, melyekről fogalmam sincs, hogy szerezhette, a nyakán liluló véraláfutásokat, elborzadtam ahogy felfogtam; gyönyörű, dús ezüst hajának hosszát szinte teljesen elveszítette, a máskor egészségesen fénylő szálak most büdös, megpörkölődött szagot árasztottak.

Azonban mindez, még így együtt véve sem volt annyira elborzasztó, mint a kutyaszellem legveszélyesebb sérülése. Jobb vállán, csontig feltépett seb ontotta kellemetlen, bűzös páráját a barlangba, és ahogy a gyér, kevéske fényben kitudtam venni, nem csak a bőrt, az izmokat és inakat tépte le Yatagarasu a páncéllal együtt, hanem a démon kulcscsontját is szilánkosra törte acélkemény csőrével. A kis fehér, néhol átlátszó szilánkok sejtelmesen lebegtek a csőr mélyesztette kráterben, melyet szivárgó vér, és sárgás genny töltött meg.

– Jóságos teremtőm… - akadt a lélegzet a torkomon.

– Itt mi már nem sok mindent tehetünk. A szívverése ugyan lassú, ütemes és még kitart egy darabig… ám a tüdeje… - szolgálóm elhallgatott dühös pillantásomtól, ám egy pillanat múltán folytatta. - Risa-sama! Meg ne próbáld levenni a páncélt! Ha ezt teszed, képtelen leszek tovább gyógyítani a sebeidet.

– De valahonnan tépést kell szerezünk! Víz van, tüzet majd csinálok valahogy… - soroltam, miközben szemeim körbe futattam a nyirkos, mészköves falakon. - Mellesleg… hol vagyunk most?

– A Barlangok egyikében.

– Úgy érted? - döbbentem le. - Úgy érted, hogy a Kristály-barlangok egyikében?

– Úgy!

Hitetlenkedve helyeztem vissza ölemből a földre Sesshoumaru fejét, majd a lábaimba hasító fájdalommal mit sem törődve, elsiettem abba az irányba, honnan a derengés besejtetődött. És valóban. A barlang száját pernyéző vízfüggöny, az Adekawa méltóságteljes vízesése takarta.

– Hogy kerültünk mi ide? Hiszen a Déli Palotától…?

– Mikor hívtál, már csak az esés fájdalmától tudtalak megóvni titeket, így hosszú mérföldeken át vitettem magunkat a folyóval. Míg nem egy beömlésnél megismertem az Adekawa egyik mellékágának vizét, és a folyót követve felrepültem Shiroitoshi széléig. Bár a városba nem mertem mutatkozni… ha megteszem, lehet te már meleg szobában lehetnél, de nem tudtam mi célod a Nyugatival.

– Jól döntöttél Kagutsuchi, köszönöm. - hajoltam meg aprót tündöklő hófehér lénye felé. - Most kérlek pihenj, hamarosan, még pirkadat előtt le kell vinned minket a házunkhoz.

Tekintetemet elfordítottam a tündöklő fénypontok milliárdjától, és visszatértem a barlang sötétjébe. Aggódó pillantást vetettem a mozdulatlan, verejtékben úszó youkai felé, majd gyors léptekkel megindultam a barlang belseje felé. Ezt az útvonalat még soha sem használtam, létezéséről sem tudtam, és kíváncsisággal töltött el a gondolat; valószínűleg most sokkal beljebb jutok, mint ameddig valaha is voltam. Eddig őseink sírjánál mindig megálltam, és nem merészkedtem be a Kristály-csarnokba, miről az egész barlangrendszer a nevét kapta.

Mikor derengés hasított az üreg sötétjére, nem hogy megálltam volna, inkább még jobban felgyorsítottam léptem, s szinte futva robbantam be a csodálatos, lélegzetelállító aulába.

Körülöttem karcsú, faragott oszlopok szöktek a magasba, s mindegyiken szem magasság fölött egy kicsivel, csillámló ékkövek ültek. Előttem kettő, egyenként tizenhét oszlopból álló sor emelkedett, mik között végig haladva, még a borsószemnél is kisebbnek éreztem magam. A göröngyös mészkőpadló eltűnt, arannyal fugázott óriás lapok kopogtak csizmáim alatt, miközben nem tudtam betelni a látvánnyal.

Minden pár oszlop mögött díszes, festett dombormű bújt meg, melyek népünk történetét ábrázolták egészen az ősidőktől fogva. Sosem láttam még ehhez foghatót, ahogy fölöttem a boltívek összeértek, s a plafonba ágyazódott kristályoktól úgy nézett ki, mintha a csillagos ég ragyogna fölöttem. Lelkemben egyre nőtt az áhítat, szellememet megütötte ezen szent hely varázslatos kisugárzása, ám lépteimen nem lassítottam.

Mikor elértem az oszlopsor felét, már tisztán láttam a ragyogó fényt a távolban, és meg sem álltam, míg el nem érem a csarnok végét, mely hirtelen kiszélesedett, majd falai visszakanyarodva ölelték át egymást. Az óriás kupola, mely a Kristály-erdő fölé emelkedett olyan volt, akár az éjszaka bársonyos kezének simogatása, mindent nyugtatón betakart, ám a fényjáték közepén, a megszámlálhatatlan, milliárd, a főből kinövő, ércesen csillámló drágakő között ott magasodott, a tökéletes faforma; dús, ágas, leveles, lélegzetelállító tündöklésével.

Mint ahogy a legendák leírták, ágai üveges fehérek voltak, akár a gyémánt, levelei mintha ezernyi smaragdból születtek volna, és sűrűn borították gallyait, azonban miközben gyönyörű zafírkék virágokat bontott, ágain ott pihentek a termések; rubin piros érett almák.

– Bocsáss meg, hogy zavarom nyugalmadat! - szólaltam meg elcsukló, rekedt hangon.

Tisztában voltam vele mekkorát vétkezem, hiszen a Tanács bölcsein kívül senki nem látogathatta ezt a termet, ők is csak évente egyszer, mikor elhozták az első évükbe lépő gyermekeket, hogy a Kristály-fa jóindulatát kérjék, valamint az apró ékkövet, melyet később a szívükbe ültettek.

– Rég nem találkoztunk, lehet nem is emlékszel rám… én kaptam a csecsemők közül utoljára olyan kristályt, melynek ereje Shiroitoshi Öt Oszlopa közé emelt. Hálás vagyok a nagylelkűségedért, de most lopni jöttem hozzád…

Leheletem párája zavarón gomolygott előttem, s ahogy fuvallat támadt az óriási csarnok felől kísérteties, gyönyörűséges csilingelés töltötte be a termet.

– Szükségem van egy kristályra, bármilyen kicsiny is. Csak a te adományod mentheti meg valakinek az életét, aki… - elakadtam. - Akit nem hagyhatok meghalni. Szabd ki rám méltó büntetésed, amiért képes vagyok lopni tőled, vagy adj önszántadból…

Reszketve vártam, de nem történt semmi.

Nem tudtam, mit tegyek. A fa vagy nem hallja, amit mondani akarok neki, vagy csak nem érti. Egyáltalán hogyan értheti a szavaim valami különös, ékköves fa? Lelkembe hatolt a kétségbeesés.

Újabb fuvallat futott végig a csarnokon, melyet ismét csilingelés követett, bársonyos, zúgó, s emberi szavakat formált.

– Hajlandó vagy kárhozatra ítéltetni a lelked, s kitagadtatni magad őseid szent nyugvóhelyéről, egy férfi életéért? - duruzsolta egy finom női hang, elvegyülve a kristályok csengő dallamára.

Fagyottá merevedtem a megdöbbenéstől.

– Ha ezt kell kiállnom érte… - elbizonytalanodott a hangom. Ám nem volt helye a tétovázásnak. Egyszerűbb volt nem bele gondolni, és tovább lépni. - Ha ez az ára, hogy Sesshoumarut életben tartsam, hát bírod a szavam. Minden, a halál után járó jussomról lemondok.

– Bátor, de ostoba kinyilatkozás, Risa Narusegawa, Acél leánya^*. Emlékszem rád, még csecsemő voltál, mikor neked adtam azt, minek mostani erődet köszönheted. Lehetőséget kaptál tőlem a felemelkedésre, ám te egy férfiért, ki lemészárolta véreid zálogba adnád a lelked…

Elfehéredtem. Honnan tudhat ő mindent? Egyáltalán, hogyan lehetséges?

– Hajlandó vagy beengedni engem a lelkedbe? - futott át újra a dallamos nesz a fa ágai körül.

– Tégy, ahogy csak akarsz. Halálomig hű szolgád vagyok. - hajtottam fejet, mire mintha valaki megsimította volna az arcomat.

– A szíved erős, és nem szennyezi semmiféle romlottság. - Ebben erősen kételkedtem. - Tehát fogadd ajándékom, mivel megmentheted azt, akiért a lelked is eladtad volna.

Csengő-bongó nesz járta át a termet, ahogy a fa talapzatának lépcsőire apró, hegyes kristálydarab hullott, majd gurult csizmáim elé.

– Sosem fogom tudni meghálálni eléggé ajándékodat, Teremtőnk. Mindazonáltal életem végig szolgállak majd, ahogy csak tudlak.

– Nagy szavak ezek, egy ilyen fiatal lénytől, mint te. Mindazonáltal, a sorsodon nem változtathatsz, ha a szíved másképp nem maradhat tiszta, áruld el a néped, válaszd a kárhozatot, és jöjj vissza hozzám, ha már nem bírod cipelni fájdalmad terheit.

Úgy álltam ott, mint aki gyökeret eresztett. A fa, mellyel közönséges otome nem is beszélhetett sorsot vetett nekem. Mintha megjövendölte volna tetteim, és mindezt olyan nyugalommal, mitől öklömnyire szűkült a gyomrom. Én, elárulni a népem? Én elhagynám ezt a várost? Éreztem, ahogy eddig lüketető, forró vérem is lelassul ereimben.

– Ne állj ott, mert az idő olyan ajándék, melyet én sem osztogathatok szabadon.

Továbbra sem mozdultam, annyira elszörnyedtem a hallottaktól, hogy képtelen voltam a cselekvésre.

– Na de, gyermekem! - bosszús csörömpölés vegyült a csillámló szavak mögé. - Még tüzet és kötszert is kell szerezned… vagy tévednék?

Pislogva tértem vissza a valóságba.

– I-igen…

– Akkor meg? Menj vissza az első oszlopsorig, majd a legsötétebb sarokban, a Tisztaság Gyémántjának születése mellett átjárót találsz. Őseid sírboltjai közé visz. Ha fellépsz Otome-sama kriptájának emelvényére, az mögött selymet találsz, a csarnokban fáklyákat.

– Igazán köszönöm. Nem is tudom mit mondjak!

– Ne mondj semmit, csak siess, mert a férfi az első barlangokban haldoklik. - az eddig simogató borzongató hang jegesen fagyossá vált. - Valamint elvárom tőled, Tetsu-klán vérvonalának utolsó női örököse, hogy sose lépj le a helyes ösvényről, különben téged kísérő áldásom átokká válik homlokodon…

A dübörgés felerősödött, majd elhalt.

– Hogy ígérhetném ezt? - szörnyedtem el, hiszen fogalmam sem volt, mikor cselekszem helyesen, és melyik döntéseim visznek tovább a Kristály-fa által kinevezett helyes úton.

– Ha mindig a szívedre hallgatsz, melyben ott lüktet a kristály mit tőlem kaptál, nem téveszthetsz el egyetlen lépést sem. S ha el is hagyod a népet, mit szolgálnod kellene, engem sosem hagysz el.

Hirtelen vált üressé, és komorrá a csarnok, mintha csak a fények fakultak volna meg, vagy valami különös bűbáj szállt volna fel. Kényszeredetten előre léptem, felemeltem a földön pihenő kristály darabot, majd mélyen meghajoltam, s mint az őrült száguldottam kifelé. Az oszlopsor mellé érve bizalmatlanul kerestem a Tisztaság Gyémántjának születését, és rá is leltem, egyből a bal első domborműn.

Bebotladoztam a teljes sötétségbe, majd kezeimet előre tartva tapogatóztam a fal mentén, míg nem megtaláltam az átjárót. Itt aztán vakon rohanni kezdtem, nem törődtem vele, hogy csizmám dobogása zavaró visszhangot ver őseim sírja között, és rettegve a halott káromlástól, de átlendültem az óriás, aranyozott vörös márvány szarkofágon, melyben Otome-sama pihente örök álmát, majd felkaptam a göngyöleg selyem véget. Karomra terítettem, majd a kripták közül lekaptam egy lobogó fáklyát, és tovább rohantam, vissza a sötét járaton, át a lépteimtől zengő Kristály-csarnokon, vissza a nyirkos, mészszagú barlangba.

– Megjöttem! - lihegtem, mikor megláttam a barlang árnyában szolgálóm sötét alakját, ám vele tovább nem törődve lerogytam a lázasan vonagló, kíntól izzadt Sesshoumaru mellé.

– Most már minden rendben lesz! - súgtam neki, mire döbbenetemre felnyíltak arany szemei.

Torkomra forrtak a szavak, miközben ujjaim közül kisiklott az anyag és a kristály, épp, hogy a fáklyát megtartottam.

A taiyoukai sípoló tüdővel mély lélegzetet vett:

– Tudtam, hogy addig nem fogok meghalni, amíg újra nem látlak. - jelentette ki teljesen közömbös, majdhogynem hűvös hangon, ám a szája enyhe gúnnyal átitatott félmosolyra húzódott.

– Ne beszélj! - pillantásom, akaratom ellenére elkomorult, minden erőmmel próbáltam közömbösnek látszani, érzéseimet eldugni a megvetés fala mögé. - Attól, hogy látsz, még ugyan úgy meghallhatsz. És ha így ebben a barlangban teszed azt, az nem lesz elégtétel számomra…

Láttam, ahogy az arca megmerevedik, majd nehézkesen oldalra fordította a fejét.

Iszonyatos fájdalom hasított a mellkasomba, azt hittem felhördülök, de nem engedtem meg, hogy érzelmeim, akár csak megsejtse. Nem, anyám gyilkosának lakolnia kell, azért amit elkövetett, ezt még leggyengébb pillanatomban sem felejtettem.

– Ezt most ki kell bírnod. - szögeztem le hidegen, majd felültettem és a hátát a falnak döntöttem. Most valahogy nem éreztem semmilyen nehézséget abban, hogy ilyen könnyen mozgassam őt. - És próbálj meg nem bele halni.

– Igyekezni fogok! - pillantott rám, gúnyos kis vigyorral, mire én hasonlóval viszonoztam gesztusát, és tépést tekertem naginatám végére. - Harapj rá. De ha csak egy karcolás is lesz rajta…

Fintorgott, majd hagyta, hogy ajkai közé illesszem a rúd végét, és lehunyta szemeit. Mély levegőt vettem, miközben remegő kézzel kihúztam fegyverem pengéjét, mit hosszas lánczörgés követett, és élét a lobogó lángba mártottam. Mikor már kellően izzott, a fáklyát egy görgeteg kőnek támasztottam, és balommal leszorítottam a démon vállát, jobbomban pedig az izzó acéllal a gennyező, bűzlő seb felé közeledtem.

Yatagarasu, légy örökké átkozott! - gondoltam remegve az elfojtott belső félelemtől, majd megszilárdítva elmém a forró vasat kíméletlenül a sebbe nyomtam.

Az elkínzott, gyötrelmes, fojtott ordítás, mi azon az éjszakán hétszer szállt végig a városon, mindenkiből rémült döbbenetet váltott ki. A házakban az emberek félve össze bújtak, az otomék saját tagjaikban érezték a tüzelő kínokat, s a Tanács tagjai reszkettek akár a nyárfalevél.

A hetedik elkínzott, elhaló, szűkölő vonyítás visszhangjával aztán megszűnt a várost beborító jeges félelem, s ugyan szemeim már homályosak voltak a fáradtságtól, ujjaim reszkettek, és szolgálóm is egyre elgyötörtebben tartotta vissza az ájulásban is reszkető Sesshoumaru karjait, még mielőtt engem is ledöntött volna a fáradtság, merev ujjakkal emeltem fel a csillámló, aranysárga kristály darabot, majd nyomtam a kiégetett sebbe, majd tekertem a finom selyemből erős kötést a démon vállára.

Majd ahogy az utolsó csomót is erősre húztam, erőtlenül rogytam a földre, majd pillanatok múltán már álomtalanul, mélyen aludtam. És valahogy így talált ránk a pirkadat első derengése is, mikor elindult kárhozatásom újabb kálváriája, ám addig még békésen pihentem Sesshoumaru mellé rogyva a Kristály-barlangok csendjében.

Folytatása következik…

^* Risa a Tetsu-vérvonal örököse, minek jelentése vas, acél.