Ikusa no hime - Risa

戦の姫 ーりさ

by Mido

9. fejezet:

Változások -変化

Akár az éj leple alatt besurranó, lopni járó tolvaj, úgy érkeztem meg saját házamhoz. A pirkadat már átitatta az égboltot, egyre élesebbé váltak a házak kontúrjai, s minduntalan attól tartottam; nem tudok titokban haza érni.

Kagutsuchit a kapuban elbocsátottam, majd utoljára végig futattam pillantásom a kapu vasalt szárnyain, hogy megszilárdítsam akaratomat. Tudtam, hogy minderre, csak a páncél tehet képessé és bíztam benne, hogy sikerülhet. A kövezeten fekvő eszméletlen kutyaszellemre pillantottam, miközben buzgó imádságokat rebegtem, végül rászántam magam a képtelenre.

Szaggatott mozdulattal lehajoltam, karjaim átfontam az eszméletlen férfi bekötözött mellkasán, majd vállamra húztam testét. Kételkedtem, nagyon is kételkedtem, hogy egyáltalán képes leszek megmozdítani őt, ám muszáj volt megpróbálnom. Az istenek szerelmére, hát démon vagyok én is, nem? Bár nem az a súlyemelő kategóriából…

Erősen figyeltem egy vastag, sötétbarna barázdát a csiszolt fában, majd kiegyenesítettem derekam és térdből emelkedni kezdtem. Az első szívdobbanásom alatt már egyből éreztem, ahogy egész testemben megfeszülnek az inak és izmok, ám nem várt könnyedséggel egyenesedtem fel, majdhogynem teljesen.

Sesshoumaru bal karja nyakam szívem felöli oldalán lógott, és én alkarjába kapaszkodva próbáltam egyensúlyban tartani, hiszen igen csak instabil módon billegett a jobb vállamon. Ami a legnagyobb problémát jelentette, az a magassága. Jó egy fejjel alacsonyabb voltam nála, így hiába is emeltem meg, lábait ernyedten húzta mögöttem a földön.

Nem baj Risa, nem a tökéletesség a cél! – bíztattam magam, s a korai órában kezdtem úgy érezni, talán az alvás hiány fenyeget skizofréniával. Vagy csak egyszerűen bele őrültem ebbe az istenek által sújtott életbe? Az éjjel végignéztem egy társam haláltusáját, végig néztem, ahogy megkínozzák a férfit, akit szeretek, a férfit, aki miatt ennyit bűnhődtem, mégis megmentettem őt. Újra eljátszottam a gondolattal, vajon mi történt volna akkor, ha egyszerűen hagyom, hogy Shiho megölje… Már késő volt ezen töprengeni… bár arra sem akartam gondolni, mi minden szárad még a lelkemen az éjszaka elkövetett dolgok közül.

Berogyasztottam térdeim, majd kecsesnek éppen nem mondható mozdulattal, de átlendültem a kapu felett és ügyes manőverezéssel a ház előtt értem földet. Innen már csak észrevétlen el kellett jutnom a belső udvarig, és megfelelően eldugott szobát keresni tiltott vendégemnek. Olyan könnyen ment, mint a karikacsapás. Vagy csak én voltam annyira fáradt, hogy az órákat is rohanó perceknek érzékeltem?

Jól elmélázgattam egyre feltörő ásításaim közepette, míg megkerültük az épületet. Igyekeztem az árnyékba maradni, és közben nem feldúlni a kerítés melletti virágos kertet és bokrokat. Az oldalsó szárnynak vége szakadt, és a hajnali derengésben megpillanthattam az apró tavat, az ápolt kertet s mögötte a félig leégett másik szárnyat. Igazán ellentétes látvány.

Elhaladtam az apró kaviccsal bevont ösvényeken, ingerülten borzongva a hangtól, ahogy a taiyoukai csizmái szántják mögöttem a köveket, végül lihegve, verejtékben úszva elértem saját rezidenciám bejáratát. Bár ha egyszerűbben fogalmazok, akkor mondhatnám úgy is; szobám kertre néző ajtaját.

Elengedtem Sesshoumaru ernyedt csuklóját, hogy elhúzzam a shoujit, ám az néma döbbenetemre magától elmozdult. Minden idegszálam megfeszült, fáradt elmémben egymást váltogatták a tervek, míg nem egykori komornám szenvtelen arca nem jelent meg előttem.

– Már vártalak, úrnőm! - hajolt meg tiszteletteljesen, és még csak jelét sem mutatta, hogy felzaklatja a vállamon csüngő szellem jelenléte.

Hangtalanul félre állt az útból, majd behúzta utánam az ajtót.

– Azt hiszem pár magyarázattal adósak vagyunk egymásnak. - pillantottam felé, majd megköszörültem a torkom. - A segítségedre van szükségem. Kérlek, nyisd ki a falat az ágyam mellett!

Furcsán hangzott, de ő értette.

Szépen kiemelte a fakeretes rizspapír fal egyik elemét és átengedett minket a nyíláson. Odaát sötétebb volt, és a tatamikon kívül semmi nem volt helyiségben. Ez lett volna a szobám bővíthető része, ám én nem tartottam rá igényt.

– Ott is! - böktem a következő, most tőlünk balra fekvő shouji sorra.

Fumaya némán követte utasításaim, míg nem eljutottunk oda, hogy egy apró, alig háromtatamis helyiségben ültünk mindketten. Ő mécsest gyújtott, én pedig leraktam eddig cipelt terhem és visszatértem saját szobámhoz, ahonnan tartalék futont és takarókat hoztam magammal.

Mikor ezzel is megvoltunk és végre volt egy percem szusszan, akkor jöttem csak rá mennyire fáradtnak is érzem magam. Légzésem szaggatott volt, nem éreztem elegendőnek az oxigént, melyet tüdőmbe szívtam, hátamon verejtékcseppek gurultak lefelé, izmaim görcsösen meg-megrándultak.

– Risa-sama? - szakította meg a békés csendességet szolgálóm bizonytalan hangja.

– Meg kellett volna ölnöm, vagy végig kellett volna néznem, ahogy meghal. Hát én egyikre sem voltam képes… - nem éreztem semmit miközben beszéltem.

– A szívedre hallgattál úrnőm. Az sosem hazudik.

– Lehet. Ugyanakkor még is anyám gyilkosát próbálom most elrejteni abban a házban ahol a családom élt.

Fumaya fészkelődött, de továbbra is az egyetlen lobogó lángocskát bámulta.

– Szeretném, ha rajtad kívül senki nem tudná meg, hogy ő a házban van. Remélem érted milyen fontos ez? - szegeztem az őszbe forduló tincsekre pillantásom.

– Az életem, és mindannyiunk élete, akit ma megmentettél a te kezedben van. Ha bármiféle képen szolgálatodra lehetünk, akár a halálunk árán is megtesszük neked azt… úrnőm.

– Hányan jöttetek el a déli palotából?

– Kéttucatnyian.

– Értem. - sóhajtottam mélyet. - Ez a ház amúgy is szinte üres, alig pár rokonom maradt. Jó bánásban lesz részetek, ha úgy viselkedtek, ahogy azt elvárhatom tőletek.

– Minden megteszünk Risa-sama.

– Remek. Akkor te továbbra is mellettem maradsz, és kiválasztasz kettőt a legmegbízhatóbbak közül, akik személyesen nekem tartoznak felelősséggel. A többiek pedig… alig maroknyi szolgáló van a házban, gondok is voltak belőle, hogy lehetetlen így életben tartani egy ilyen épületet… egy ilyen kertet. Hasznotokat fogja venni itt mindenki. - halkult el egyre fáradtabban a hangom. Úgy néz ki, már a hangszálaim is merőben unták ezt a kellemetlenül hosszúra nyúlt folyamatos ébrenlétet és stresszt.

– Nem csalódtam benned úrnőm. Köszönök mindent, és engedelmeddel akkor intézkedem is. Azonban… - tekintete a csendesen lélegző démonra fordult.

– Azonban? - kérdeztem én, ólomsúlyú pilláimat akaratosan nagyra nyitva.

– Sesshoumaru nagyúrral…

– Ne nevezd a nevén! - szakítottam félbe élesen. - Elég lesz a nagyúr is… vagy valami ilyen…

– Természetesen! - biccentett ő, majd feljebb emelkedett sarkain, és megérintette a férfi homlokát, majd minden szó nélkül lefejtette az ügyetlen kis kötést a brutális vállsebről. - Azonban itt dolgunk lenne…

– Egyet értek. Én nem értek sokat a sebesülésekhez, se a gyógyításhoz. Tegyél, amit akarsz. - pislogtam komornámra bizonytalanul, de kétségeim jól elrejtettem nemtörődöm hangszínem alatt.

– Hívok még két cselédet a mienk közül… és hozatok dolgokat, amikre szükségünk lehet. Megfelel úrnőm?

– Csak csináld! - bólintottam, mire ő sebes léptekkel elindult, vissza a sötét mellékszobába, majd a sajátomba.

Azt hiszem elaludtam, mert hogy érkezők csendes neszezésére riadtam. Talán alig pár perc múlva. Megdörzsöltem égő, fáradt szemeim, majd még mielőtt ténylegesen megérkezhettek volna azok, kik felénk tartottak megráztam magam, akár a vizes kutya. A páncél csillámló fényfoltokká olvadt a bőrömön, majd egy pillanat múltán ruháimban ültem a tatamin.

– Risa-sama? - lépett be Fumaya nagy tál, gőzölgő vizet cipelve. - Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott!

– Semmi gond! - motyogtam álomittasan, miközben a két ismerős cselédasszonyt figyeltem, akik bejöttek komornám után.

Mindketten cipeltek valamit; egyikük nagyköteg tiszta, fehér rongyot, a másik kicsiny dobozokat és üvegeket egyensúlyozott ujjai között. Letették terhüket, majd térdre borultak és homlokukat a tatamihoz érintve meghajoltak előttem. Én meg csak pislogtam, mint a levelibéka.

– Igyekezzetek! Kötéseket a vízbe, a fertőtlenítőt pedig a tálba! - suttogta visszafojtottan Fumaya, miközben én négykézláb közelebb másztam.

Sesshoumaru olyan mozdulatlan volt, akár egy darab fa, s ez a rezzenéstelenség csak akkor tört meg, ha néha lassan és szaggatottan levegőt vett. Tudtam, hogy nem fog felébredni, hiszen saját maga generálta kómában fekszik. Csak így van esélye meggyógyulni. Én segítettem innen kintről, a többit magának kell elintéznie belülről.

– Segítsetek levetkőztetni! - jött az újabb utasítás Fumayától, mire halkan csuklottam egyet.

Némán figyeltem a youkai gyönyörű, hófehér bőrét, dús sötét szempilláit, az arcára tapadt vérfoltokat, s megtépázott tincseit miközben valaki sikoltozott a fejemben; Nem akarom őt újra ruha nélkül látni!

– Risa-sama, kérlek, vagy segíts, vagy menj pihenni… - zökkentett ki pár pillanatos transzomból szolgálóm szigorú hangja, és ahogy körbe pillantottam már tudtam; vagy megőrülök, vagy megőrülök.

Ehhez csak hozzájárult a gúnyos kis zümmögés a fejemben, ami szintén ezt sugallta. Végül Kagutsuchi megadta a kegyelemdöfést is, mikor hangja eljutott hozzám:

– Azt akarod, hogy ezek az idegen nők szedjék le róla a nadrágot? - kérdezte totálisan higgadt és nem törődöm módba kapcsoltan, ám az én vérnyomásom hirtelen elérte a csillagos eget.

Nem tudtam, mit tegyek. Meneküljek ki a szobából és zárjam magamra az ajtót, vagy lökjek félre mindenkit az útból és remegő ujjak érintsem meg újra őt. Annyira akartam mindkettőt. Ám valamire még képtelen voltam, nem csak egy épkézláb döntést hozni. Nem tudtam elszakítani a tekintetem tőle, s bármennyire küzdöttem is, muszáj volt pillantásomnak lesiklania a halványan vérző, súlyos sebre, majd a sok apró karcos horzsolásra és zúzódásra a bordáin, egészen le a derekához, majd gigantikus nyeléssel érte szemlélődésem a köldökét és csípőjének lapos, férfias ívét… és ekkor belógott az egyik szorgoskodó cselédlány feje a képbe.

A következő tiszta pillanat, mikor ismét a magam ura voltam, már saját szobámba köszöntött rám. Úgy néz ki egy bakugrásnyi idő derekasan kimaradt az életemből, bár nem bántam, hogy nem emlékszem rá, hogyan hagytam hanyatt homlok magam mögött a szobát. Az ágyamon ültem, kábán figyeltem a kert felől bekúszó derengést és képtelen voltam tovább ébren maradni.

Nem ártott volna egy zuhany, tiszta ruhákat is illett volna húznom, ám már olyan mélyre süllyedtem a fekete fáradtságban, hogy tagjaim, ha akartam volna sem engedelmeskedtek volna elképzeléseimnek. Csendesen eldőltem a bevetett futonon és már azelőtt elaludtam, hogy a fejem a párnára ért volna…

***

Édes narancs fénypászmák villództak a fejem felett. Kábán, ólomsúlyú pillákkal figyeltem őket és nem gondoltam semmire. Üres voltam, nem éreztem se, fájdalmat se boldogságot. Kellemes volt ez a súly nélküli lebegés, ébredés és alvás között, mikor még végtelen körülöttem a tér és senki sem zavarja magányos nihili állapotom.

Legalább is azt hittem senki sem fogja zavarni, ám mikor éppen eljutottam eddig a gondolatig, női alak jelent meg az ágyam mellett, egy pillanatra megállt és meghajolt, majd a szobám ajtaján áttávozott.

Pislogva ültem fel, számat húzva elgémberedett tagjaim fájdalmától. Még mindig ugyan abban a ruhában voltam, amibe Menoru ellen indultam. Szemöldök ráncolva figyeltem a beszűrődő arany fénycsíkokat és biztosra vettem, az idő koradélutánra jár. Csakhogy abban is biztos voltam, hogy nem csak pár órát aludtam. Csalóka ez az ébredés…

Halkan nyöszörögve felálltam, majd még mindig csendes magányomba burkolózva lépteim a fürdő felé vettem. Odabent sem éreztem szükségét, hogy gondolataim is felébresszem, ment nekem magamtól, automatikusan a vetkőzés, és olyan élőhalott szaggatottsággal varázsoltam magamnak frissítő fürdőt, hogy jobb esetben fájt volna a lassúság, amivel mozogtam.

De most se fájdalom, se semmi kellemetlen nem környékezett meg, a fejem üres volt és tiszta minden gondolattól, én pedig így akartam még maradni. Még nagyon sokáig. Talán, mert valahol a tudatalattim mélyén ott lappangott a felismerés; amint megszűnik a könnyed lebegés ismét gondok és teendők zuhannak a nyakamba.  

Melegvíz, hidegvíz, melegvíz, hidegvíz… Ennyire emlékszem mosdásomból, bár a fokozatosság elve jól érvényesült, az utolsó hűvös felfrissülés után már olyan éber lettem mintha, nem is aludtam volna át napokat. Kiléptem a hűvös kövezetre és dideregve kutattam törölköző után. Gyors ütemben szárítkoztam, majd puha yukatába burkoltam magam és tovább töröltem víztől elnehezült tincseim. Mikor már legalább fürtjeim nem csöpögtek, mezítláb csattogva tértem vissza a szobámba.

Éber lettem, friss és üde, ám nem engedtem, hogy a gondolatok egy egyszerű huszáros rohammal bevegyék elmémet, lassan adagoltam magamnak az információkat. Felrémlett minden; a déli palota, a kegyetlen harc, a barlang… minden a helyén volt és újra nyomasztó súllyal nehezedett lelkemre, de már nem akartam összerogyni terhe alatt.

Az udvarra néző tolóajtóhoz sétáltam, majd résnyire húztam és hagytam, hogy arcomra rávetüljenek a Nap bizsergető, éltetően forró sugarai. Pár pillanatig így sziesztáztam és adtam át lényem a kellemes melegségnek, mitől úgy éreztem maximumra töltődnek energiáim. Ettől felbuzdulva aztán még mielőtt meggondolhattam volna magam a papírfalon tátongó hiány felé léptem, átsuhantam a szürkületi homályba borult szobarészen, majd elhúztam a shoujit, mi mögött halványan mécses lángja pislákolt.

Sesshoumaru a futonon feküdt, mozdulatlanul és egészségtelenül sápadtan. Csodáltam, hogy még akkor sem szállt inamba a bátorságom mikor beléptem a kicsiny helyiségbe, és letérdeltem mellé, ám még álltam a sarat. Lélegzetvisszafojtva figyeltem minden rezdülését, mellkasának ütemes, lassú emelkedését és süllyedését. Saját bőröm alatt éreztem pulzusának lüktetését, ahogy várakozva jártattam tekintetem arcán, egy feszélyező pillanatig úgy rémlett egy ritmusra ver, még a szívünk is.

Nagyon mozdulatlan volt, ha nem éreztem volna belőle az élet lángoló energiáit áradni, talán azt mondtam volna, hogy halott. De nem volt az. Bőrömet simogatta a forróság, a tömény, szinte megérinthető energia, ami őbelőle áradt, ami még démoni léptékkel mérve is óriási volt és elképzelhetetlenül nagy hatalmat adott neki saját teste és szelleme felett.

Egy kósza minutumig úgy éreztem, muszáj megérintenem. Muszáj a bőrömön érezni bőrének hűvös bársonyát, muszáj saját aurámmal végigsimítani a belőle áradó erőt. Szaggatottan kapkodtam levegő után, felsőtestem akaratom ellenére előre dőlt, de ujjaim ökölbe szorultak, hogy véletlenül se érintsem meg. Be kellett csuknom a szemem, kényszerítenem kellett elbutult agyam, hogy a bűneire emlékezzek és ne testének őrült vonzalmával kelljen harcolnom. Szélmalomharc lett volna ez, hiszen minden idegszálam, szívem minden dobbanása arra várt, hogy újra ezüst fürjei közé fúrhassam ujjaim, hogy testem az ő forróságából táplálja melegét, hogy ajkaimmal érezhessem minden rezdülését, hogy a számat betöltse testének íze…

Hátra hőköltem, fenékre estem, majd egy pillanat múlva így hátráltam egészen az ajtóig. A forróság perzselte az arcom, viszont karjaim és egész testem mégis borzongott, mintha tollal simogatnának. Saját kapkodó légzésemnek hangja térítette helyére jobbik eszem, ám még mindig az elmúlt percek hatása alatt álltam.

Soha ilyet még nem tapasztaltam, olyan eleven és valós volt, hogy éreztem, ahogy saját vágyam íze vastagon rátapad ízlelőbimbóimra és keserűségemnek aromája megüli számat. Elemi erővel, földöntúli vonzódással vágytam rá, ugyan akkor undorodtam attól, amit tenni szeretnék, lelkem egy sötét zugában tajtékos hullámok fröcskölték be bosszúszomjas vizükkel vágyam és ez a lelketlen gonoszság az elégtételért ordított. Hasított, szúrt az oldalam miközben nem tudtam nem anyám halálsikolyát hallani belső fülemmel, és nem tudtam nem apám véres arcát látni magam előtt. Képtelen voltam a megbocsátásra… és képtelen voltam elfogadni, hogy együtt kell élnem ezzel a belső vívódással.

Sikoltottam volna, ha a sikongatós nők kategóriájába tartozom, ám szerencsémre nem tudtam magamat köztük. Remegő lábakkal próbáltam felállni, majd kihátráltam teljesen a szobából, becsaptam a tolóajtót és sarkon fordulva kirohantam, vissza saját csalfa biztonságérzetet nyújtó lakosztályom felé.

Még remegtek a kezeim, miközben valami ruhát kerestem magamnak, kapkodva, hideg verítékben úszva rángattam magamra fehérneműim, majd feszes indigókék nadrágot húztam, reszketve küzdöttem át karjaim felsőm ujjaiba, és alig tudtam megküzdeni bőr övem csatjával. Kirobogtam szobámból a folyósóra, és csak menet közben kaptam fel csizmáim, meg a melléjük fektetett rövidkardot.

Mikor végre becsaptam magam mögött az ajtót, csak akkor váltam képessé ismét levegőt venni, azt hiszem talán még szívem sem vert az előző pár pillanatban. Dideregve rogytam a fal tövébe, majd erőltettem karizmaim, hogy magamra rángassam lábbelieimet és feltűzzem fegyverem. Aztán már csak hátravetett fejjel pihegtem, mint aki éppen körbefutotta a birodalom határait.

– Mi a jó élet volt ez…? - motyogtam magam elé, csontszáraz ajkakkal.

Szívem még zaklatottan dübörgött bordáim fogságában, mikor végre tántorogva felkeltem és az étkező irányába indultam. Minden lépés megtétele után egyre csökkent zavarodottságom és a nihili üresség lassan visszakúszott elmémbe. A távolság elemésztette a lelkemet nyaldosó lángokat, s bár éreztem hogy a felszín alatt megbújik a vöröslő parázs, a biztonság téves illúziójába ringattam magam.

Először vagy túlteszem magam az elmúlt negyvennyolc óra minden izgalmán, fájdalmán és rettegésén vagy sosem leszek képes tovább lépni. Márpedig nekem nem állt szándékomban ebben az állapotomban itt ragadni, így egy jó ebéd - vagy vacsora - társaságában le akartam tisztázni minden érzelmem, hogy legalább tükörbe tudjak nézni. Másnak nem éreztem szükségét, noha ott motoszkált fejemben a bizonyosság, sokkal kellemetlenebb perceket kell még túlélnem, mint saját lelkiismeretem roncsaiból való felépülés fájdalmai… a bűn, amit elkövettem súlyosabb volt az árulásnál is, és én mégsem voltam képes megbánni.

Elvégre, a sors akarata volt, hogy Sesshoumarut közülünk valóvá tettem.

Folytatása következik…