Sesshoumaru és a kutyaszellemnő

      BY   Szireisz 

Harc előtt…

Sesshoumaru nem aludt már vagy 2hete. Amióta a csatára készülnek, minden nap körbe járta a birodalmat. Amikor találkozott egy-két macskával, lemészárolta őket. Nem ismerte volna be, de ki volt fáradva. Most is egy körözésből érkezet meg, a kastélyhoz, ahol megszállt. Egy lány várta, a kapuban. Nem mutatta de izgatott volt, amikor meglátta a szelemet, felcsillant ezüstszínű szeme, és egy mosolyféle jelent meg az arcában, nem mozdult, csak gyönyörködött a szelembe. Aki lassan közelítet a kapu felé. Alig bírta hogy ne rohanjon oda hozzá, de nem akarta megsérteni a szelemet. Elvileg még meg kellet hajolnia előtte, még nem voltak hitvesek, vagyis igen, de nem volt bejelentve. Amikor ott volt a lány előtt, az meghajolt. Majd mosolyogva csatlakozott mellé. Sesshoumaru amint látta hogy a lány jól van, minden ereje visszatért. Féltette, elégé önfejű volt és képes volt a parancsának ellenszegülni, pedig azt nem sokan merték. Míg más halállal lakolt volna érte, a lányt nem bántotta. Neki mindent szabadott, de ezt nem akarta mutatni neki, kihasználta volna.

-         Örülök hogy itt vagy.  –mondta boldogan.

-         Harcoltál. – jegyezte meg. Érezte rajta a macskák szagát. Szireisz nem szólt, elhúzta a száját, és jobb fele nézet, míg a szelem bal felöl figyelte a reakciót.

-         És akkor? Azért vagyok kutyaszelem, hogy a macska szellemeket irtsam. – még mindig nem nézett a szelemre. Sesshoumaru nem volt rá mérges, de zavarta hogy a lány soha nem ott van, ahol szeretné.

-         Megtiltom. – mondta. Szireisz felkapta a fejét, és öt figyelte ideges lett, és a következő leágazásnál lefordult.

Elment a szobájába. Szelem utána nézet, de tudta hol fogja találni, inkább elment apjának beszámolni. Még egy-két lefordulás megtett, majd egy nagy ajtót kinyitottak előtte. Apja és még egy csomó szelem tanakodott, hogy mikor és hol ütközzenek meg. Amikor Sesshoumaru belépett minden szem őt figyelte. Elmesélte neki hogy most hol találkozott macskákkal. Amikor mindent elmondott, elindult a lány szobája felé. Gyorsan oda talált, ismerte a járást, be akart nyitni de az ajtó zárva volt.

-         Menj innen! – halotta a lány hangját, amibe sértődöttség volt. Elgondolkozott magában, hogy lenne –e még szellem, aki bezárva meri előtte tartani az ajtót.

Lassan lejjebb nyomta a kilincset, hallotta, ahogy eltörik, és az ajtó könnyedén felnyílt. Látta hogy a lány az ablakba ül, pedig elég magason voltak. Kifele bámult, és szomorú volt. A szelem oda sétált hozzá, megfogta a lány arcát, és maga felé fordította azt akarta, hogy figyelmesen figyelje. Szireisz kirántotta a fejét, a kézből. Megint csak kifele tekingetett, de közben figyelte Sesshoumaru minden mozdulatát. Sesshoumaru nem fogta meg a fejét, egy kicsit előrébb lépet, és megcsókolta a lányt, aki elsőre ellökte, vagyis próbálta de Sesshoumaru, erősen megfogta a vállát. Mindig próbálta ellökni, majd visszacsókolta. Kezével átölelte a szelem nyakát, nem akarta elereszteni, majd lelépet, így fél fejjel nagyobb volt nála a szelem. Sesshoumaru eleresztette, és Szireisz is őt. A Nagyúr sejtette, hogy most már béke van, bár még kap egy-két szemrehányást, de a lány megnyugodott.

-         Ha te harcolhatsz, én miért nem? – kérdezte mélyen a szelem szemébe nézve. Aki nem válaszolt.

-         Mert. – mondta miközben látta, hogy a lány addig fogja kérdezgetni, míg nem felel.

-         Legalább egy értelmes választ mondjál. – mondta idegesen. Nem válaszolt, a lány sejtette miért, de a szelemtől akarta hallani. – Ha nem mondasz semmit, akkor fogok. –mondta makacsul.

-         Akkor bezáratlak. – mondta nyugodtan. Már volt rá példa, hogy a lány egy cellába végezte a szelem jó voltából, de akkor még nem ismerték olyan jól egymást.

Találkozás…

Szireisz boldog volt, a nap meghaltak a szülei, de még is boldog volt, már eltemette őket magába, már régen megálmodta, hogy meghalnak, így máskor sírta ki magát. Végre neki indulhatott a nagyvilágnak. Egy kardal, semmi mása nem volt. Egy erdőben sétált, amikor egy démon rátámadt. Azt hitte könnyű lesz, de a kard elsőre eltört a szelem vastag bőrén. Az csapkodott a kezével, Szireisz csak a csapások elkerülésére koncentrált. De a szelem egy jól irányzott ütéssel eltalálta. Végig hasítva a mellkasán. Földön volt, amikor a démon fölé hajolt, és a végső csapásra készült, de akkor valami, ami nagyon gyors volt, kettévágta. Szireisz meglepődött majd a félelem lett úrrá rajta. A szelem megállt előtte figyelte érezte a félelmet.

-         Szelem létedre félsz. Szánalmas. – mondta, és indult volna el. Szireisz gyorsan felugrott.

-         Nem vagyok szánalmas! – ordította majd maradék erejéből a szelem elé suhant, és megállt. Farkas szemet néztek.

-         Távoz az utamból, ha nem akarsz meghalni. – mondta Sesshoumaru. Elindult, azt hitte a lány, elmozdul de meg sem moccant, már előtte állt. Lenézett rá, Szireisz dühösen tűrte a tekintettet.

Nem bírta hogy valaki szánalmasnak nevezze. A szelem figyelte a lányt és már akkor megtetszet neki a szemébe a vak elszántság. Magába mosolygott a szelemen, furcsállta hogy előbb még félt tőle, most meg már az útjába áll. Érezte a vérszagot, kicsit lejjebb nézet, látta hogy a lány vérzik. Ahogy tippelte hamarosan vagy meghal, vagy ő maga öli meg. A szemébe is fájdalmat látott.

-         Ostoba vagy. – mondta a szelem nyugodtan, és érzelme nélkül.

-         Te is. – mondta dühösen. Sesshoumaru kezdet ideges lenni.

-         Tudod te kivel, beszélsz? – kérdezte kicsit mérgesen.

-         Egy szánalmas ostoba, kutya szelemmel. – mondta éllel a hangjában. Ses híres nyugalma is elveszet, Szireisz látta hogy sikerült felhúznia.

-         Nemesebb a vérem, mint neked valaha is lesz. – elege lett a szócsatából. Indult a keze hogy megfojtsa.

-         Miért? Talán te herceg vagy? – kérdezte gúnyosan, egy kicsit hátrált.

-         Pontosan. – mondta dühösen. Szireisz meglepődőt, majd fájdalom állt a mellkasába, nem bírta ki hogy ne nyúljon oda.

A szelem látta hogy a lánynak nincs sok ideje hátra, ezért nyugalmat erőltettet magára. Szireisz érezte hogy eszméletét veszti a vérveszteségtől, Sesshoumarura dőlt, közbe már nem volt magánál. Ses elkapta a vállánál, majd látta hogy a lány tisztavérű kutya ezért ölbe vette. Gyors volt, gömbé alakult, és egy-két mezőn, réten átvágva, meglátta a kastélyt, ahol mostani idejét töltötte. Egy-két ablakon átvágva elérte a lakosztályát. A lányt letette az ágyára, elindult hogy szóljon egy szolgának, lássa el a sebét. Ki is indult, de még hallotta, ahogy a lány magához, tér, az ajtóból visszafordulva figyelte. Kinyitotta a szemét, de az ezüst szemek most kavarósak és zagyvásak voltak. A lány furcsán szemlélte a szobát majd a szeme megállt a démonon. Letette lábát az ágyról, gyorsan felállt, aminek eredménye az volt, hogy visszaszédült. Sesshoumaru mulatott a lány bénázásán. Ahogy visszaeset, megpróbálta megint. Előre eset, de ott egy asztal volt ugye annak neki támaszkodva, ki tudott egyenesedni. A szelemre nézett.

     - Mi a neved? – kérdeztem. A szelem látta, hogy ha el is mondja neki a lány nem fog rá emlékezni.

     - Feküdj vissza. – mondta nyugodtan, és kimérten. Szireisz bizonytalanul megindult felé, összevérezve mindent.

Sesshoumaru csak nézte, mit akar. A lány a felnél, újra összeeset. „Tényleg ostoba” jegyezte meg magában. Oda ment hozzá, megint ölbe vette, és visszatette. Érezte, hogy hamarosan meghal, elindult apjához, tudta hogy az ő egyik kardja megmentheti, ha meghalt, rádobta a takarót. Folyosókon átment, mindegyik egyhangú volt, de ő tudta melyik szobát keresi. Benyitott, megtalálta apját amint Izayoival beszélgetett. Utálattal nézet a nőre, Apja inkább felállt.

-         Miért jöttél? – kérdezte, miközben Sesshoumaru és Izayoi közép lépett.

-         Add ide a Tenssaigat. – mondta, lebecslően, de tisztelettel, mert szerette apját, csak a döntéseit ki nem állhatta.

-         Minek a neked? – kérdezte gyanakvó hangon.

-         Csak. – mondta kicsit dühödten.

-         Egy kutyaszelem. – jegyezte meg apja beleszagolva a levegőbe. – Haldoklik, ide hoztad. – sorolta az eseményeket. Kihúzta az egyik kardját, figyelve, hogy melyiket, és átadta fiának.

Sesshoumaru nem mondott semmit, csak elindult arra amerre jött. Vissza a folyosókon, tudta hogy a lány meghalt. Benyitott a szobájába, a szellemnő holtan feküdt, betakarva, közelebb lépet az ágyhoz, összehúzta a szemét, kereste az alvilág küldötteit, meg is látta, könnyedén kettévágta őket. A kardot eltette, tudta hogy apja ezt a kardot nem félti tőle, majd visszaadja neki. Érezte, ahogy a lány szívverése újra indul. Nagy lélegzettel kezdte, majd kisebbekkel folytatta, kinyitotta a szemét, és a szelemet figyeltem.

Csók…

-         Az meg hogy… - kezdte a kérdezősködést. – halott voltam.  – mondta kicsit furcsán nézve, nem értett semmit.

A szelem elindult hogy hagyja pihenni a lányt, de az, amikor látta, hogy a démon válasz nélkül akar elmenni, felállt az ágyban, végig vágott rajta, és a szelem előtt leugrott.

       - Válaszolni fogsz. – mondta, és közben megpróbált visszaemlékezni, hogy mi is történt.

Sesshoumarun látszott hogy nincs oda az ötletért. De nem akarta bántani a lányt, valami furcsát érzet iránta, amit még senki iránt. Nem tetszet neki, hogy a lány ennyire fölényben érzi magát. Tudta, hogy ha most nem parancsolja helyre, még a végén a nyakára nő.

-         Nem fogok. – mondta a szelem, és a kezével, arrébb lökte a lányt. Elindult.

A lány utána nézet, és a szemével figyelte, majd ahogy az kiment az ajtón, végig nézett a szobába, de amint látta hogy nagyjából semmi szórakoztató nincs benne, ő is kiment. Követe a szelem szagát, aki egyre lejjebb ment a lépcsökőn. Szireisz követe, Sesshoumaru megérezte a lány szagát, de nem érdekelte. Lement és egy kertbe indult el, egy-két 100méter után ott volt. Egy gyönyörű helyen, ahol egy tó volt, benne kacsák pancsikoltak. Vele szembe volt egy nagy tölgyfa, körülette meg virágok. A szelem nem a tájba jött gyönyörködni, csak piheni, valahogy ez a hely mindig megnyugtatta. Leült a fához. Szireisz csak a szelem szag után ment. Amikor meglátta a helyet, egy pillanatra elragadta a gondolatait. Ahogy a szelemre pillantott, még jobban elkavarodtak, olyan délcegen ült ott. Figyelte a helyet, és a képet, ami a szeme elé tárult. Amikor megérezte, hogy valaki őt nézi, gyorsan felriadt a képből, ami egy álomkép is lehetett volna. Kutyaszelemre emelte tekintettét. Oda sétált, és ő is a fának dőlt, a szelem mellet.

       - Hogy… hogy nem haltam meg? – kérdezte kicsit meglepődve.

       - Meghaltál. De életre keltettelek. – mondta.

       - Miért? – nézet a szelemre. Az nem válaszolt. – Válaszolj! – mondta kicsit dühösen.

       - Csak. – válaszolta, kicsit mérgesen hogy a lány hogy mer vele ordítani.

       - Ez nem válasz. – felelte mérgesen.

       - Nem annak szántam! – fordult felé, kicsit megingott a nyugalma. Dühösen nézett a szemébe.
Szireisz most inkább hagyta a vitát, a szelem szemébe nézve, zavartan érezte magát, „Mintha mindent látna” gondolta. Elszakította arcát, mert látta hogy a szelem ezt nem tenné meg.

Ott ültek csöndben. A lány annyit kérdezett, és mondott volna a szelemnek. Aki gondolataiba merülten bambult a tóra. Felidézte hogyan találkozott a lánnyal. Megpróbálta kiverni a gondolataiból, de nem tudta. Felé fordult, látta hogy éppen nagyon gondolkozik valami.

-         Mi a neved? – kérdezte meg a lány, de nem fordult a szelem felé.

-         Sesshoumaru. A tied? Nem mintha érdekelne. – jegyezte meg.

-         Szireisz. – mosolyodott el vidáman. Remélte ezzel sikerül megszakítania a hallgatást. – Hogy kerültem ide? – amikor kimondta, már rájött hogy ez elég hülye kérdés. Valószínű ő hozta ide.

-         Én hoztalak ide. – mondta a démon mindent beismerve.

-         Miért? – bár sejtette a választ.

-         Amikor láttam, hogy haldokolsz, nem öltelek meg. Majd erőt vet rajtam a fajtári szeretett. – válaszolta, büszkén.

Szireisz ránézett, a szelem is rá. Mind kettőjüket zavarta a másik tekintette, de nem bírták elrántani. A lány olyat érzet, amit még soha, elég nagy késztetést hogy megcsókolja… nem értette magát. De a szelem sem érezte másképp, de ő bátrabb volt, bár fogalma se volt mit tesz. Egy vonzalom volt benne, és a lány között. Oda hajolt hozzá, amikor a lány látta mit akart, ő is megtette ezt a mozdulatot. Pedig nem akarta, de nem tudott ellen állni a késztetésnek. Megcsókolták egymást. De amikor ez megtörtént, mind ketten gyorsan, zavartan elhajoltak. Szireisz ki pirosodott, majd újra a szelemet figyelte, akinek szemeibe most nem volt a nyugalom egy szemernyi jele sem. Ő is ránézet, a lány elmosolyodott, Ses is követte a példáját. Nem tudta miért tesz ilyet „Megalázó” gondolta, de amikor a lányra nézet, nem tudott másképp tenni.

Viták…

Szireisz épp sírva futott vissza abba a szobába, amit akkor kért, amikor a szelem a kastélyba hozta, akkor is egy szobába tette le, de gondolta hogy az a démon szobája, így inkább kért egy másikat. A kutyaszelem megint megbántotta. Ezt nagyon jól tudta tenni. Bár a lány meg hamar sértődőt. Beszaladt szobájába magát, az ágyra vetette, és zokogott. Az ajtót elfelejtette bezárni, bár ki menne be hozzá. Tovább sírt. Sesshoumaru nagyon megbántotta. De tudta hogy nem akarta, és hogy csak miattuk teszi az egészet, de akkor is zavarta az egész. Halk léptek zaja egy furcsa illatkopogás nélküli benyitás. Tudta ki az. Felnézett, elálltak a könnyei.

-         Mit akarsz? – kérdezte dühösen és számon kérően.

-         Miért sírtál? – kérdezet vissza.

-         Mert. – válaszolta olyan hangnembe, mint a démon szokta. Bár rég felelt neki így.

A szelem most már sejtette miért. Előbb beszélgetett apjával, hogy ő is megy, a kisebb összecsapásra. De Szireisz is akart de ő ezt megtiltotta. Mint Nagyúrnak engedelmeskednie kellet. Nem sok kedvel akart, akkor megkérte, hogy ő se menjen, ha már őt nem engedi. Ebből egy kisebb vita alakult ki. Amit Sesshoumaru lezárt, azzal hogy bedühödött, és kiküldte a teremből a lányt. Pedig ott csak ők hárman voltak, még az apja. Aki szenvedve nézte az egészet.

      - Akkor sem jöhetsz. – keményedett meg a démon. A lány előtt állt.

      - Akkor te se menj. – mondta magabiztosan.

      - Vita lezárva! Te maradsz, én megyek. – elindult kifele, amikor megérezte, hogy a lánynak ez mennyire fáj. Megtorpant, de majd kibékíti, ha visszajön. Újra elindult nyugalmat erőltetve magára.

A lány tudta hogy ezzel még nincs lezárva a dolog. Tudta hogy most indulnak, elkezdet átöltözni. Az ablakából látta hogy már mennek is. Gyorsan átöltözött, és végig szaladt a folyosókon. Egyre lejjebb, majd leért a kapun kilépve, érezte hogy valami elé áll. Megállt, és maga elé figyelt, Sesshoumaru volt. Hátrált egy-két lépést.

       - Sejtetted? – kérdezte elhúzva a száját.

       - Ahogy ismerlek. Tudtam.  –mondta nyugodtan. A lány el akart indulni mellette de a szelem elé állt. – Menj vissza. – parancsolta.

       - Soha. – mondta dühösen. Elindult. De a szelem megfogta a kezét, és visszarántotta, elindult vissza vele, a kastélyba. A lány letette a sarkát a földre. Így próbálta megállítani, hogy Sesshoumaru ne húzza el. De ennek nem volt sikerre, a szelem egy elkülönítette hely felé tartott. Ki akarta rántani a kezét, és a másik kezével megmarta, de erre az elkapta mindkét kezét, és erőssebben türelmetlenül húzta. Majd elérte, amit akart, egy nagy épület volt, bement, maga után húzva a lányt. Szireisz nem szólt csak idegesen nézte, mit akar a szelem. Aki oda húzta egy cellához. Mert hogy a kastély börtönébe mentek. Szireiszt belökte egy cellába, majd a kulcs a zárba volt, és bezárta. A kulcsot a meg eltette. A lány a rácsokhoz ment.

- Azonnal eresz ki! – ordította dühösen. A szelem sajnálkozva nézte a lányt. Majd nagyot sóhajtott és elindult. – És ha megölnek? Akkor kiszabadít ki? – próbálta szétverni a cellát, minden démoni erejét beleadta de nem tudta.

A szelem elsétált. Szireisz még ordibált, de látta hogy senki nem halja meg. Szomorúan leült a földre. Elfeküdt a szalmán, ami ágynak szolgált. „Félt!” – gondolta magában. „Azért teszi ezt, de akkor miért nem sejti, hogy nekem ugyanannyira rossz?” – gondolkodott, és lassan a gondolatai közt elaludt.

Sesshoumaru gyorsan haladt vissza a csatába. Mire visszaért, már nagyban állt. Látta hogy a legtöbbjük át van változva. Gyorsan ő is kutyává alakult. Szeme bevörösödött, majd egy örvény támadt körülötte. Egy lila fénysugárban eltűnt, majd visszatért. De már egy nagy kutyaként. Talált magánnak több elemfélt is. Örült hogy a lánnyal azt tette amit, ha ott lett volna, nem tudott volna csak ráfigyelni, így viszont biztonságban tudta.

Nagy küzdelem volt. De a kutyák fölényben voltak, így a pár macska, ami megmenekült, gyorsan eltűntek. Mindenki véres volt és mocskos, Sesshoumaru visszaváltozott. Visszatartott a palotába. A ruhája tiszta vér volt, volt rajta is pár seb, de nem érdekelte. Az egyik a karján, a másik a lábán, de ami nagyon fájt neki, az a hátán volt. Nem gondolt rá. Mire a cellához ért, látta hogy a lány alszik. Halkan kinyitotta az ajtót. Nem kelltette fel a démon nőt. Tudta hogy így a legjobb neki, kialussza a haragját, és nem rajta akarja majd levezetni. Elment, a kerthez, most ráfért a pihenés.