16. rész

  Az idő csak telt, egyre közeledett a nap.

  Egy nap nagyapa hívatott magához, Sesshoumaruval együtt.

  Mikor beléptünk a kicsiny szobába, nagyapa az asztalnál térdelt. Megálltunk előtte, kissé meghajoltunk. Bár nagyapa hellyel kínált minket, mi mégse ültünk le.

- Amint visszafoglaltuk Keletet, megtartjuk az esküvőt. – nagyapa szavai hidegzuhanyként hatott. Mindketten megrökönyödve álltunk előtte – és olyat most nem akarok hallani, hogy halasszuk el a csatát, vagy az esküvőt. Nem! – arckifejezése komoly.

- De hát… ilyen hamar? – hallom rekedt hangomat. Nem számítottam erre pont most.

- A csata eltarthat hetekig, hónapokig, vagy akár évekig…

- Vagy napokig. – Sesshoumarunak sikerült visszaszereznie a hangját, vagy el sem veszítette.

- Akkor napokig. Amint miénk Kelet, egyesíteni kell Nyugattal. Kelet nem maradhat védtelen.

- várjunk csak! – itt már az én hangom is visszatért – Ezzel most azt akarod mondani, hogy azért kell ilyen hamar megesküdnünk, hogy utána Kelet is Nyugathoz tartozzon? – nagyapa bólintott – Na nem! Ebbe én nem megyek bele!

- Ha belemész ha nem, így lesz!

- Nem tagadhatod meg Kelettől a szabadságot!

- Kelet gyenge! És csak gyengébb lesz!

- Most nehogy azt mondd, hogy szüksége van egy erős kézre! Igen szüksége van! Sőt el is ismerem, hogy Sesshoumaru nagyon erős irányító, de te is! Hiszen te voltál egykor Kelet tartományosa! Most mért nem lehetsz te? Ne gyere azzal, hogy öreg vagy, mert nem igaz! Te is tudnád irányítani, mint ahogy egykor tette! Gondolj egyszer Keletre is! Egyik megszállásból a másikba esik…- hangom egyre idegesebb.

- Milyen megszállásról beszélsz lányom! – nagyapa is kezd egyre idegesebbé válni.

- Szerinted az emberekre/démonokra hogy fog hatni, ha Nyugat veszi át felettük az irányítást?

- Bele fognak törődni!

  A fejemet ingatom. – Én nem hiszem…

- Ne magadhoz mérd őket lányom! – hangja már egyre higgadtabb – ők nem azt a nevelést, és gondolkodásmódot kapták, mint te, ők képesek elfogadni, ha a területüket egy másik területtel osztozzák meg. Így is erősödve.

- Igen nagyapa, pontosan, de arról se feletkez meg, hogy nem véletlenül gondolkozok így. Vagy apám, vagy anyám is így gondolkozott, vagy talán mindketten. Ezt gondold végig.

  Majd szó nélkül megfordultam és kimentem. Nem fogom hagyni. Meg akarom tartani Kelet függetlenségét.

  Az ajtóval szembeni falnak dőlve, Shizu állt. Karba font kézzel. Miután becsuktam az ajtót szemügyre vettük egymást. Szó nélkül el akartam menni.

- Amit mondtál mind nagyon szép, de te is gondolhatnál Kelet népére. Meggyengülve nem lenne képes fenntartania magát. Te is tudod, hogy csak a legjobbat akarja. Kelet lehet szabad, nem nagyon fog Nyugat beleszólni a dolgaiba, hiszen Sesshoumaru oldalaként, gyakorlatilag te leszel Kelet tartományosa. Te irányíthatod. Azért meg egyesülni fog Nyugattal nem veszíti el a szabadságát, és nem is fog mástól függni. Még sokat kell tanulnod erről. A gondolkozásmódodat anyádtól örökölted. Ő sem hagyta volna, bár nem sok beleszólása lehetett egyébként sem. Persze ha csak apádat nem vette rá. – itt rám vigyorodott.

- Ezt most miért mondod el?

- Gondolkozz egy kicsit. Sesshoumaru feleségeként bele tudsz szólni a kormányzásba. Apa már elhatározta, hogy Nyugat és Kelet egyesülni fog, amint győzünk. Vagyis ebben reménykedünk, hogy győzünk. Most nem lenne egyszerűbb, ha úgy történne, hogy megesküdtök, és te beleszólsz. Vagy nem esküdtök meg, de akkor semmi közöd nem lesz Kelethez. Ezt akartam mondani, az előbbi monológomba. De látom, nem figyeltél.

- De figyeltem, csak nem japánul mondtad. – mosolyogtam rá. – Lehet megfontolom. – búcsút intettem neki, majd mentem a dolgomra.

  Ez a nap is eljött. Holnap indulunk. Mindenki lázasan készülődik. A sereg egy része már elment. A második részével megyünk mi. Persze nem mozgósítunk minden haderőt, azért valakinek védenie is kell a várat, amíg mi ott vagyunk.

  A szobában ülök a padlón, és gondolkozom. Anya naplója mellettem. Minden napról egy kész regényt írt, amin mindig sokat nevettem. Teljes élete volt.

  Egyszer csak Sesshoumaru lép be a szobába kopogás nélkül. Már fel sem veszem, kezdem megszokni a modorát. Becsukom a könyvet. Bár már látta nálam, és érdeklődött is, hogy mi az, nem mondtam meg neki, és ő tovább nem firtatta. Talán mégsem lesz olyan szörnyű házzaságom, ha abban is olyan marad, mint most.

  Felnéztem rá. Teljes fegyverzetben állt előttem.

  Lábán a már jól ismert fekte csizmája volt, hakamája a le nem szakadhat róla fehér egyszerű volt. Haorija is a már megszokott fehér alapon a bal vállánál húzódó piros folt, amibe fehéren 5 szögű, mint volt. Mindkét ujjának a végén is piros folt, a már előbb említetett mintával. Hogy a mellkasán milyen minta volt, nem lehetett tudni, hiszen azt eltakarta a fekte vértje és a rajta tüskés páncélzatnak nézett valami. Megsaccolni se mertem milyen nehéz lehet, helyette inkább elképzeltem. Majdnem belegebedtem. A vértje egy sárga obival volt összefogva, abba tartotta a két kardjárt. Az egyik a tenseiga a másik a tokuijin. Minoru egyszer mondta, hogy egy halandó lányt szárnyai alá fogadott, de még nem láttam azt a lányt. Ő maga nem is említette, és ezt meg én nem firtattam. Majd elmondja, ha akarja. A lányt hozta vissza az élők sorába a tenseigával. Már sokat hallottam arról a kardról.

  Letérdelt velem szembe.

- Ha azt gondolod… - kezdett volna bele beszédébe.

- Ha azt gondolod, hogy rendes nő létemre itt maradok, és megvárom a harc végét, most tévedtél a legjobban. Ayu is veletek megy, nemde? Akkor én is! Nem szándékozom tovább vitatkozni. Nem fogok itt maradni. Felelősnek érzem magam Kelet miatt.

- Pedig tudod, hogy nem kell.

- Igen tudom, és mégis. Nem tehetek róla. Veletek megyek, hisz nem azért, gyakoroltam magam szinte halálra, hogy utána itt maradjak. Ahhoz túl makacs vagyok.

  Egy mosolyfélét próbáltam magamra erőltetni, kevés sikerrel, így fel is hagytam vele.

- Sesshoumaru, most ne várd tőlem, hogy itt maradjak.

- Meghalhatsz…

- Ahogy te is, és bárki más, és meg is fognak halni, mert nincs olyan háború, ahol ne halnának meg. Lehet, hogy én is köztük leszek, de akkor köztük leszek. Tudod a szamuráj erkölcsöt. Ha meghal egy szamuráj a harcban, büszkén hal meg, hiszen a hazáját, a családját védte. Nekem sem lesz okom arra, hogy most átkozódjam, hogy miért kell meghalnom, mert én biztos nem fogok.

  Nem szólt semmit. Felállt, majd kiment, bár még az ajtóból visszaszólt.

- Két óra múlva indulunk! Készülj el addigra!

  Bólintottam.

  És elkezdtem készülődni. Először is lezuhanyoztam, mert koszosan, azért mégsem mehettem el, háborúba. Ezután magamra vettem egy fehér kimonószerű ruhát. Erre vettem fel a tényleges ruhámat. Sárkány zöld haorit és hakamát. A haori hátán a családi címer díszelgett. Nem értettem, hogy Sesshoumaruén miért nem. A nyakánál kör alakú minták díszelgettek. Ahogy az ujjánál is. Ezt követte a fekete vért, amit egy bordó obival kötöttem meg. Oldalamra egy kardot tűztem, lábamra fekete csizmát húztam. Hajamat a fejem tetejére tűztem, ami még így is a derekamig ért.

  Miután elkészültem lementem az udvarra. Ott már készen álltak a fegyverekkel, és utánpótlással megrakott szekerek. A katonák is már majdnem rendbe sorakoztak. Én Ayu mellett álltam, a Minoru által vezetett lovas egységben. 300 katonából állt a csapatunk, sokakat ismertem is közülük. Rajtunk kívül, még 15 ugyanennyi létszámú egység volt. És a gyalogosság, akik legalább kétszer ennyien voltak.  Akik előttünk mentek el ők voltak legalább 20. 000-en, és még kapunk erősítést Shizutól is. Hogy mennyit azt nem tudjuk, de ha minden jól megy legalább 100. 000-en leszünk, és már így is többen leszünk, mint Hikonoék.

  Eljött a pillanat. Megszólaltak a kastélykürtök. Először a lovasság vágtatott ki. Miért is ne, Minoru egysége volt az első, tehát mi. Meglöktem a lovam, akit Ivornak hívtam el, oldalát, és elindultunk. Ahogy végignéztem a katonákon, mindenkin az elszántságot, a büszkeséget láttam. Magamban elmosolyogtam. És én is ezt éreztem. Büszkeséget.

  Azt mondták, hogy az út loval, ha éjjel nappal megyünk, legalább két nap. Mi ezt kockáztattuk megtenni.

  A lovaink talpa alatt remegett a föld, 4515 lovas katonától. A város falai megremegtek. Így indultunk útnak.