A mai nap se lesz különb a többinél… megint újabb reménytelen öngyilkossági kísérletek az iskola nagyszünetében és persze otthon… Csoda, hogy még van hely a testemen, ahol nincsen még vágás…. *sóhaj* De most már ideje felkelni és elindulni!  Amilyen gyorsan csak tudtam összekaptam magam és szépen elraktam a skiccelőt a táska mélyére. Mikor elhagytam a szobámat megint a piaszag áradt a lakásból, ami csak annyit jelentett, hogy a mostoha anyám hazajött, pedig egyáltalán nem hiányzott..... Így amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a lakást, mielőtt konfliktusba keveredtem volna vele vagy a bátyámmal, akiről jó tudni, hogy a féltestvérem. Az én anyámról röviden annyit, hogy nagyon szerettem, de 12 évvel ezelőtt meghalt. Utána egy évre jött apám szerint a „tökéletes” nő, vagyis a mostoha anyám…. na de erről egyelőre ennyit. Most kivételesen beértem csengetés előtt a suliba. Matematika, hogy én mennyire szeretem, de ezért van a legjobb barátom, hogy ezt is elfelejtse velem.

- Gratulálok Yuri, végre egyszer nem késtél a suliból, ami azt jelenti, hogy reggel nem alkottál hála az égnek!

- Sietnem kellett, ennyi az egész. – Leültem Tatsu mellé, aki a legjobb és egyetlen barátom az iskolából. – Ez a nap se lesz valami jó.

- Nos, ez nem igaz, mivel ma van a születésnapod, és apád tuti, hogy meglátogat, mivel szeret.

- Igen. Tudod mit, lógjunk meg ma!

- Nem vagy lázas? Ilyet eddig sohasem mondtál, de tetszik!

Kérdezte vidáman.

-Ne aggódj, jól vagyok.

Így hát kiszöktünk a suliból és elindultunk valamerre.

Mielőtt bárhova is bementünk volna előtte átöltöztünk Tatsunál, majd elindultunk újra.

-         Nos, hova menjünk először?

-         Nekem mindegy. Döntsd el te.

Tatsunak tetszett a válaszom, mivel neki már volt ötlete, de sajnos nem a legjobb. Mikor odaértünk, megálltam a helytől pár méterrel arrébb.

-         Nem megyek be. – Mondtam halkan és a földet bámultam.

-         Yuri…. bocs, azt hittem, hogy elfelejtetted a múltkorit. Amúgy sem a te hibád volt. Akkor hova menjünk?

-         Semmi baj. Amúgy meg az én hibám, de kössz a vigasztalást. Menjünk hozzátok.

-         Ahogy óhajtod, csak előtte ugorjunk be valahova ételért. Amióta elmentek a szülők nyaralni kicsit más a lakás.

Így aztán nála töltöttem a nap jó részét. 11 körül értem haza. Már egy ideje kerestem a kulcsot, mikor rájöttem, hogy a lakásban hagytam. Bemenni nem tudtam, mivel anyám úgysem enged be, úgyhogy leültem a lépcsőre a szakadó eső közepén, majd elaludtam. Még aznap felkeltem arra, ahogy apám veszekszik anyámmal. Indultam volna le, hogy végre lássam apámat, de még az emeleten megállított a bátyám.

-         Jobb, ha nem mész le. Amúgy meg fel fog jönni, hogy elköszönjön tőled. - Ez a bátyám normális éne. Csak akkor elviselhetetlen, ha az anyja is vele van, csak ezt valahogy az elején elfelejtettem említeni. – Úgyhogy most jobb, ha bemész a szobádba és felveszel valami meleget és szárazat.

Célzott a vizes ruhámra, majd szokásához híven megborzolta a hajam és visszament a szobájába. Leültem az emeleti lépcsőre és onnan hallgattam a veszekedésüket. Most is én voltam a téma, mint mindig. Szinte már unalmas volt hallgatni őket. Végül este apám fel is jött a szobámba. Jó volt őt újra látni, hisz egy évben 4* ha látom a munkája miatt. Mivel ő Tokióban dolgozik, mi meg egy tőle jó távol lévő kis városban Japán másik részén nehéz lenne minden nap látni.

-         Apa! – Amilyen szorosan csak tudtam megöleltem. Nem akartam elengedni. – Annyira hiányoztál! – Mondtam neki könnyes szemekkel. Nem bírtam visszatartani a sírást.

-         Te is hiányoztál, fiam! Jó látni, hogy rendben vagy. Boldog 18. születésnapot! Sajnos most nem hoztam magammal az ajándékodat, mivel arra gondoltam, hogy a holnapi napot együtt tölthetnénk, és majd akkor átadom.

-         Nekem az is elég, hogy láthatlak! Akkor ez azt jelenti, hogy itt fogsz aludni?

-         Igen. A bátyád most volt 20 igaz?

-         Igen. De ettől még jól kijöttök egymással, ha nincs ott az anyátok igaz?

-         Ühüm. Akkor nagyon kedves tud lenni, habár a hajborzolással még mindig nem vagyok jóba.

-         Majd hozzászoksz, de most pihenj egyet holnap úgy is nagy nap lesz.

Másnap kora reggel felkeltem, hogy az egész napot apámmal tudjam tölteni. Aznap úgy éreztem, hogy ez volt talán életem legboldogabb napja, hiába esett az eső, valahogy most nem zavart minket. Másnap mikor felkeltem úgy gondoltam, hogy most megint minden a régi lesz. Mikor felültem az ágyamban és a tükörbe néztem, semmi nyoma nem maradt rajtam a tegnapi napnak, csak belül. Ott még mindig boldog voltam. De a tükörben ez nem látszott. Egy kócos hajú, a reggeli ébredéstől kómás fejű, vágott testű 18 éves fiú bámult vissza rám az életnek 0% jelével és csak bámult a semmibe. Talán tényleg ez lennék én? De akkor ki voltam én tegnap? Ki volt olyan boldog? Ma valahogy semmihez sem volt kedvem. Mikor rápillantottam az órámra már 10 óra volt. Így már igazán nem volt kedvem suliba menni. Teljesen máshoz volt kedvem. Meghalni volt kedvem. Nem akartam több emléket a rosszból. Így hát felöltöztem majd megfogtam a hozzám legközelebb eső skiccelőt és elindultam vele egy olyan helyre ahol békén hagynak, és nem találnak majd rám. Az eső a mai napon is esett. Most valahogy sötétebbnek találtam az eget, mint azelőtt. Végül eljött az idő. Elővettem a skiccelőt, majd kinyomtam az élét, ami egyre jobban közeledett a karomhoz, de mielőtt bármi kárt is tettem volna magamban eldobtam a pengét és sírógörcsöm támadt, majd a földre rogytam és ott sírtam. Nem tudtam megtenni… és azt se tudtam, hogy most bátor vagy gyáva vagyok-e azért amit tettem. Talán mind kettő. Bátor, hogy ellenálltam a kísértésnek, de gyáva, hogy nem tettem meg. Csak sírtam-sírtam és az emlékek peregtek le előttem, akárcsak azok szomorú arca, akik szeretnek. Nekik nem akartam fájdalmat okozni. Talán éppen ezért nem tettem meg. Mikor nagyjából összeszedtem magam elindultam hazafelé. Nem tudtam, hogy hány óra van, de nem is érdekel. Csak otthon akartam lenni, mivel eszembe jutott, hogy anyám egy hétig nem lesz. Végre béke. Az eső viszont csak egyre jobban esett. Kezdett viharrá alakulni az egész. Lassan elindultam hazafelé. Mikor hazaértem az ajtó nyitva volt, és ált ott valaki. Nem kellett felnéznem tudtam, hogy a bátyám az, de mégis felnéztem. Még sosem láttam ilyen dühösnek. Nem bírtam a szemébe nézni, de nem is kellet sokáig ott állnom, mert berántott a lakásba.

-         Hol voltál ilyen sokáig?!  Már mindenhol kerestelek! Legalább szólhattál…….. volna. – mondta halkan, majd a tekintetén látszott, hogy még dühösebb lett. Ezt a testemen meg is tapasztaltam egy jókora pofonnal az arcomon és egy hátra eséssel. Majd még hangosabban ordibált velem. – Elment a józan eszed?!  Hogy jutott már megint ez a marhaság az eszedbe?! –  Majd kaptam a következő pofont, mivel rájött, hogy miért is voltam el. – Menj fel most azonnal a szobádba!

Ezt nem kellett 2* mondania. Mielőtt bementem volna még lenéztem rá. Teljesen ki volt akadva .Végül is volt rá oka. Örültem, hogy ennyivel megúsztam. Később benyitott a szobámba és leült mellém az ágyra.

-         Ugye nem csináltad ma? – Kérdezte már nyugodtan.

-         Nem, ma nem. Sajnálom!

-         Nem vagyok, veled teljesen kibékülve ugye azt tudod?

-         Tudom. De ez érthető.

-         Lényeg az, hogy itt vagy és egészben. Először azt hittem, hogy azért csinálod ezt az egészet, mert én vigyázok rád apánk helyett vagy anyád miatt. De az óta sem jöttem rá. Megígérnél nekem valamit?

-         Persze.

Mélyen a szemembe nézett.

-         Ígért meg, hogy abbahagyod ezt a hülyeséget!

-         Rendben.

-         Nem gondolod, hogy ezután kicsit sok szabadidőd lesz?

-         Ezt hogy érted?

-         Nos, talán találnod kéne valakit, aki elvonja erről a figyelmedet. Talán kéne neked egy barátnő!

-         De…

-         Semmi de! Nem érdekel, hogy múltkor mi volt! Vagy meleg akarsz lenni?

-         Nem, dehogy! – Tiltakoztam hevesen.

-         Akkor meg? Ne, ne válaszolj, csak foglald el magad.

Lesütöttem a szemem, mert tudtam, hogy igaza van. Hálás voltam neki, hogy törődik velem, akkor is, ha ezt csak néha mutatja ki. Meg akartam neki valahogy hálálni, és mivel más megoldást nem találtam, ezért megöleltem. Kicsit csodálkoztam mikor visszaölelt, de aztán hamar kibontakozott a szorításomból és kiment a szobából. De ez érthető volt, hisz még mindig haragudott rám. Másnap Tatsuval voltam suli után. Elmeséltem neki, hogy mi volt tegnap.

-         Végül is igaza van. De barátokat is kéne szerezned. Na de most mennem kell. Majd találkozunk holnap, ha bejössz. Szia!

-         Szia! Ezt még meggondolom.

Tatsu bekanyarodott a sarkon, míg én egyenesen mentem tovább. Az eső a mai napon is eleredt. Már kezdtem hozzászokni, pedig most már volt nálam esernyő. Nem siettem haza. Útközben úgy döntöttem, hogy veszek valami meleg ételt. Mikor a boltból sétáltam ki, a kirakatnál egy különösen feltűnő lány állt, tenyereit az üvegnek tapasztva, bámulva befelé. A probléma csak az volt, hogy belül senkise volt, mivel most zárt a bolt. Csak a fények égtek a takarítónak. Hosszú lila haja volt és lila szemei. Nyakában egy medál lógott. Egy régi kimonót viselt, ami igen csak szakadt volt és ázott. A papucsa is igen csak rossz állapotban volt. Ezek után nem csoda, hogy sokan megbámulták. Egy ideig én is néztem, de utána elindultam hazafelé. Fél úton észrevettem, hogy a lány mellettem megy és követ. Mikor a zebrához értem megálltam a piros lámpánál, de a lány nem. Nem foglalkozott a lámpával, se a kocsival, ami felé tartott. Hirtelen furcsa érzés fogott el. Valami azt sugallta, hogy mentsem meg. A testem szinte magától mozgott akaratom ellenére a kocsi elé ugrottam, hogy megmentsem a lányt. Mikor magamhoz tértem, már nem voltam az úton, se otthon. Minden porcikám fájt. Mikor már jobban magamhoz tértem akkor jöttem rá, hogy a korházban vagyok. Mellettem a lány feküdt eszméletlenül. Megkönnyebbülés volt látni, még ha ő nem is tért magához. Rajtunk kívül senki más nem volt a teremben. Az ablakon bámultam kifelé, amíg el nem jött a látogatási idő. Elsőnek Tatsu jött be látogatónak, majd őt a bátyám követte.

-         Szörnyen nézel ki! Nagyobb ostobaságot nem tudtál kitalálni? Egyáltalán tudod, hogy mennyire aggódtunk érted?!

-         Aggódtunk? – Értetlenül néztem rá, a többes szám miatt.

-         Igen. Felhívtam apát és elmondtam neki, hogy mi történt.

-         Értem…. el fog jönni látogatóba? – Néztem rá reménykedve.

Takeshii sóhajtott egy nagyot.

-         Nem tudom. Sajnálom, de nem hiszem, hogy el tud jönni. – Mondta lehangolva. – De engem nem úszol meg! Ne aggódj, nem leszel egyedül egész nap. El fogok jönni, meglátogatni téged minden nap. Megfelel?

-         Köszönöm. Rendes tőled.

-         Még szép! Végül is én mindenkivel kedves vagyok. – Mondta büszkén és magabiztosan.- Amúgy ismered a lányt, hogy csak így életmentőset játszottál?

-         Öööö… hát…..nem ismerem.

A mondta hallatán Takeshii ledöbbent.

-  Ugye ezt nem mondod komolyan? Legalább tetszik vagy van valami jó indokod, hogy miért tetted?

- Nem tudom. Egyszerűen csak..

- Csak?

- Csak volt benne valami, ami megfogott. Ennyi az egész.

Igazából magam se tudtam, hogy mit válaszoljak rá. Tény, hogy aranyosnak találtam a lányt, de úgy érzem, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy megmentettem.

-         Reménytelen eset vagy számomra.

-         Tudom. De legalább szeretsz.

-         Hát igen, ez az egy dolog biztos. Remélem hamar kijössz ebből a gipsz mintából.

-         Evvel nem vagy egyedül.

A napok csak teltek és teltek. Időközben mindkettőnk állapota javult, a lányt leszedték a lélegeztető gépről, rólam meg a fél gipszet, de hozzá sohasem jött be senkise és az ágyára se volt kiírva a neve, csak egy kérdőjel díszelgett ott. Mikor délben bejött a nővér, nem bírtam tovább kíváncsiság nélkül.

-         Elnézést, kisasszony.

-         Segíthetek?

-         Csak azt szeretném tudni, hogy miért nincs kiírva a lány neve?

-         Nos, mert senkise ismeri őt. Semmit se tudunk róla. Gondolom nem lett bejelentve a születésekor. Most próbálunk a maradék árvaházakkal is felvenni a kapcsolatot, hátha tudnak valamit róla. De remélhetőleg hamarabb magához tér és mindent megtudunk róla.

-         Értem.

Pár hétre a beszélgetésre éppen a sétából jöttem vissza, mikor a szobából hangokat hallottam. Mikor benyitottam, a bátyám csapta a szelet a zavarban lévő szobatársamnak, aki időközben magához tért.

-         Takeshii?

-         Á, itt az én drága öcsém! Vége a sétának?

-         Igen. Miért nem jöttél be a múlthéten?

-         Volt egy kis dolgom. Próbáltam apánkat rávenni, hogy bejöjjön hozzád, de ahogy látod nem jött össze. Most meg nem voltál itt és időközben magához tért a barátnőd – ezt a szót igen csak kihangsúlyozta – és amíg te nem voltál itt, én elbeszélgettem vele.

-         Nem a barátnőm! – Válaszoltam vörös fejjel.

-         Aha persze, és én ezt higgyem is el? Nos, rám azt hiszem, hogy már nincs is itt szükség, úgyhogy most szépen megyek haza….

Erre nem tudtam, hogy reagálni és csak álltam egyhelyben és néztem a bátyámat, ahogy elmegy.

-         Sziasztok! - Majd becsukat maga mögött az ajtót.

Amikor ránéztem a lányra láttam, hogy ő nagyobb zavarban volt, mint én. Egy ideig nem is szóltunk egymáshoz. Én őt néztem, ő meg maga elé bámult. Végül ő szólalt meg először.

-         Te vagy Yuri?

-         Igen, miért?

-         A nevem Michiru és meg szeretném köszönni, hogy megmentettél. De miért tetted?

-         Aha. Az legyen az én dolgom. Nincs kedvem válaszolni!