Nyugat hercege

Chapter1: Kétségbeesés és egy nem várt fordulat

Elege volt. Menekülni akart. A kétségbeesés már majdnem felemésztette. Kínzó marka egyre csak szorította szívét. Betelt a pohár!

-         El kell mennem. – suttogta erőtlenül.

-         Miért? – kérdezték a többiek.

-         Én… én… ezt nem bírom tovább…

-         InuYasha miatt?

-         Mi van velem?! – kérdezte az említett.

-         Te csak hallgass! Megint elrontottál mindent és most Kagome hazamegy!

-         És akkor mi van? Majd visszajön…

-         Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Hát nem érted?

-         Ugyan mit kellene értenem?

-         Nem fontos…

Felkapta a hátizsákot, majd lassan elindult.

-         Ez a hülye InuYasha! Nem ért semmit sem! Mégis Kikyot választotta. Pedig szeretem őt… - ezeket gondolta magában, miközben egyre távolodott. Még gyengén hallotta, amint barátai a félszellemet szapulják.

-         Menj már utána! Kérj tőle bocsánatot! – mondta Miroku.

-         Miért? Mi rosszat tettem?

-         Megint látott Kikyoval igaz?  - kérdezte csendesen a szerzetes.

-         És ha igen? Nem tettünk semmit… Fejezzük már be ezt a témát!

-          Heh, gondolom mennyire nem tettetek semmit…

-         Ugyan már Miroku! Nem tudom őt elfelejteni és kész! Most már tényleg zárjuk le ezt a témát…

Kagome ebből mindent hallott. A könnyek függönyén át azt sem látta merre megy, csak futott vakon, ahogyan csak bírta a lába. Az egyik pillanatban megbotlott egy kiálló gyökérben és hasra esett. Ettől kicsit magához tért. Azon kapta magát, hogy a Szent Fa alatt van. Ismét elöntötték szemét a könnyek, elméjét pedig az emlékek… Itt látta meg őt először. Olyan volt, mintha egy álomba csöppent volna. Mennyi kalandon mentek keresztül együtt! És az a csók… édesebb volt mindennél. InuYasha viszont mégsem őt választotta. Úgy látszik, nem lehet már boldog az életben. Nem tudta igazán, hogy mit tegyen, csak egyetlen dolgot: haza semmiképp sem akart menni. Nem akart a kérdések kereszttüzébe kerülni. Nagy nehezen felállt és elindult az erdő mélye felé.

* * *

Sesshoumaru, Rhin és Jaken a közelben táborozott. A youkai beleszimatolt a levegőbe és hirtelen felpattant a tűz mellől.

-         Nagyuram! Mi történt? – kérdezte a kis gnóm.

-         Vigyázz Rhinre! Majd jövök.

-         De nagyuram…

-         Tedd, amit mondtam!

-         Igenis!

* * *

Kagome nem is sejtette, merre viszi a végzet, csak ment, ment előre. A sírás és az esés minden erejét elvette. Úgy gondolta megpihen egy fa alatt, aztán továbbmegy másnap. Hamarosan elnyomta az álom. Észre sem vette, hogy valaki figyeli az ágak sűrűjéből…

* * *

   - Mit keres itt ez a halandó? Egyedül van… Vajon hol lehet az öcsém és a csőcselék? – dohogott magában a nagyúr.

   - Könnyes a szeme… Érzem rajta a bánatot. Mi baja lehet? Miket is beszélek! Miért érdekelne engem ennek az embernek a sorsa? – gondolkodott magában a szellem. Aztán eszébe jutott Rhin, hogy ő is halandó és mégis a nagy Sesshoumaruval, vagyis vele utazik.

   - Különös… - sóhajtotta.

Aztán maga sem tudta miért, ölébe vette az alvó mikot és elvitte a táborukhoz.

-         Sesshoumaru nagyúr! Hát visszatért ilyen hamar? Ki ez a … Csak nem? Nagyuram! Mit keres itt ez a halandó lány? Ő nem InuYashával utazik?

-         Elég volt Yaken! Igen, az öcsémmel utazik. Most viszont nem volt ott vele senki. Elég legyen a további kérdésekből!

-         Nagyuram… meddig…

-         Egy ideig velünk marad.

Azzal leterítette a prémjét és ráfektette Kagomét. A lány légzése pillanatokon belül nyugodtabb lett.

-         InuYasha… - motyogta álmában.

-         Na! Csak ez hiányzott nekem… - gondolta a nagy youkai.

* * *

Másnap reggel Kagome hirtelen ébredt. Amikor meglátta kikkel van körülvéve, azonnal kézbe kapta és felajzotta íját.

-         Fölösleges kapálóznod te lány! Azonnal megölnélek… Jaken! Rhin! Keressetek valami ennivalót! Nem kell annyira sietni…

Kagome megrémült. Vajon miért akar kettesben maradni vele a szellem? Mi a célja ezzel? Talán csendben akar vele végezni, hogy a többiek ne lássák? A kislány és a gnóm közben eltűntek. Sesshoumaru merőn nézte a lányt és szó mi szó a hatalmas inuyoukai teljesen zavarban érezte magát a lány társaságában…

-         Beszélj!

-         Mit akarsz tőlem? Meg akarsz ölni?

-         Még nem… Csak kíváncsi lennék, hogy miért vagy távol az öcsikémtől?

-         Mit érdekel az téged? Egyedül akartam lenni. Elvégre nem vagyok vele összenőve…

-         Te az asszonya vagy nem? – kérdezte egy fürkésző pillantás közben Sesshoumaru.

-         Mi? Te csak viccelsz ugye? Hogy én és az az idióta? De miket is beszélek… Mi közöd van neked mindehhez? Miért hoztál engem ide?

-         Ne beszélj velem ilyen hangon halandó!

-         Mert mi lesz? Talán megölsz? Állok elébe! – kérdezte hevesen a lány.

-         Na jó… - motyogta a démon. – Megtámadott téged egy szellem, és inkább idehoztalak. –fogalma sem volt miért hazudik. Végtére is, csak úgy elhozta. Mi van abban?

-         Értem. Akkor elmehetek?

-         Rhin szeretné, ha maradnál. Nem sokáig, de megtűrlek magunk között. – füllentette ismét.

-         Rendben van. Maradok egy kicsit, de nem szívesen. Csak a kislány kedvéért.

Teltek a napok. Kagome nagyon jól kijött Rhinnel, és a kicsi is úgy érezte, mintha igazi családja lenne. Maradtak a tisztáson, a nagyúr nem akart vándorolni. Azt mondta, itt van jelenleg dolga a közelben. Milyen igaza volt… A tisztás mellett volt egy szép nagy tó is, a réten rengeteg virág. Sesshoumaru napközben mindig eltűnt és csak este tért vissza. Igazából semmilyen dolga sem volt… Megfigyelte a két halandót. Rhin folyamatosan Kagome körül csicsergett. Együtt fontak virágkoszorút, amikkel aztán a kislány Jakent üldözte. Este pedig Sesshoumarunak mesélte, hogy mit csináltak egész nap Kagoméval. Rhin, ha lehet még boldogabb volt, mint eddig, és a mikorol is kezdtek eltűnni a keserűség jelei. Sesshoumaru nem tudta megállni, hogy ne nézze őket naphosszat. Azon kapta magát, hogy megkedvelte Kagomét. Ettől függetlenül mindig hidegen és ellenségesen viselkedett vele. A lány viszont sejtette, hogy ez a youkai mégsem lehet olyan gonosz és érzéketlen, ha megtűr maga mellett egy halandót és ráadásul édes gyermekeként gondoskodik róla. Feltételezte tehát, hogy a rideg viselkedés akkor vele szemben sem komoly. Amikor mindenki elaludt, Sesshoumaru még sokáig legeltette a szemét Kagomén. Egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, pedig egy halandóról volt szó!

-         Gyönyörű vagy Kagome! Részegítő a bőröd illata… Ugyan miket gondolok! Az nem lehet, hogy nekem tetszik egy halandó! Az kizárt dolog…

Ennek ellenére sem tudta megállni, hogy ne járjon a fejében Kagome. egyszerre átfutott az agyán, hogy többet akar a lányból, mint a puszta látványát… Megsimogatni a haját, tapintani a finom bőrét… Talán azért vonzotta ennyire egy halandó, mert az ő életük rövid. Számára nem több mint pár pillanat. Mégis mennyi élményt tud felhalmozni az ember élete során… Ezért tisztelte az embereket. Ők az élet minden egyes percét kihasználták, nem úgy, mint ő, a nagy Sesshoumaru… Majdnem 200 évet vesztegetett el arra, hogy a küldetését végrehajtsa, mégsem sikerült neki. Még nem. Odahajolt Kagoméhoz és gyengéden végigsimította az arcát.

-         Sesshoumaru… - motyogta Kagome.

Az említett megijedt, majd gyorsan alvást színlelt. Azonban rá kellett jönnie, hogy a lány csak álmában beszélt.

-         Különös… Eddig minden éjjel az öcsémet emlegette…

Folytatása következik!