InuYasha már napok óta a Szent Fa alatt ücsörgött és a kutat figyelte. Nem volt hajlandó sem enni, sem inni, míg Kagome vissza nem tér. Barátai hiába noszogatták, hiába mondták neki, hogy felejtse el végre a lányt, ha már így alakultak a dolgok. A félszellem hajthatatlan volt és persze önfejű, mint mindig. Tehát nem hallgatott senkire. Miroku settenkedett oda hozzá, és megpróbálta ismét a lehetetlent:

-         InuYasha! Gyere már! – kérlelte a szerzetes.

-         Hányszor mondjam még el, hogy nem megyek sehová amíg Kagome vissza nem jön!

-         És ha soha nem jön vissza? Akkor itt fogsz éhen halni?

-         Ki mondott ilyet, hogy nem jövök vissza? – kérdezte Kagome érdeklődve, miközben kimászott a kútból.

-         Ka… K… Kagome… - hebegte egyszerre a két barát.

InuYasha viszonylag hamar felocsúdott a kezdetleges döbbenetből, odarohant a lányhoz és szorosan átölelte. A szerzetes még soha sem látta ilyennek. A hanyou csak beszélt, beszélt. Elmondta, hogy mennyire hiányzott már neki Kagome látványa, és hogy mennyire szereti. Kagome kibontakozott az ölelésből.

-         Visszajöttem, mert dolgunk van! Viszont előbb szeretnék veled kibékülni!

A hanyou szeme felcsillant egy pillanatra, de amikor meglátta Kagome arcát, egyből komorabb lett. A mikor közölte vele, hogy már csak úgy szereti, mint egy barátot, és ehhez kell tartania magát. Amikor InuYasha közbe akart vágni, egy intéssel elhallgattatta. Odament a többiekhez, közben húzta maga után a sértődött félszellemet is. Eljött az ideje, hogy ők is megtudják, mit kell tenniük.

 - Fejezd már be InuYasha! Ha annyira szeretnéd, Kikyot „emberré” változtatom és élhettek boldogan…

Na erre már egy hang sem jött ki kutyafülű főhősünk száján… Ezek után Kagome beszámolt mindenről, amit Midoriko mondott neki. A többieknek a lélegzete is elakadt, amikor hallottak eme rettenetes gonosz tetteiről. Azonnal felajánlották segítségüket a lánynak, még InuYasha is, pedig még látszottak rajta a sértődöttség jelei.

-         Akkor nem csoda, hogy az alsóbb rendű szellemek ismét mozgolódnak… - jegyezte meg Miroku. – így már teljesen érthető.

-         Nos, az a terv, hogy elindulunk Nyugatra. – jelentette ki a miko.

-         Miért pont Nyugatra? – vettette ellen InuYasha.

-         Karomaru arrafelé bujkál te ütődött…

-         Ezt meg honnan tudod? Ezt is megsúgta Midoriko? – kérdezte gúnyosan na találjátok ki kicsoda…

-         OSUWARI! Képzeld el, kedves kutyus, hogy érzem a jelenlétét!

-         Ilyen messziről? „Huh,  Kagome, milyen szép rajtad ez a ruha és alatta a …”

-         Miroku! Megkérhetlek, hogy ne bámuld a ruhámat és azt se ami alatta van?

-         Miroku te perverz disznó! – kiáltott rá Sango, és azon nyomban lendült is a keze. A szerzetes fájdalmas arcot vágott, majd miközben simogatta fájó testrészét, folyt tovább a beszélgetés.

-         Kagome… Te.. ugye.. nem? Hallod a gondolatokat?

-         Igen, kezd kiteljesedni az erőm. Talán erősebb lett a szent nyílvessző is és a tisztító fény…

-         Miért pont Nyugatra kell mennünk? – zsörtölődött még mindig InuYasha.

-         Mondtam már, hogy arra van Karomaru. Ennyire nehéz a felfogásod?

-         Persze…Meg a bátyám kastélya is…

Kagome szívverése a duplájára nőtt. Ezt eddig nem is tudta. A következő pillanatban megjelent Miouga, aki Karomaru történetét kezdte ecsetelni, mire mindenki lehurrogta. Erre ő sértődötten el akart ugrálni, de Miroku megelőzte. Összecsapta Miougán a két tenyerét, erre a bolha lepottyant a földre. Míg magához tért, InuYasha gúnyosan megjegyezte, hogy miért pont Sesshoumarura hagyta az apjuk a kastélyt.

-         Ha! Az a kastély még koránt sem Sesshoumarué. Vannak bizonyos feltételek…

-         Beszélj, bolha! Ez érdekes…

-         Asszonyt kell találnia magának ahhoz, hogy magáénak mondhassa a nyugati tartományt.

-         „Szóval ezért közeledett felém”. – hasított Kagoméba a felismerés.

-         És sikerült már neki? – kérdezte kajánul a hanyou.

-         Nem, még nem sikerült neki, mert érdekházasság nem lehet! Olyan lányt kell találnia, akibe szerelmes lesz majd… Kölcsönösen szeretniük kell egymást. Hallottam, hogy egy fekete hajú lánnyal utazott egy darabig…

Miroku és Sango teljesen felháborodott ezen. Egymás szavába vágva szórták átkaikat a nagyúrra, mire Miouga lecsitította a társaságot. Mindenki arra gondolt, hogy Sesshoumaru és Rhin… A bolha közölte velük, hogy ő egy felnőtt nőről beszélt… Kagome nem győzött elfordulni a kis csapat elől. Tudta, hogy ha a szemükbe nézne, azonnal elárulná magát. Sejthette volna, hogy előbb utóbb az emberek fülébe jut a dolog… „Kissé” feltűnő jelenség, ha ember utazik egy szellem társaságában… Míg a többiek találgatták, hogy ki lehet a titokzatos lány Sesshoumaru oldalán, Kagome továbbra is a hallottakon gondolkodott. Tehát a nagy youkai meg akarja szerezni a nyugati területet. Asszonyt még nem talált magának…A miko nem tudott napirendre térni a dolgok fölött. Az bosszantotta legjobban, hogy a szellem vele is próbálkozott. A kis csapat álmélkodva tekintett a lány felé, aki hol elpirult, hol tüzes aura keletkezett a teste körül…

Eközben nem messze tőlük egy büszke tartású youkai emelte tekintetét az ég felé…

-         Ismerős illatot hoz a szél… - mormolta

-          Mit mondtál, nagyuram? – kérdezte egy kis gnóm.

-         Vigyázz Rhinre!

-         Értettem Sesshoumaru-sama.

Sesshoumaru rohant az illat irányába. Szinte el sem hitte, hogy Kagome illatát érzi. Megmagyarázhatatlan érzések kerítették hatalmukba: öröm, izgatottság, félelem.

Végül tényleg megijedt. A nagy Sesshoumaru még soha sem érzett félelmet. Azon tűnődött, vajon mi válthatja ki ezt az érzést.

-         Talán a lánytól félek? Az nem lehet…

Nemsokára eljutott a tudatáig, hogy a miko nincs egyedül. A nagyúr szitkozódott egy kicsit, azt hitte könnyebben fog menni a dolog. De így már korántsem lesz egyszerű a dolog, hogy ott van az a korcs és a halandók… Sesshoumaru hatalmasat szökkent és már is ott termett a kis csapat mellett, mielőtt még az öccse kimondhatta volna a nevét…