Majdnem teljes volt a sötétség. A cella ablakán csak minimális fény szűrődött be. Sajnos arra sem volt elég, hogy tüzetesebben megnézze a börtönén kívüli világot.

-         Remek! Itt vagyok bezárva, jó távol azoktól, akiket szeretek. Vajon InuYasha életben van? És a jegyesem?

Ezeken a dolgokon töprengett, amikor ismét elnyomta az álom. Mostanában sokszor fordult elő, hogy bánatában elaludt. Egy sötét, nyirkos, szűk cellába volt bezárva már hosszú, hosszú ideje. A varázslat, mely a szökését volt hivatott megakadályozni még mindig nem gyengült. Naponta háromszor ételt csúsztattak be neki az ajtó alatt, de fogalma sem volt arról, ezt a feladatot ki végzi. Nyers húst kapott. Utálta. Undorodott tőle! Csak fiatal korában volt nagy szenvedélye ez az eledel… Azonban, mikor megismerte őt… felhagyott vele. Amit kapott, muszáj volt megennie, ha életben akart maradni. Ha be akarta teljesíteni a bosszúját… Az ellen fogadta mindezt, aki bezárta ide.

-         Karomaru… - mormogta álmában.

Tehát Karomaru foglya volt. Egy idő után azonban a szellem már nem látogatta meg őt. Pedig minden alkalmat kihasznált, hogy felszakítsa a régi sebeket, hogy emlékeztesse arra a szörnyű napra. Talán jobb is így, hogy nem jön, aki kínozta, de a szörnyűséges emlékeket nem lehetett ennyivel kitörölni.

-         Izayoi. – motyogta ismét. Egy könnycsepp csillant meg a szeme sarkában, ahogyan újra és újra végigálmodta élete legcsodálatosabb, és legszörnyűbb időszakát….

Verőfényes tavaszi nap volt, amikor vadászni indultam. Már rég nem akadt megfelelő préda a karmaim közé, nagyon ki voltam éhezve. Mindig apám szavai jutottak eszembe: „Fiam, ne hagyd, hogy az emberhús íze elragadjon! Nem az lenne a fő táplálékunk…!” Ahogy haladtam kifelé az erdőből, egyszer csak megláttam Őt! Ezt a lányt egyszerűen nem tudtam bántani. Soha sem tudtam volna. Földbe gyökerezett a lábam, amikor a szemembe nézett. Nem sikoltott, nem is futott el, csak érdeklődve nézte, miért bámulom annyira. Az emberek többsége egy nyulat is megszégyenítő sietséggel távozott a közelemből, ha megláttak. Szerintem annyira nem ijesztő a külsőm. Nem is a külsőmmel lehet a baj, hanem azzal, hogy szellem vagyok. Az inuyoukai-ok klánjának vezetője.

A nő még mindig engem figyelt. Felvetem a szellem alakomat, de ez sem rémítette meg. Unottan megvonta a vállát, és folytatta tovább a dolgát. Virágokból font koszorút. Gondolom a közelben játszadozó gyerekeknek készítette…   Különleges nő volt. Közeledtem felé, hallottam – mivel kutyaszellem lévén igen kifinomult eme érzékem-, ahogyan a pulzusa hirtelen a duplájára nőtt. Odaálltam elé, végigmértem, és ő is engem. Megkérdeztem a nevét. Sajnos okosabb kérdés nem jutott eszembe…

- Izayoi. Ha a prédádnak gondolsz, ne hidd, hogy könnyű dolgod lesz!

Tetszett a bátorsága, talpraesett volt. Szó mi szó, gyönyörű is! Furcsa érzés kerített hatalmába, és nem tudtam magam kontrollálni. Úgy vonzott, mint egy mágnes. Ahogyan kihívó tekintetét rám emelte, már tényleg nem tudtam magamnak parancsolni. Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nem ellenkezett, és ez nagyon felbátorított.

-         Legyél az asszonyom! – mondtam neki hevesen.

-         És vajon miért kellene neked az én rövid életem?

-         Öhm, ha létezik ilyen én… én…. Úgy érzem beléd szerettem! – ez igaz is volt. Egyszerűen megbabonázott az a mély barna tekintet és a kecses idomok. – Feleséget keresek magamnak! – fűztem tovább a szót.

-         Nem találtál szellemasszonyt? – vágta oda nekem. Egy apró, alig észrevehető cinikus mosoly játszott az ajkán. Sejtettem, hogy szórakozik velem.

-         Éppenséggel, már volt egy szellemasszony, akit feleségül vettem, de rájöttem, hogy rossz választás volt.

-         Miért? – kérdezte érdeklődve. El sem hittem, hogy egy úgymond idegen embernek beszélek a magánéletemről…

-         Sajnos a feleségem… teljesen elment az esze! – csattantam fel dühösen. – Az emberek gyűlöletén kívül nem ismert semmi mást. Egyetlen célja mindig is az volt, hogy kiirtsa az emberiséget. Pár hónappal ezelőtt rám támadt, mert én egyáltalán nem gyűlölöm az embereket. Sajnos a csatánk a halálával végződött. A saját fiát is képes lett volna megölni, ezért nem tehettem mást. A fiam, még ha az anyja természetét is örökölte, akkor is az én fiam…. 

-         Á, szóval már van egy fiad. Csak nem Sesshoumaru?

-         Talán ismered?

-         A közeli falvakat meg szokta támadni néhanapján. Szerencsére hozzánk még nem jutott el. Hallottam, hogy hatalmas ereje van. Az egyik asszony elmondása alapján hasonlítotok egymásra.

Igazán meglepett, hogy mennyi mindent kérdezett. Nem tudtam tovább várni, meg kellett kérdeznem ismét. Majd kiugrott a szívem a helyéről, míg a válaszára vártam. Töprengő arcot vágott, végigmért többször is, én meg úgy álltam ott, mint valami tizenéves kölyök… Végül elmosolyodott:

-         Tetszel nekem szellem! Nem vagy olyan, mint a többi… Viszont, amíg nem árulod el a neved, nem állok veled szóba.

-         A nevem InuTaisho. – mondtam, majd lágy csókot adtam ajkaira. Legnagyobb bánatomra kellemetlen társaságot kaptunk pillanatokon belül.

-         Ez igen, apám! Összeálltál egy ilyen semmirekellővel azok után, hogy anyámat megölted?

-         Jobb lett volna, ha ő öl meg téged? Gondolkozz, fiam! Különben meg vigyázz a szádra, ha a jegyesemről beszélsz!

-         Téééényleeeeg? – kérdezte undorodva. – Inkább tápláléknak nézem.

-         Sesshoumaru, fejezd be!

-         Különben mi lesz? Meg fogsz ölni, mint anyámat? – a cinizmust tisztán lehetett hallani a hangjában. Nem akartam kegyetlenül lemészárolni, pedig a viselkedése miatt megérdemelte volna. Kitaláltam neki valami jobbat… 

-         Nem, nem foglak bántani. Más módon is meg tudlak leckéztetni.

-         Ahelyett, hogy egy halandóval enyelegsz, inkább megadhatnád a jogos tulajdonomat, a Tetsusaigát! De ha az neked jobban kell, akkor add ide a pusztító kardot, a Shoun’gat!

-         Elhiheted fiacskám, hogy egyiket sem fogod megkapni! A Tensuseigát szántam neked. A vérmérsékleted miatt meg kell tanulnod tisztelni az életet. Sokat tanulhatnál az emberektől, ahelyett, hogy irtod őket.

-         Mit tanulhatnék tőlük? Te is gyilkolod őket, ha éhes vagy, arról nem meséltél a halandó barátnődnek?

-         Csak nem mindegy, hogy kiket… Legtöbbször a halottakból táplálkoztam!

-         Ugyan már apám, mire képesek az emberek? Tudnak szeretni? És mire képes a szeretet? Abból nem lesz hatalom, és dicsőség! Nekem csak arra kell majd asszony, hogy utódom legyen! Még hogy szerelem…

-         Majd rájössz, hogy mire is képes! A szavaidat pedig ne feledd el sohasem, mert egyszer még számon kérem rajtad, fiam. Most pedig tűnj innen!!!

Így is történt. Sesshoumaru sértődötten elvonult, mi pedig végre kettesben maradtunk. Izayoit nem zavarta a múltam, sem a családom. Csodás éjszakát töltöttünk el együtt, és pár hónappal később fiunk született. InuYashának neveztük el. Erős fiúcska volt félszellem mivolta ellenére is. A falu szélén álló ház bőven elég volt hármunknak, boldogan éltünk. Néha eltűntem pár napra, amikor a birodalom ügyeit kellett intézni, Izayoi nem is szólt semmit. Még szerencse, hogy a legjobb barátom, Karomaru sokat segített nekünk. Izayoit és a kicsit nem akartam még a palotámba vinni, nehogy gyűlölködések kereszttüzébe kerüljenek. Előbb ki akartam deríteni, hogy az alattvalóim közül sokan gyűlölik e az embereket…. Karomaru napi rendszerességgel jött hozzánk. Játszott a kis InuYashával, és néha még a ház körüli munkákba is besegített. Kicsit furcsálltam… Egy idő után vérszemet kapott. Meg akarta kaparintani a feleségemet. Amikor visszatértem Nyugatról, este Izayoi panaszkodott, hogy Karomaru mindig körülötte legyeskedik, teszi neki a szépet, próbálja elcsábítani. Amikor mindezt megtudtam, másnap hatalmas vita kerekedett köztem és a között a szemét között.

-         Beleszerettem a feleségedbe. És akkor mi van? Úgy is csak egy ember! Add ide nekem is egy kicsit, hadd élvezzem a társaságát!

-         Nem! Ezt nem engedem! Szeretem ezt a nőt, és soha sem lesz a tiéd!

-         Azt majd meglátjuk. Harcoljunk érte!

Kimentünk az erdőbe. Hozzá kell tennem a történethez, hogy Karomaru ereje vetekedett az enyémmel. Aznap délelőtt még optimistán álltam a dolgokhoz, úgy gondoltam legyőzhetem. Nagyon nagyot tévedtem! A harc elkezdődött. Az energiaostorok nem bírtak egymással, csak úgy sikított a szél, miközben futottunk egymás felé. Előkaptam a Tetsusaigát, és az ellenhullámmal gyorsan visszavertem Karomaru energiagömbjét. Éppen, hogy sikerült. Nagyon megijedtem. Mikor lett ez a szellem ilyen erős? Hiszen amikor gyakoroltunk együtt, mindig ő maradt alul… Úgy vettem észre, annyira kell neki Izayoi, hogy bármire képes érte.

-         Most figyelj InuTaisho! Elpusztulsz, ha a természet erőit is segítségül hívom! – röhögött, mint egy eszelős. Én csak azon agyaltam, hogy milyen támadást indíthat majd ellenem. – Tudod, honnan tettem szert erre az új erőre? Elloptam az egyik ősi medált a kastélyból! – na itt elszakadt a cérnám.

Nem elég, hogy akit a legjobb barátomnak hittem, képes lenne egy ilyen apróság miatt megölni, még meg is lopott!

Azt vettem észre, hogy a fák, a fű és a virágok, kezdenek elszáradni körülöttünk, a napfény egyre halványabb lett, a föld is kirepedezett, a patakban beszennyeződött a víz. Végre megértettem mit ért a természet erői alatt… El tudja szívni az energiát az élőkből és ezáltal tett szert ekkora hatalomra. A földre kerültem. Éreztem a számban a por undorító ízét, aztán hallottam, hogy sátáni kacaj süvít fel mögöttem.

-         Itt fogsz megrohadni InuTaisho! – üvöltötte a cellám előtt. – Izayoi az enyém lesz, és te életed végéig bűnhődni fogsz, amiért nem engedted át nekem szép szóval! Ha ellenkezik a drága, akkor meghal a félvér kölyökkel együtt!

-         Nee! Engedj el, nem hallod? – ordítottam én is de nem érdekelte. Ez a rohadék meg fogja ölni a családomat. Tudom, hogy a kedvesem nem fog kötélnek állni.

Elment. Otthagyott egyedül a szűk cellában, ami varázslatokkal volt lezárva. Tehetetlen voltam. Sokáig kiabáltam kilátástalan helyzetem miatt, végül elaludtam. A súlyos sebek is közrejátszhattak ebben amiket a harc során szerezetem… Fogalmam sincs, meddig tartózkodtam az álmok világában, de egyszer csak arra ébredtem, hogy valaki kegyetlen erővel oldalba rúg. Rettenetesen fájt, főként, hogy pont azt az oldalamat tépte meg a mérgező karmaival Karomaru.

-         Szenvedj te kutya! – rivallt rám a fogva tartóm. – Mondok neked jobbat is InuTaisho! Megöltem azt a halandó szukát, a vére itt száradt a kezemen! Na ez hogy tetszik?

-         Te szemét! Ezt még megkeserülöd!

-         Azt hiszed? Hogyan állhatnál bosszút, amikor életed végéig bezárva foglak tartani?

-         InuYasha. – lihegtem az újabb ütések után. – Mi lett InuYashával?

-         A kis korcs? Sajnos elfutott. Egy szerencséje van, hogy már nem csecsemő. De ne aggódj, megtalálom, és széttépem, mint az anyját.

-         Mi az, hogy már nem csecsemő?

-         Kedves barátom – mondta a lehető legtöbb gúnnyal a hangjában- szerinted mennyi ideig tartott, míg azokat a sérüléseket begyógyítottad? Cafatokban lógott rajtad a hús…

-         Te jó ég! Eltelt tíz év… - suttogtam magam elé. – Izayoi meddig bírta melletted te féreg?

-         Három napig.

-         Mivel kellett megfenyegetned?

-         Mivel úgy tudta, hogy te meghaltál, maradt a gyerek. Miután a kis korcs elfutott, már nem számított neki semmi.

Így történt hát, hogy be lettem zárva, és azóta is mardos a bűntudat, hogy nem tudtam megvédeni őket. Lehet, hogy már InuYasha is meghalt az óta. Ki tudja? Itt élek ebben a koszos cellában és azt sem tudom már, hogy mennyi ideje. Azt sem tudom, mióta nem hagyta el hang az ajkam… Igazából már nem is a cella a börtönöm, hanem a saját elmém. Minden nap eszembe jut, hogy mi van, ha Karomaru hazudott? Mi van, ha csak megunta Izayoi ellenkezését és csak úgy otthagyta? Tudom, hogy sajnos nem így történt, de mégis…   A remény hal meg utoljára.