A penge elérte holtpontját, ahonnan fokozatosan gyorsulva indult meg a tehetetlen démon felé. Az elszántan dühösen meredt leendő gyilkosa arcába. Szép arany szemeiben már kihunyóban volt az élet fénye.

- Iie… ez nem történhet meg… - Seya előre lépett.

Ekkor szólalt meg a kikami kellemes hangja valahol a sötét homályban.

-                Ez akár a te illúzió világod is lehetne… uralhatnád, ha tudod a módját…

-                Ha tudom a módját? – kérdezett vissza a lány, de szemeit nem tudta levenni a süllyedő pengéről.

-                Hai… de vigyázz! Ha rosszul döntesz…

A hercegnő pánikolt. Nem tudta mit kéne tennie. Már azt sem tudta, ez vajon a valóság vagy csak egy eszement ábránd. Aztán egy kósza gondolattól vezérelve előre lendült, miközben halkan nyögte az egyetlen szót, ami eszébe jutott:

Meglepetésére a fekete istennő megállt a mozdulatban. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elméjét kényszerítve újabb felső parancsot küldjön a képnek.

-                Tűnj el! – suttogta lassan szótagolva a képnek.

Önmagának sötét mása ördögi vigyorral feléje fordult. Egy pillanatra úgy nézett ki támad, de aztán még sem tette.

-                Omedeto, hito wa kami no aida! Átmentél a vizsgán! – villantott egy ördögi mosolyt megdöbbent mása felé – Az uralmadban vagyok…

-                Tessék? – Seya értetlenül meredt az ismét változó ködgomolyagokra.

-                A feladat kérdése egyetlen dolog volt: képes vagy-e szembe szegülni a sors akaratával… megállítani akár a saját sötét éned! – Goshinboku mosolyogva bólogatott.

-                És képes voltam? – kérdezte bizonytalanul a lány.

-                Megízlelhetted milyen az a fájdalom, amikor azok a személyek bántanak, akik a legtöbbet jelentik számodra – nem véletlenül küldtelek néha bele annak a lénynek a testébe, aki a te dühödből, félelmedből, keserűségedből született, s bármikor újra alakot ölthet ha ilyen helyzetbe kerülsz - , de te még is képes voltál megváltoztatni azt, ami már majdnem biztos volt. Képes voltál felül emelkedni a halandó feled miatt lelkedben élő gonoszságon, s képes voltál uralmad alá hajtani azt. Amikor engedted, hogy a sötét éned végezzen Ayashioval azt hittem elbuksz…

-                Én még mindig nem értem… - Seyako zavartan megvakarta a tarkóját.

A faistennő válaszra nyitotta ajkait, de váratlanul a tér megremegett körülöttük.

- Hito wa kami no aida! Mennyi időre idézted meg ezt a dimenziót?

- Hogy-hogy mennyi időre? – a lány kínosan elmosolyodott.

Eközben mozaikok módjára kezdtek körülöttük szétesni a tér darabkái.

-                Panaszkodni fogok Kiyoshinak! – sóhajtott kikami – Azt hiszem akkor most mindkettőnknek vissza kell térnünk a saját létsíkunkra.

-                Várj, de a pecsét…

-                A pecsét feltört abban a pillanatban, hogy meg tudtad fékezni saját sötét oldalad. Nem véletlenül kaptad ezt a próbát. Bebizonyítottad, hogy az, amitől Kiyoshi tartott, hogy képtelen leszel félig halandóként ellenállni az erőd adta hatalom gonosz csábításának nem igaz…

Az asszony alakja lassan halványodni kezdett, s a tér is egyre üresebb lett, ahogy darabjaira hullott szét a monoton zúgás mellett.

-                Várj! Honnan tudod, hogy a mesterem ez miatt zárta le a tudásom! Egyáltalán honnan tudta Kiyoshi-sensei, hogy én…?

-                Nem válaszolhatok minden kérdésedre… most pedig menj, mert a testedet így is kezdi megviselni, hogy ennyi ideig magára hagytad! Sayounara, Halandó Istennő! Ne térj le a helyes útról!

-                Na de… - Seya egyszerre csak zuhanni kezdett az üres térben, oly gyorsan haladva és forogva, hogy elszédült tőle.

Igazán kicsin múlott csak, hogy nem vesztette el az eszméletét. Ám még éppen időben megszűnt ez a szörnyű, centrifugáló erő, ami szinte összepréselte csontjait. Pörgő csillagokat látott és fájdalmas robajjal földet fogott.

Bele telt pár másodpercre mire újra levegőt tudott venni. Az ütközés becsapódása kipréselt minden csepp oxigént a tüdejéből, így homályos szemekkel, szörnyű gyomorkavargás mellett kapott végre az éltető gázért. Lihegve, köhögve fordult a hasára, és közben meg kellett állapítania, már nem az gyakorló teremben van. A palota nagykertjében feküdt…

Lassan tisztult csak a feje, s az első dolog, amit érzett az a monoton üresség volt. Méghozzá olyan üresség, ami folyton csak nő és terjed a tudatában, egyre erősebb fejfájást okozva neki. Halántékán lassan kidagadtak az erek, mire nyöszörögve feltápászkodott, és rettegve vette észre, már megint teljesen meztelen. Az apró hiba, amit az idézésék közben ejtett, nem csak idejük korlátoltságára hatott ki, hanem visszaérkezésének tényezőire is

Szegény lánynak kevés ideje maradt ezzel foglalkozni, noha távolról érezte valaki rendíthetetlenül feléje közelít. Az őrjítő üresség a lehető legváratlanabb módon csapott át szörnyű telítettségbe. Úgy érezte menten szét hasad a feje, látását különböző, oda alig ha illő képek homályosították el, miközben monoton suttogó zaj ülte meg elméjét. Sikoltani tudott volna, ha képes rá.

Képek, fények, látomások kavarogtak, szemei előtt, melyek nagytöbbségének még csak az értelmét sem tudta fel fogni, nem is sejtette, miért látja őket. Ám koránt sem ez viselte meg legjobban, hanem az egyre csak füleibe duruzsló, kellemes ugyan akkor égetően kínzó hang, mely valami olyan nyelvet használt, amit felfogni képtelen volt, még is megérintette elméjét. Ahogy a tengernyi információ feldolgozása teljesen lekötötte agyát, s minden hanyagolható testi funkciója leállt, magas láz perzselő tüze ölelte körbe fájdalomtól remegő testét. Nem volt kétsége, túl hirtelen, túl sok emlék, tudás, képesség tért vissza belé. Elméje teljesen elengedte a kapcsolatot testével, az egekbe magasítva a szörnyű kínt, amit át kellett élnie.

Ám szerencsére halandó teste végre megtette, amit mindenki másé meg tett volna, hasonló fájdalmak mellett. Mielőtt elájult volna, még érezte, képtelen elviselni azt a zsongást, üvöltést, mozgást, fényességet, ami fejében uralkodik, s önként vetette magát a közeledő tátongó feketeség felé, melyben végre elmúlt a szenvedés. Azt már nem láthatta, hogy abban a pillanatban, hogy elterült a selymes pázsiton száguldva érkező szellemgömb csapódik be mellé, majd fel sem véve alakját fényességébe olvassza, s eltűnik vele az éjszakában.

-                Hol vagyok? – nyöszörögte a lány száraz torokkal a sötétségbe.

Nem látott, vak, feneketlen homály ült szemein, melyek fény nélkül bámultak maguk elé.

-                Nálam. De most ne beszélj… - mély, halvány aggódással átszőtt férfihang válaszolt.

Váratlanul szúrt megannyi tű testébe, ahogy a hideg vizes rongy végig törölte mellkasát, és arcát. Nem tudta, hogy a víz alig hidegebb a langyosnál, s hogy az ő teste forró a láztól.

-                Ki vagy? – kérdezte, mivel ezen két értelmes szót volt csak képes összerakni túlterhelt elméje.

Meglepett hördülés volt a válasz. Ebből arra következtetett ismernie kéne ápolóját. Váratlanul két szintén jéghidegnek érzett kéz simult az arcára, és emelte feljebb a fejét.

-                Seya? Mi történt veled? – most már tisztán ki vehető volt a férfi hangjából az aggodalom és meglepettség

-                Nem ismersz meg? – tette még hozzá halkan.

-                Iie… nem látok… - nyöszörögte a kérdezett.

Még mielőtt idegesíteni kezdhette volna a lányt a beálló némaság, amit csak füleinek csengése tört meg, hirtelen ismét tudatába hasított az őrült fájdalom. A semmiből jelentek meg az elméjét perzselő képek, kínzó hangok kísérve a testét elöntő fájdalommal. Messziről hallotta saját sikolyát, ám azonnal erős kéz tapadt szájára, elfojtva a kiáltást.

Nem tudta újra elájult-e, teljesen elvesztette minden érzékét. Forrónak érezte minden tagját, mintha csak a levegő gyulladt volna lángra körülötte, és görcsös kín feszítette be minden izmát. Ám ahogy a testi fájdalom nőtt, tudata egy röpke pillanatra kitisztult.

-                Sesshoumaru, te vagy az? – kérdezte a szürke foltokra bomló sötétségtől, miközben kutatva előre nyújtotta kíntól izzó karjait.

-                Yokatta… - hallotta nagyon halkan – Seya, mi történt veled? Ájultan, ruhátlanul találtam rád a kertben…

-                Csisss… - a lány minden erejével próbálta kifejezni magát a futó értelmi állapotban – Végre hajtottam egy idézetet… feltörettem a pecsétet, amit a mesterem tett az elmémre. Most… azt hiszem most… - verejtékező homlokára ejtette egyik karját – Kicsit túl sok lehetett az elzárt tudás. Nem emlékszem… még a szavakat sem ismerem, amiket most hallok… Meg fogok őrülni… - ahogy a szenvedés újra átitatta tiszta gondolatait, úgy vált hangja egyre nyöszörgőbbé.

-                Semmit nem értek abból, amiről beszélsz… - sóhajtott nagyot az inuyoukai, miközben egy ötlettől vezérelve kihúzta a lány alól a lepedőt – Azt hiszem lázas vagy… vagy minek nevezik ezt az emberek… tűzforró a tested.

-                Meg fogok őrülni! Nem bírom…

A démon magára hagyta a magatehetetlen lányt, majd a lepedővel együtt eltűnt a fürdőben. Hidegvízbe áztatta azt, majd nem törődve vele, hogy a drága szőnyegeket összevizezi a padlón, visszavitte az ágyhoz.

- Szerintem ez nem lesz kellemes, de próbálj meg nem sikoltozni!

- Meg fogok őrülni… - érkezett a rekedtes válasz.

- Inkább én... – morogta a kutyaszellem, majd fél kézzel felemelte a forró, törékeny testet.

Vállához támasztotta a lányt, miközben áthúzta mögötte a vizes lepedőt, majd óvatosan visszadöntötte, és köréje próbálta csavarni az anyagot. Érezte, ahogy kezei között a lány minden izma görcsösen megmerevedik, ahogy a hideg anyag tüzelő bőréhez ér, majd még mielőtt bármit tehetett volna, iszonyatosan magas oktávú fájdalmas sikoly rázta meg a szobát. Csengtek tőle a fülei, miközben csuklója belecsavarodott a vizes anyagba. Arany szemeit kétségbe esetten járatta körbe a helyiségen, majd keserű indulattal ledöntötte a nőt az ágyra, s fölé hajolva ajkaival tapasztotta be a sikoltozó száját.

Hosszú percekig feküdtek így, mire rájött a lány elájulhatott. Ám nem mert megmozdulni, minden érzékét megfeszítve figyelt. Hallgatta a palota összes neszét, minden apró zajt, készen arra hogy felkapja a nőt és eltűnjön. Sesshoumaru egy valamiben biztos volt, nem találhatnak így rájuk. Az végzetes lenne mindkettőjükre nézve…

Teltek a percek és semmi nem történt. A youkai végül óvatosan felült, és elengedte az ernyedt oniwabai testét. A szerencse mellékjük állhatott, ugyan is a palota továbbra is nyugodt maradt. Fáradtan rogyott az ágy mellé, hátát annak oldalához támasztva. Lehunyt szemekkel próbált rendet tenni kavargó gondolatai között, s észre sem vette, hogy múlik felettük az idő. Egyre csak azon gondolkodott, amit a nő mondott neki, abban a cseppnyi időben, amíg tisztán tudott beszélni. Nem tudta milyen pecsét, és milyen erő amikről beszélt, de valahonnan tudta, hogy ez nem csak a lázálom szülte halandzsa volt. De akkor mi?

Órákkal később Seyako halk nyöszörgésére riadt fel. Nem aludt el, csupán annyira elveszett gondolatai között, hogy megszűnt körülötte a világ. Kapkodva felkelt, és lépett közelebb az addigra keménnyé száradó takaróba burkolt lányhoz. Seya lerúgta magáról a könnyű anyagot, ám az lábaira és baljára rácsavarodott így csak félig szabadult tőle.

Sesshoumaru képtelen volt nem észre venni újfent a kecses, formás test búja szépségét. Szíve erre hevesebben kezdte keringetni vérét ereiben. Nem is figyelt eddig a lány mezítelenségére, valahogy még természetesnek is találta. Hiszen volt már szerencséje ehhez a látványhoz, sőt több gyönyörű nő testének látványához is. De hogy újra, ilyen heves gyönyörűséget érezzen Seya ruhátlan alakjának hatásától, az meglepte. Szemöldökeit összehúzva pillantott a láztól rózsás, és kipirult arcra, aminek látványa túlontúl hasonlított ahhoz az archoz, mint amikor karjai között tarthatta a lányt.

Mordulva elhessegette a képet, s kezét Seyako homlokához térve megállapította, ha csökkent is a láza, nem sokat. Megoldást keresve pillantott körbe, majd szemei megakadtak az o-furo nyitott ajtajában.

-                Egyikünknek sem fog ártani… - motyogta maga elé, miközben felnyalábolta a lányt.

Nem törődött vele, hogy a lepedőt magával húzza, bevitte őt a fürdőbe, majd a kád oldalához ültette. Pár gyors mozdulattal megszabadult saját ruhadarabjainak nagy részétől, majd megnyitotta a káddal szemközi sarokban álló zuhany csapját. Kristálytiszta, jéghideg víz kezdett szitálni a fejük feletti csőből.

Lehajolt, hogy felemelhesse az eszméletlen alakot. Könnyedén magához ölelte, majd lefejtette testéről a lepedőt, s vele együtt belépett a hideg víz alá. Csak egy szívdobbanásnyi idő telt el, remegő kezek kapaszkodtak meg vállaiban, miközben Seyako köhögve, prüszkölve kinyitotta fénylő szemeit, s megdöbbenve ismerte fel a helyzetet melybe került…