Bűvöletben

Halandó Istennő

by Mido

27. rész

Az éltető, jéghideg víz csobogva fröcskölt ki a vezetékből, majd pernyézve a levegőben zuhant alá a két alak fejére. A fürdőben majdhogynem sötétség honolt, csak a szobát megvilágító mécses fénye kúszott be a nyitott ajtón. A járólapos padlón ruhák hevertek szanaszéjjel, némelyek félig belógtak a zuhanytálcába, felszívva az ott gyűlő víz egy részét.

Az idő már lassacskán közeledett a hajnalhasadás felé, ami így nyáron korán elkezdődik. Ám addig még volt legalább egy sötét órájuk. A szintén nyitott erkélyajtón, amin nem túl sokkal ezelőtt érkeztek, még nem kúszott be a csillagok sziporkázó fényén kívül semmi egyéb világosság, hiszen az utolsó negyedeiben járó hold papírvékony kis sarlója szinte semennyi fényt nem jelentett. Az éjszaka nyomott, párás és fülledt volt, mint már napok óta. De ezt kellemesen tompították a youkai bőrére zuhanó égetően hideg cseppek.

Sesshoumaru meglepődött, milyen gyorsan tért magához az eszméletlen lány a hidegzuhany hatására. Olyan kétségbe esetten kapaszkodott meg vállaiban, s próbálta remegő lábain megtartani az egyensúlyát, hogy végül is, még is magához ölelte a mezítelen nőt, noha szándékosan nem akarta eddig megtenni ezt. A lány miután köhögve levegőhöz jutott, rekedt de józan hangon szólalt meg:

-         Mi a fenét keresek én itt? Sesshoumaru, miért állunk mi a zuhany alatt… - majd fejét lassú mozgásra bírva körbe tekintett és hozzá tette – ráadásul teljesen anyaszült meztelenül?

-         Milyen nap van ma? – kérdezett vissza a férfi válasz helyett.

-         Ez nem válasz… - a lány dideregni kezdett – amúgy meg nyáridő második újholdjának…

Seyako elakadt, ahogy rájött. Aztán újra, villámcsapásszerűen törtek rá a fájdalmak. Azonnal eszébe jutott minden hiányzó részlet, amelyekre vissza tudott emlékezni. Az idézés, a beszélgetés a kikamival, aztán a próba. Elborzadt, ahogy újra látta saját magát, ahogy végez Ayashioval és ugyan ezt megkísérli azzal a férfivel, aki most őt támogatva áll a hideg zuhany alatt. A fejfájás - meg kellett állapítania - jelentősen csitult az éjjelihez képest. S most már nem gyötörték a képek és hangok kavargó áradata sem, olyan volt, mintha egyszer s mindenkorra a helyére került volna minden. Ám a főfájás maradt, s hasogató fájdalma, ha gyengült is, ugyan olyan kellemetlen volt.

-         De úgy még is, miért állunk mi a zuhany alatt? – tette fel a szatirikus kérdést ismét Seya, miközben nem is törődve ruhátlanságával a férfihez simult, és arcát annak mellkasára fektette.

Sesshoumaru apró késéssel válaszolt.

-         Ilyen állapotban találtam rád. Örülj neki, hogy én… - Seyako örült is.

Egyáltalán nem volt benne biztos élne-e még, és ha igen, hogyan ha más teszi meg ezt. Megborzongott, ahogy arra gondolt, hogy mi történt volna, ha Zadei talál rá így…

-         Ha ettől jobb, mérhetetlenül örülök… a két perverz közül a veszélytelenebbet kaptam… - dünnyögte vissza a lány.

-         Szép kis hála mondhatom! – tolta el magától a nőt Sesshoumaru, majd kilépett a víz alól.

Seya szédelegve, de megállt a lábán. A fejfájás kínozta, de megpróbált nem törődni vele. Esetlenül a youkai keze után kapott, majd szemeivel kérlelőn pillantott rá.

-         Gomen ne… kérlek, mond el mi történt ezután…

-         Felhoztalak, te belázasodtál, beraktalak a zuhany alá – Sesshoumaru tényleg tömören fejtette ki magát.

-         Ne haragudj már! – Seya aprót intett, a még mindig hideg vizet permetező csap felé, mire az azonnal elzáródott – Csak ez az iszonyatos fejfájás ne lenne…

A nő sóhajtva próbált meg elindulni, ám nem igazán sikerült. Ugyan tudatát visszanyerte, a kínok nagy része elmúlt, de teste gyönge és fáradt volt a láztól. Így hát első lépésével sikeresen megcsúszott, és bizonyára csúnyán fenékre is esett volna, ha a taiyoukai ugyan nyűgösen is, de meg nem tartja.

- Nem mész te sehová. Maradj csak a hideg víz alatt… nem fog megártani! – vetette oda a férfi, majd megnyitotta újra a vizet és a lányt a csempének döntötte.

A hideg csapvíz egy pillanatra ismét elnémította a hercegnőt, ám ahogy újra uralni tudta izmai mozgását, gyorsan a távozni készülő démon után kapott másodjára is. Sesshoumaru úgy határozhatott, részéről ennyi elég volt, s mint ahogy a lány sejtette is, újra felszínre kerültek lelkében utolsó találkozásukkor dobált sértések keserűsége is. És még mindig égett az arcán a pofon, amit a lány akkor adott neki.

Seya két döcögő lépés után elérte a férfit, s hogy az ne folytathassa útját hátulról átölelte. Ezzel persze el is érte a hatást, amit várt. Innentől kezdve, már sejtette nyert ügye van. Csendesen, feledve a hasogató fejfájást ölelte át az izmos hátat, s hajtotta fejét a vízcseppes puha bőrre.

-         Seya… mit akarsz? – a youkai majdhogy nem unott komolysággal fordult vissza, miközben a tiltakozó nőt visszanyomta a víz alá.

-         Éppen szerelmet vallani készültem, te meg így lehurrogsz… - a hercegnő megbántottan dőlt a csempének.

A taiyoukai erre persze meghökkenten felvonta szemöldökeit, mitől a hófehérré hűlő arcon futó mosoly tűnt fel. Kiélvezve a döbbenet hatását, csak jó pár pillanat múlva szólalt meg újra a nő.

- Csak vicc volt… - suttogta miközben újra előre dőlt, és ellenkezést nem tűrve karjait a démon nyaka köré fonta – Bocsánatot szeretnék kérni, a múltkoriért…

Kelletlen ciccenés volt a válasz, de Sesshoumaru nem tolta el az ölelő karokat.

-         Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam, nem érdemelted meg. Igazad volt, hiszen te csak megtetted, amire én is ugyan annyira vágyok… és, ha nem lázasan, ájultan töltöm az éjszakát, akkor azt hiszem már este megkerestelek volna, hogy ezt elmondjam…

-         Vagyis nem tagadod, hogy jó volt? – a férfi mindent tudó mosollyal figyelte a remegő azúr szemeket.

Ugyan Seya már egész testében reszketett a hidegvíztől, de nem törődött vele. Sajgó elméjének csak egy apró gondolata volt, és a csap óvatosan elfordult, langyosabb vizet permetezve fejükre. Még így kissé lilulva is érezte, hogy elpirul a férfi szántszándékkal kompromittáló kérdésétől, ám először csak ujjainak rövidke becéző simogatásával válaszolt, míg nem az elégedetlen pillantás másra ösztökélte.

-         Ha azt mondanám, újra akarom, megtagadnád tőlem? – kérdezte a hercegnő, miközben finoman oldalra döntötte a fejét.

A férfi újra megdöbbent. Most már valóban nem igazodott ki a Seyán. Utolsó találkozásukkor olyan erőteljesen visszautasította, mint még nő soha. Ez persze kellő képen sértette a büszkeségét. Erre meg most ő maga kínálja fel azt a testet, amit olya elszántan akart tőle meg tagadni.

- Miért? – kérdezett vissza az inuyoukai, noha egyáltalán nem volt már kedve beszélgetni…

- Azt nem mondhatom meg! – súgta a lány olyan közelről, hogy ajkaik majdhogynem összeértek.

Sesshoumaru józan esze küzdött a vágy ellen. Utóbbi azonban erősebbnek bizonyult. Hiszen az óta az éjszaka óta folyamatosan kívánta a lányt. Ha csak megérezte az illatát, azonnal a városi házban töltött éjszaka emlékei rohanták meg. Sajátjának akarta, s ez az érzés csak nőttön-nőtt. Lelki tusája rövidnek bizonyult, rövid habozás után minden kételyt feledve csókolta meg a lányt. Hátradöntötte a falhoz, szorosan megölelte, karjaiba rejtve a hajlékony, vékony alakot. Érezte, a hercegnő teste forrósodni kezd, ahogy végig simítja remegő oldalát, majd ujjai visszatérnek, hogy a buja, formás melleket ejtsék fogságukba.

Seyako halkan felnyögött. Ugyan a feje továbbra is iszonyatosan fájt, ezt találta egyetlen gyógyírének. A szenvedélyes csókok enyhülést hoztak fájdalmának, s nem utolsó sorban csillapították elfojtott vágyat is, melyet a férfi iránt tanúsított. Ujjai meg-megvonaglottak majd elmélyülten fúrta őket a vizes ezüst tincsek közé. Lehunyta szemeit, és felszegett fejjel fordult az arcába záporozó cseppek felé. Néma sóhajokkal élvezte a gyönyört hozó érintéseket, miközben egyre erőtlenebbnek és fáradtabbnak érzete magát, noha teste várta a folytatást.

A youkai miután ajkai végigcsókolták a nő vízharmatos bőrét váratlanul ölbe kapta a lányt, azzal az elhatározással, hogy kiviszi az ágyra. Ez az egész nem tartott sokáig, fél kézzel elzárta a vizet, s körülbelül 7-8 lépéssel a szobában volt. Ám csalódással vegyes meglepetéssel kellett tudomásul venni, Seyako ez alatt az alig fél perc alatt elaludt, mint a tej. Angyalian kisimult arccal, édesen szuszogva feküdt a férfi karjai között. Sesshoumaru lemondó sóhajjal dőlt el az amúgy is szétdúlt ágyon, Seya mellé.

- Úgy néz ki a kamik nagyon nem akarják, hogy mi ezen az éjszakán… - morogta az orra alá, majd a szanaszét heverő párnák közül egyet a feje alá tett – Oyasumi nasai Hime…

Seyako tompa fejfájással ébredt. És ráadásul arra, hogy egy, számára teljesen idegen ember áll a szobájában. Ettől aztán minden reflexe működésbe lépett, villámgyorsan felült, elhúzódva az ismeretlen aurától.

Megdöbbenésére, egy igen csak fényűző öltözetű, nemes asszony állt a szobában. Az ő szobájában. „Már megint, hogy kerülök ide? Miért van az, hogy lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetben találom magam, ahányszor felébredek!”

-         Igazán csinos vagy, egy ember lányához képest! – szólalt meg ismeretlen nő, búgó alt hangján, miközben végigmérte a csillogó arany fürtöket, a szabályos kislányos arcot.

Hangja kellemes volt, ugyan akkor a lány valamiért bizalmatlanságot érzett vele szembe.

-         Szóval mezítelenül szoktál aludni? – nézett végig a hercegnő ruhátlan felsőtestén a yasha – Érdekes szokás, bizonyára a fiam is díjazni fogja.

-         A fia? – kérdezett vissza Seyako fintorogva, még egy hangyányit sem udvariasan.

Kimondottan irritálta, hogy egy idegen, őt árgus szemekkel vizslató kitudja kinek a társaságában kellett ébredni, egy olyan rémes éjszaka után, mint ami mögötte volt, noha bele sem gondolt az előtte álló rémes napnak.

Az asszony modortalanságát hallva, bántón összeszűkítette a szemeit.

-         Zadei-sama édesanyja vagyok…

-         Nesze nekem… - dohogta maga elé Seya, miközben kimászott az ágyból – Sumimasen Okaa-sama, csak kissé nyűgös éjszakám volt…

-         Azt látom! – fordult el egy grimasz kíséretében a megszólított.

-         Ha megbocsátana, szeretnék lemosdani és még dolgaim lennének mielőtt elkezdődik a ceremónia.

-         A szertartás egy óra múlva kezdődik. Egész eddig vártuk, hogy méltóztass felkelni, ám még ágyúszóval sem lehetett felébreszteni téged!

-         Micsoda?! Egy óra? – Seya, mint a villám pattant bele az ágyvégébe terített nemakiba – Nézze el, de nekem rohannom kell! – vetette oda a döbbent asszonynak, majd feltépte az ajtót és kirobogott a folyósora.

Majdhogynem az első lépcsőfordulóig azt sem tudta hol van, pedig ugyan abból a szobából indult, mint amelyiket már hosszú ideje sajátjának mondhat. A kavargó virág-, selyem-, és szolgaáradatban teljesen összezavarodott. Ám kivételes jó szerencséjének köszönhetően, ami úgy tűnt ma ismét melléje szegődik, egyenesen legfőbb hivatali bizalmasába, Karenbe rohant. A démonnő szalaggal átkötött irat stócot cipelt és a lány váratlan érkezésének erejétől kiejtette a lapokat. Már éppen készült, hogy kiossza az őrülten rohangáló egyént, mikor is felismerte benne felettesét, aki egy pillanatig sem várva karon ragadta és a palota legközelebbi mellékfolyosójába tuszkolta.

-         Karen! Mond, hogy minden rendben van! Úgy szégyellem, de kiütöttem magam tegnap éjjelre. A kapitányok mind a palotában vannak már? Tegnap este mit szóltak, hogy nem jelentem meg a Vörös szobában?

-         Nyugodj meg Hime! A kapitányok az életüket is a kezedbe adnák… morgolódtak, de mindannyian tudtuk fontos dolog akadályozhatott meg téged abban, hogy megjelenj – a yasha ezután suttogóra – A „Pirkadati eső” már szitál, minden északi katona fegyverben. A kapitányok nem ismerik a terveid, így nem tudnak biztonsággal támogatni… beszélned kellene velük.

-         Karen, erre most nincs idő! Egy óra múlva kezdődik a kekkonshiki… - Seyako pánikolni kezdett.

A tegnapi félre sikerült idézés következtében minden eddigi előnye semmivé vált, ami reményt adhatott volna számára arra, hogy emelt fővel, és bizakodó szívvel induljon a ceremóniára.

- Seya-sama! Adj utasítást, én továbbítom a kapitányoknak. A hírhálózat aktívabb, mint valaha, a határok legtávolabbi pontján is percek alatt értesíthető minden ember. Mit kívánsz mit tegyünk?

Seyako fejében egymást kergették a gondolatok és tervek, de így hirtelenjében komplett haditervet kreálni majdhogynem lehetetlen volt. Beszélgetésüket megszakította Hiroko nagyasszony váratlan felbukkanása. A lánynak már csak annyi ideje maradt, hogy fojtott hangon egy fél mondatot súgjon társának:

-         Én leszek a jel… kezük legyen a katana markolatán, s szánják el magukat a végsőkig…

Az érkező úrnő már csodálatos ruhakölteményét viselte, így olyan ragyogást keltett maga körül akár a fényesre csiszolt gyémánt. De a nő arcán dühös bosszankodás látszott.

-         Seya-chan! Mire véljem ezt? Már rég felöltözve kéne lenned és indulnod az ünnepi terembe!

-         Gomen nasai… csak most ébredtem, és…

A yasha nem hallgatta meg a kifogást, karon ragadta a lányt, miközben két vezényszót kiáltott a mögötte érkező cselédlányoknak. Így aztán a hercegnő már csak akkor ocsúdót fel, mikor éppen bőrét szappanozták valami hatalmas kádban, majd óriási ruhákkal teleaggatott szobába vezették a szolgálók. Minden őrült gyorsan történt, aranygalléros hófehér yukatájára felhúzták a fehér habselyemből készült shiro-makut. Ahogy esküvői ruháját bámulta az egész alakos álló tükörben egyre jobban elámult. S nem is csak a közelgő események izgalma, hanem a felemelő kellemes érzés hatására hevesen kezdett verni a szíve.

Minden nő nagy napja, az esküvő…

Valahogy őt is megérintette a pillanat hangulata, ám még mielőtt valóban eluralkodhatott volna elméjén a rózsaszín köd, már a palota folyosóján találta magát. Kellemetlenül lassan tudott csak lépdelni a rettentően szűk, esküvői kimonóban, piciket és tipegve kellett lépdelnie, amin a kimondottan magas geta sem könnyített sokat. Obijának széles hófehér aranyhímzéses szárait alkarján átvetve kellett tartania, hogy a gyönyörű anyag ne söpörje mögötte feleslegesen a földet. 

  Mikor kiléptek az egyik ajtón a palota belső kertjébe, csak akkor esett le neki, hogy Hiroko egész úton beszélt hozzá. Ám ő csak merengő szemekkel maga elé bámulva lépkedett a kihalt folyósokon. A palota már csendes volt, hiszen a belső kertben felhúzott pavilonban tolongott az összes vendég. A lakószárny nagy tolóajtajai eltűntek, s ott került felállításra a kis szentély, a füstölőkkel megrakott asztalka. A pavilont lágyan hullámzó, baldachin szerű tető fedte, s mivel a kert talajszintje jóval alacsonyabb volt, mint az egybe nyitott szobáké a vendégek, mint egy színpadnak képzelhették a helyszínt, ahol a menyegző nemsokára kezdetét veszi.

A belső kert teljesen tele volt. A falak mentén, az erkélyeken és kapukban ajtókban fegyveres katonák álltak, a virágágyások, tartóoszlopok, asztalok között pedig az ünneplő sokaság téblábolt. Ám még is volt egy kis rend a káoszban. Felismerte a híres dupla esküvőre váró youkaik rangjuk szerint csoportosulnak a kertben. És az Északi vezetők között felismerni vélte kapitányait is. De nem maradt ideje a nézelődésre.

A nap már majdnem elérte a horizontot, így az esküvőnek ideje volt kezdődni. Seya kábán hagyta, hogy nevelőanyja tovább vezesse, fel a hatalmas szobába, mit az udvarra nyitottak. Úgy nézett ki ő az utolsó asszony, Zadei édesanyja, Ayashio és a szertartást vezető öreg miko már jelen voltak. A férfiak akkor indultak el a kis terem felé, mikor mind ő, mind Hiroko helyet foglaltak. Ám az északi asszony értelemszerűen vérszerinti lánya mellett

Seyako kezei remegtek, mikor a vén apáca megköszörülve torkát jelt adott, hogy kezdjék el az ünnepi tea készítését. Ujjai közül szökni akart a porcelán, a tea fű, a kis ecset amivel az egészet összekeverte. Helyzetén az sem javított, hogy időközben megérkezett Sesshoumaru és Zadei is, az ünnephez méltón kiöltözve, páncélok nélkül. Mindketten, úgy ahogy Suwatari is, csak egy katanát hagytak övükben.

A hercegnő annyira bele zavarodott az őt pásztázó szemekbe, az előtte összesúgó emberek motyogásába, a vén papnő rekedtes kántálásába, hogy az ájulás kerülgette. Reszketve törölte le egy futó izzadtság cseppet a homlokáról. Aztán, rémülten kapott, a három teával töltött csésze közül az egyikért, mikor mellette Aya megmozdult. Minden erejére szüksége volt, hogy ne lötyögtesse ki a sárgászöld folyadékot, miközben jövendőbeli anyósának kínálta azt. Ayashio és Sesshoumaru felől ez csak jelképes volt, hiszen az inuyoukai részéről nem jelentek meg családtagok.

Ezután a két lánynak apjuknak és anyuknak is teát kellett nyújtaniuk, majd miután ezzel végeztek a miko kezükbe nyomott egy szakéval teli flaskát, hogy azt töltsék ki jövendőbeli férjeik számára. Az első poharat apósnak és vejének kellett váltania, s ezután következett csak az igazi esküvő. A szaké után a férjjelölt ünnepélyesen megkérte a lányos apát, adja kezébe lányának sorsát, miközben fogadalmat tett, mindhaláláig jó férje lesz annak. A formalitás úgy követelte, az első menyegző Sesshoumarué és Ayáé legyen.

A lány, ahogy a taiyoukai megszólította nevelő apját lett hirtelen rosszul. Megindultak a falak, kavarogtak az arcok. De ami a legjobban meglepte, az a lelkét teljes egészében eluraló keserű bánat volt. Annyira marta szívét a fájdalom, hogy émelygése mellett majdhogynem kicsordultak a könnyei. Minden akaratereje kellett, hogy továbbra is fapofával végignézze, ahogy Suwatari lánya kezét a kutyadémonéra helyezi, majd bólintva elfogadja az esküt, amit a férfi letett előtte. Seya szinte szuggerálta nővére ajkait, miközben atyjuk feltette az utolsó, inkább már csak kijelentésnek ható formai kérdést. Ha erre Ayashio válaszol, a frigy megkötetett, habár a nászéjszaka szentesítése nélkül semmit sem ér.

- Leányom, Ayashio Nobunaga… ezennel asszonyul adlak, a nyugati területek urához!

Seyako nem hallotta a választ. Agya tompává vált, leblokkolt. Csak az őrjöngő tapsot és a gratulációkat hallotta. Teljesen üveges szemmel meredt a külvilágra, fel sem ismerve mi az a fájdalom, amit érez. Elveszítette azt, ami a legfontosabb volt számára.

Mint egy marionett baba, vontatottan felemelkedett, hogy most ő térdelhessen apja baljára. Nem látott, nem hallott, nem érzett. Üres volt. Kitöltötte a két férfi italát, majd tompán hallgatta, ahogy Zadei mesterkélten ünnepi hangon megszólítja nevelő apját. A kantoui hosszan beszélt, díszesen, játékos hangsúllyal, de ő nem értette a szavak lényegét, noha róla meséltek. Róla és a jövőjéről. Kábán figyelte Suwatari nagyúr bólintását, s ürességgel telten várta a kérdést.

Egész testében megugrott, ahogy teljesen váratlanul, ezüst csöppök futottak be látóterébe. Szemeibe visszatért az élet meglepettségében, s nem is hallucinált. Valóban, egy gúnyos, rég nem hallott hangot fedezett fel elméjében:

„- Mindjárt elhányom magam!”      

A lelke mélyén ő is egyet értett, a beszélővel, ahogy rájött, a megjegyzés jövendőbelijének szónoklatára vonatkozik. Aztán ahogy nem csak a tartalommal kezdett foglalkozni, idegeibe váratlanul csapott be a sokkos vibrálás, teste megfeszült, mint az ugrásra készülő macskáé. De gondolatait megszakította észak urának hangja:

- Leányom, Seyako Yatsuha no Nobunaga…

Neve említésére Seya felkapta a fejét, s annyira valószínűtlen volt amit látott. Nem fókuszált, nem volt szándékos. Egyszerűen a véletlen műve volt. Ahogy tengerszín szemei a tömeg felé fordultak egyetlen arcot szúrt ki a több százból. Pajkosan piros ajkak, lángoló zöld szemek, a hófehér arcot egy szobor tökéletességével keretező dús vörös hajzuhatag. A nő szemében kegyetlen elégedettség látszott.

-         Suyama… - a hercegnő épp, hogy csak szétnyitotta ajkait a suttogásra, de nevelő apja megtorpanta a mondta közben.

Aztán, mit sem törődve a lány távolba meredő, megdöbbent arckifejezésén folytatta:

-         Ezennel asszonyul adlak, a középvidék urához…

Az oniwabai nem gondolkodott. Fel sem fogta, mit tesz, ám tudatánál gyorsabban lépett működésbe ösztöne. Lassan felhúzta egyik térdét, készülve a felemelkedésre, mire azonnal vége szakadt a legapróbb morajlásnak is.

-         Felejtsd el! – suttogta ércesen zengő hangon a két férfi felé, majd mozdulatával elindította a történések azon megállíthatatlan lavináját, mely elragadta mind őt, mind szeretteit és ellenségeit, hogy belerántsa a harmadik nagy démonháborúba…

vége