|
2. fejezet
2008.02.17. 17:21
A barlang
Reggel csengő kacagásra ébredtem. Fogalmam sem volt, mi lehet a hang forrása. �Mégis ki nevet?� Nem nyitottam ki a szemem, megpróbáltam összeszedni valahol az éjszakában szétszóródott emlékeimet. Emlékszem lepihentem egy fa törzsén�aztán hallottam egy sikítást�Rin�.Jaken�és�Sesshoumaru. Kis időbe telt mire minden emlékképem megtalálta helyét zavarodott elmémben. Amint ez megtörtént, kinyitottam a szemem, immár ép emlékekkel felültem és körbe néztem. Kiderült, hogy Jaken ugyanolyan viszonyban van az erdővel, mint én: hasra esett egy kőben, amit Rin hangos kacagással jutalmazott. Jaken morgott valamit, de a kislány nem is figyelt rá. Ahogy észrevette, felébredtem, odajött hozzám és egy szelet dinnyét nyújtott át.
- Tessék! Reggeli. � mosolygott kedvesen.
- Köszönöm. � hálásan visszamosolyogtam rá és nekiláttam reggeli adagom elfogyasztásának. Miközben a dinnyét falatoztam Sesshoumarura tévedt a pillantásom. Ugyanott ült, ahol előző este. Figyeltem őt�Egészen addíg míg valami, fehér derengés magára nem vonta a figyelmemet. A mellettem pihenő Hotorira néztem és a belőle áradó fehér fényt látva, hirtelen egy ötlet suhant át az agyamon. Talán egy őrült, végzetes ötlet, most mégis ez volt az egyetlen esélyem. Összeszedtem minden bátorságom � de ez is kevésnek bizonyult, mert térdeim remegtek, mikor felálltam és Sesshoumaru felé indultam. �Nagyon nem tetszik ez az arrogáns alak, de most ő az egyedüli, akire számíthatok.� Mialatt én a nagyúr irányába sétáltam, Jaken megpróbálta eloltani az éjjelről még pislákoló tüzet � nem sok sikerrel, mivel Rin véletlenül kiborította a vizet, amit a patakról hozott. Közben odaértem a fához, ami alatt a kutyadémon pihent.
- Ööö�Shesshoumaru! � felemelte a fejét és rám nézett. Talán nem tetszett neki, hogy nem �nagyurazom�. De nem tehetek róla. Egyszerűen nem bírtam kimondani. �És különben is: nem vagyok a szolgája!� � Szóval�arra gondoltam�hogy talán�úgy értem�- �Nyögd már ki!� � Tehát: Az a szellem, akit keresek talán tudja, hol van Naraku. � A nagyúr egy pillanatig nem válaszolt, csak fürkésző tekintettel figyelt, aztán felállt. A szívem a torkomban dobogott. �Ostoba, ostoba, ostoba! Minek kellett hozzá szólnod?!� Elfordította rólam a tekintetét � ettől némelyest jobban éreztem magam - és Jaken tűzoltó igyekezetét figyelve kérdezte:
- Mi közöm nekem ehhez?- Megkönnyebültem, amiért nem ugrott rögtön nekem és egy hatalmas sóhajtás hagyta el ajkaimat, amit aztán igyekeztem köhögésnek álcázni. Ennek sikerében egy kicsit kételkedtem, de azért már bátrabban fordultam a nagyúrhoz. Azonban bátorságom csak addíg tartott, míg Sesshoumaru újra rám nem nézett, azokkal a fagyos, aranyló szemekkel. Ha ideges vagyok két eshetőség van: vagy meg sem bírok szólalni vagy pedig nekiállok megállíthatatlanul beszélni. Mivel az első lehetőséget az imént már bemutattam, most következhetett a második. Átestem a ló túloldalára:
- Úgy tudom, te keresed Narakut. Mármint Jaken tegnapi viselkedéséből amikor említettem Narakut erre következtettem. És hát gondolom arra már te is rájöttél, amire én, hogy ez a démon talán tudja, hol találhatnád meg és ha meg akarod találni Narakut, akkor meg kell keresned azt a bizonyos démont és ha már úgyis mindketten arra megyünk, jó lenne ha veletek mehetnék, mert én nem vagyok benne biztos, hogy merrekellmenni és te sokkalerősebb vagy és így több esélyem lenne és én vigyázhatnék Rinre jobbanmintjaken és nem leszek láb alatt, ígérem és én�.én � Ennyi. Elfogyott a levegőm és már mindent elmondtam, amit akartam. �Talán többet is?� Csend volt, csak Jaken sértődött motyogása hallatszott (�Még hogy jobban vigyázna rá. És különben is, hogy mer a nagyúrhoz szólni?!�) Sesshoumaru már megint nem engem nézett. Jelen pillanatban egy pók kötötte le minden figyelmét, amely épp elfogyasztani készült egy csapdába esett legyet. Szegény légy próbált szabadulni, de a pók gyorsan közeledett felé.
- Rendben. � szólalt meg végül Sesshoumaru. (A légynek közben sikerült kiszabadulnia.)
- K�köszönöm. � meghajoltam és közben azon gondolkoztam, vajon jól hallottam-e. Azt mondta rendben?! Annyira megörültem, hogy életben maradok, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna�de mivel ez jelentősen csökkentette volna, épp az imént megnövekedett életben maradási indexemet, inkább csak boldogan átöleltem Rint. Úgy tűnt, ő is nagyon örül annak, hogy lesz valaki, aki mesél neki. Jaken vele ellentétben döbbenten nézett Sesshoumaru után � aki időközben már elindult � majd egy dühös pillantással rám mordult:
- De aztán nehogy útban légy a nagyúrnak, megértetted, halandó?! � Rin megfogta Aun kantárját és szökdécselve megindult a nagyúr után. Én egy kicsit lemaradva követtem, majd mikor odaértem Jaken mellé, lehajoltam a kis gnómhoz és odasúgtam neki:
- Én a helyedben inkább azért aggódnék, nehogy a végén te válj feleslegessé, Jaken mester! � azzal megeresztettem felé egy gonosz vigyort és megindultam Rin nyomában, fülemben Jaken szitkozódásával. Hát igen. Az biztos, hogy ő nem kedvel�De mi van Sesshoumaruval? Miért egyezett bele, hogy vele tartsak? Arra számítottam, hogy nemet mond. Jobb esetben�a rosszabb eset lehetőségétől elfogott a halálfélelem. Mert hát Sesshoumaru nyílvánvalóan egy arrogáns tuskó, a férfiúi büszkeség mintapéldánya, de mégis csak az egyik legerősebb démon. És ennek ellenére beleegyezett. Beleegyezett és most egy hatalmas erejű démon társaságában sétálok egy másik, talán még hatalmasabb démon felé. Nagyot sóhajtottam. �Hogy kerülhettem már megint ekkora maszlagba?�
***
Hát nem mondhatnám, hogy egy kéjutazás volt, Sesshoumaruékkal tartani. Jaken folyton morgott valamin, általában nem tetszett neki, amit csináltam �Hogy gyújtasz tüzet?�, �Miért csak ennyi vizet hoztál.�, �Hol van Rin?�, �Miért engeded ott játszani?� � ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázott egész nap, amikre a válaszok rendszerint valahogy így hangzottak: �Jobban, mint te.�, �Mert ennyi bőven elég.�, �Mögötted.�, �Mert még senki nem halt bele, ha a réten játszott.�. Na persze ettől csak még jobban begurult és hatalmas veszekedés lett a dologból. De ő legalább szólt hozzám�Sesshoumaruval ellentétben, aki nagyon úgy tűnt semmibe vesz engem. �Végülis nekem teljesen mindegy. Amíg segít, nem érdekel.� És így legalább megúsztam az agyvérzést, mert az biztos, hogy ő még Jakennél is jobban felbosszantott volna a �halandózásával� és azzal az arrogáns, �énvagyokanagysesshoumaru� modorával.
Viszont Rin társaságát nagyon is élveztem. Igaz elég fárasztó volt egy hosszú nap után, ami tele volt Jaken-féle szidalmakkal, még mosolyogva mesélni, de megérte: az biztos, hogy nagyon is jó hallgatóságom volt. Imádta a különböző történeteket. Főleg a tennyókról szóló meséim izgatták, annak ellenére, hogy még a felénél sem tartottam, amikor rendszerint már békésen szuszogott. Nagyon fog hiányozni, ha végre megtaláljuk azt a démont és útjaink ismét különválnak. �Persze ahhoz előbb túl kell élnem ezt a kis kalandot.� És nem ártana megtalálni a démont sem.
Útközben áthaladtunk egy falun � akarom mondani rohantunk, mert, mikor a falusiak észrevették, hogy nem gyereket várok, ahogy állítottam, annak érdekében, hogy ételt adjanak, hanem Jakent rejtegetem a haorim alatt pocak gyanánt, jól megkergettek (bezzeg ilyenkor nincs itt Sesshoumaru). Mindenesetre, míg le nem lepleztek hallottam pár pletykát egy démonról, aki az erdő mögötti hegyen lakik. Ezt még aznap este megemlítettem a nagyúrnak, aki válaszul morgott néhányat és elindult. Gondoltam, ez azt jelenti, hogy odamegyünk.
Két nap múlva el is értük az említett hegyet. Épp Jakennek magyaráztam, hogy nem azért rúgtam belé, mert útálom, hanem mert útban volt, amikor kiértünk az erdőből�és szembe találtam magam egy hatalmas szakadékkal. Megrökönyödve pislogtam az alattunk tátongó mélységbe és a túloldalon magasodó hegyre. Arról nem volt szó, hogy repülnöm is kell. Vagyis�mintha említettek volna valami kis szakadékot�meg valami hidat. A tőlem jobbra lévő kis facölöpre néztem�majd kétségbeesetten felnyögtem, amint megláttam a híd maradványait a szakadék alján. Ööö�mintha azt is mondták volna, hogy a gyerekek miatt lerombolták. DE ÍGY ÉN SEM JUTOK ÁT!!!
Idiótán pislogtam Sesshoumarura, aki látszólag egyáltalán nem foglalkozott az én szegény, törékeny lelkemben dúló kétségbeeséssel. Ezért gondoltam bepróbálkozok Jakennél, hátha neki van ötlete, amit talán meg is oszt velem. A gnóm felé fordultam�de ő már vígan ücsörgött Aun hátán, Rin társaságában. Mire annyit mondhattam volna �HÉ!�, a sárkányló megindult és két utasa nemsokára már a túloldalról integetett. �Ja így könnyű!�
Már épp lemondtam róla, hogy valaha is átjutok, ha csak nem dobok össze gyorsan egy hidat, amikor magamon éreztem Sesshoumaru pillantását. Ránéztem és tekintetéből azt olvastam ki, hogy ígéretem ellenére, most igenis a lába alatt vagyok. Halkan morgott valamit, ami gondterhelt sóhajtásnak is beillett volna, ha nem tudnám, hogy ő mindig halálosan nyugodt és sosincs olyan gondja, amit ne tudna megoldani. �Vagy talán mégsem olyan tökéletes, mint gondolja?� A tudat, hogy sikerült neki fejtörést okoznom, egy kicsit jobb kedvre derített. De nem sokáig szórakozhattam, mert egy erős kar átfonta a derekam. �Mi�mi�mi�most mi van?!� Nem volt időm elgondolkozni, hogy vajon hallucinálok-e, mert Sesshoumaru a következő pillanatban elrugaszkodott a sziklaperemről és én csak feneketlen mélységet láttam magam alatt. Behunytam a szemem és görcsösen belekapaszkodtam a nyakába. A szél az arcomba csapott és összekócolta, amúgy is rakoncátlan hajtincseimet. Megkockáztattam és kinyitottam a szemem. Sesshoumarura néztem, ezüstös haján megcsillant az épp lenyugvó nap narancsvörös fénye. Ő nem nézett rám, rendületlenül bámulta a túloldalt. Emlékszem, anyám mondta még nagyon régen, hogy minden nő életében eljön az a pillanat, amit soha nem felejt el és mindig úgy emlékszik majd rá, mint élete leggyönyörűbb pár percére. Azt hiszem, erről beszélt. Azt kívántam, hogy örökké ott maradjunk a szakadék felett és ő tartson a karjában. De eddíg nem sok kívánságom teljesült és nagyon úgy tűnt, nem most fog elkezdődni a szerencse-szériám� Amint átértünk elengedte a derekam és én hirtelen támadt szabadságomon meglepődve sikeresen összecsuklottam (szerencsére valami puhán landoltam, így nem ütöttem meg magam). Arra mindenesetre jó volt ez az esés, hogy emlékeztessen rá, mekkora tuskó is Sesshoumaru. �Fel sem bírom fogni, hogy gondolhattam olyasmiket az előbb?! Még hogy életem legszebb pillanata. Az biztos, hogy nem hozzá fog kötődni!� Körülnéztem. Egy hegyi erdő szélén voltunk, Aun ott állt nem messze tőlem, Rin lelkesen szaladgált, Jaken pedig�
- Hol van Jaken? � kérdeztem Rinre pillantva.
- Mhmmmh! � a föld hirtelen megmozdult alattam és én sikítva pattantam fel.
- Mi a�? He? � értetlenül néztem a helyre, ahol az imént földet értem. Amint megláttam mi volt az a puha valami amin landoltam, elnevettem magam.
- Jaj! Ne haragudj, Jaken! � mondtam és talpra állítottam a kis gnómot, miközben azon fáradoztam, hogy eltüntessem a képemről a vigyort.
- Miért nem tudsz vigyázni, ostoba lány!? � dühöngött fájó tagjait tapogatva.
- Mondd ezt a nagyuradnak! Erről most nem én tehetek! Ő volt olyan szerencsétlen, hogy rád ejtett. � Sesshoumaru közben már rég elindult, nyomában Rinnel, így jó esély volt rá, hogy ezt a kijelentésemet nem hallotta. Ellenben Jaken felháborodva tátogott.
- Ne merészelj így beszélni róla!
- Te meg kivételesen ne engem hibáztass miatta, jó?! � kezdett felbosszantani. A tény hogy ráestem Jakenre egy kis időre elfelejttette velem Sesshoumaru bunkóságát, azonban most megint eszembe jutott. � Ahelyett hogy finoman letett volna, a drágalátos nagyurad simán elengedett! Ezért értem rajtad földet! Az ő hibája, mert akkora tuskó, hogy arra sem képes, hogy�
- Jaken! Indulj! � fájdalmasan ismerős, hideg, szigorú hang. �A francba!�
De kár volt azon aggódnom, hogy mit kapok ezért a kirohanásomért, mert Sesshoumaru ismét semmibe vett. Megfordult és elindult, még csak egy pillantásra sem méltatott. �Hát ez remek! Igaz, hogy megúsztam, de nem tudom mi a rosszabb. A halál, vagy hogy annyira semmibe vesz, hogy kiabálni sincs kedve velem��
- Igen, nagyuram! � kiáltotta Jaken és egy utolsó lesújtó pillantás kíséretében faképnél hagyott. Egy ideig még bámultam a kis csapat után, majd duzzogva követtem őket, miközben folyamatosan morogtam.
- Mégis mit képzel magáról az a bunkó?! De majd jól megmondom neki�meg én�
- Mondtál valamit Ayumi-san? � nézett rám Rin, mikor végre utolértem őket.
- Nem, nem semmit, csak öööö�hangosan gondolkodtam. � �Igen! Pedig legszívesebben leüvölteném annak az arrogáns, �nemereszkedeklehozzád� nagyúrnak a fejét! Az egy�az egy�egy barom, egy bunkó, egy tuskó, - Sesshoumarura néztem - és imádnivaló�mi? Nem dehogy! Egy nagyképű tökfej!�
Még szívesen tervezgettem volna, hogy milyen kedves szavakat vágnék a nagyúr fejéhez, de Hotori hirtelen izzani kezdett.
- Sesshoumaru! � felesleges volt szólnom: ő már mozdulatlanul állt és felszegett fejjel beleszimatolt a levegőbe.
- Jaken!
- Igen nagyuram!?
- Vigyázol Rinre! Rin! Itt maradsz!
- Értettem Sesshoumaru nagyúr � a két megszólított kórusban válaszolt (�Komolyan, mint a hedsereg!�), de nagyuruk akkor már rég elindult. �Álljunk csak meg! Na de�na akkor én most mégis mit csináljak? Jakennek és Rinnek kiosztotta a parancsot, de nekem senki nem szólt egy szót se. Most menjek vagy maradjak?�
- Halandó! Szedd össze magad! Semmi kedvem rád várni!
- He?...Akarom mondani: értettem, Sesshoumaru nagyúr! � az utolsó szót gúnyosan ejtettem ki, de szerencsére nem hallotta, vagy csak nem akarta meghallani. Egy gyors pillantást vetettem a felháborodott, vagyis inkább duzzogó Jakenre, aki minden bizonnyal sértésnek érezte, hogy én, nem pedig ő mehet a nagyúrral, aztán megindultam Sesshoumaru után. Közben levettem a hátamról Hotorit. Szokásos fényén kívül �amely Sesshoumaru jelenléte óta körüllengi- most valami, másfajta, sötét fénnyel is vibrált. Akárki is legyen az a démon, a közelben van�csakhogy nekem fogalmam sem volt, merre. Persze a nagyúr tökéletesen tisztában volt vele. Ránéztem, de ő úgy viselkedett, mintha ott sem lennék. Pedig hosszú miko ruhámban épp elég zajt csaptam. �Mit foglalkozol vele, Ayumi?�
Kiértünk az erdőből egy hegyi tisztásra, a szemközti sziklafalban egy hatalmas barlang ásított �az immár sötét- éjszakába. Hogy én mennyire utálom a barlangokat (is)! Na de ez teljesen mindegy, mert nagyon úgy tűnt, hogy Sesshoumarunak feltett szándéka bemenni oda. Tehát én is megyek.
- Félsz? � Jól értettem? Az iránt érdeklődött, hogy vagyok? Meglepetten pislogtam rá�de meglepetésem hamar csodálkozásba fordult: rámnézett (ami önmagában is elég szokatlan volt) és egy apró mosoly bujkált a szája szegletében. � Sejtettem. A halandók gyengék. Főleg, ti nők! � Ja, így már értem, mi volt ez a kedvesnek tűnő kérdés. Tuskó!
- Egyáltalán nem félek! � ennek bizonyítása érdekében előrecsörtettem és megcéloztam a barlang bejáratát. �Anyám milyen sötét!...De nem érdekel. Látni akarja, hogy elfutok?! Azt lesheti tökéletes nagyuram!� Hatalmas bizonyítani akarásom, miszerint cseppet sem félek (ja persze) addíg jutott, hogy mielőtt a barlangba értem volna a nagy rohanásban nem vettem észre egy bokrot és jól hasra estem. �A francba!� Elnyúltam a földön és mikor fájó hátsómat tapogatva felültem láttam amint Sesshoumaru szó nélkül elsétál mellettem. Illetve csak szerettem volna, ha szó nélkül teszi.
- Ostoba! � vetette oda minden érzelmet mellőző, hideg hangján.
- Kösz. Kedves vagy, mint mindig. Tényleg: nehogy segíts! Megoldom magam�- morogtam, miközben feltornáztam magam a talajról. Persze ő hallotta, de nem nagyon érdekelt. Nagyon úgy tűnt, hogy megszokta a folytonos motyogásaimat és már egyáltalán nem reagál rá. �Csak azt érném meg, hogy egyszer foglalkozik velem!� Miközben azon gondolkoztam, vajon Sesshoumaru szól-e hozzám valaha csak egyetlen kedves szót is, beértünk a barlangba. �Áááá! Ez tényleg sötét!� Még jó, hogy Hotori világított, így időben észrevettem az orrom előtt terpeszkedő sziklát és sikerült kikerülnöm. Az a tuskó meg úgyis lát a sötétben, nem?!
Hm�Túl nagy a csend. Sesshoumaru hirtelen megállt. Olyan hirtelen, hogy nekem nem volt időm lefékezni és belesétáltam a hátába.
- Gomen! � csak tudnám, minek kérek bocsánatot, ha nem is figyel rám?! Mégis mi a fenét né�
- Valami közeledik. � hallottam a hangját. �Ok. Ez ijesztő volt. Minek kell a frászt hoznia rám? Miért nem tudja ezt kevésbé hátborzongató módon előadni?� De�igen. Bólintottam: már én is éreztem azt a valamit. Hotori továbbra is fáradhatatlanul vibrált a kezemben. Bár ne tette volna, mert amint közelebb ért hozzánk az a �valami�, a fényénél tisztán ki tudtam venni undorító alakját. Hatalmas volt és rettentő csúnya�még egy démonhoz képest is (bár mióta ismerem Sesshoumarut, kezd megdőlni a feltételezésem, miszerint a szellemek mind ocsmányak). Vörös szemei félelmetesen izzottak gonosz vigyorba torzuló fekete arcában. Gondolkodás nélkül nekem rontott. Alig tudtam kitérni hatalmas mancsának csapása elől. �Álljunk csak meg! Miért pont engem támad? Nyilvánvalóan nem én vagyok a veszélyesebb ellenfél, de akkor meg�� Miután egy következő ütés vészesen közel volt, úgy döntöttem ezt a dolgot talán jobb lenne később megvitatni magammal. �Na jó ebből elegem van!� Kétkézre fogtam Hotorit és hatalmasat vágtam a szellem testére. Az fájdalmasan felüvöltött, de talpon maradt. Nem sikerült jól eltalálnom, csak az egyik karján okoztam egy nagyobbacska sérülést. Mindenesetre jól feldühítettem vele. Már nem vigyorgott, inkább vicsorgott, amitől csak még rondább lett. A következő támadása elől csak úgy tudtam kitérni, hogy hasra vetettem magam. Ez nem volt túl jó ötlet, mert így teljesen kiszolgáltatott voltam. Felemeltem Hotorit, hogy védjem magam a démon lendülő karja elől. Sikerült megállítanom, de túl erős volt. Hosszú karma végigszántotta a nyakam, amelyről vékony vércsík folydogált le. A karom már nem bírta sokáig. Összeszedtem maradék erőmet és ellöktem magamtól. De az utolsó pillanatban belemarkolt Hotoriba, így most őt is magával rántotta. Ott feküdtem teljesen kiszolgáltatottan, miközben Sesshoumaru láthatóan jól szórakozott. Soha nem gyűlöltem még ennyire, mint abban a pillanatban. Dühösen villogó szemmel néztem aranybarna tekintetébe. A démon közben már felugrott a levegőbe, hogy végső csapást mérjen rám. Nem volt időm felállni, nem tudtam és még Hotori sem volt nálam. Hát�nem volt hosszú kaland. Még egyszer ránéztem a nagyúrra, valamiért őt akartam látni, utoljára�de ő már nem volt ott, ahol mindaddíg állt.
A démon egy hatalmasat üvöltött én pedig valamilyen fényt láttam és egy erőhullám kilökött a barlangból. Zuhanás közben még megpróbáltam megcélozni azt a különösen ronda bokrot, amit látni véltem, és átfutott az agyamon, hogy vajon hányadszor terülök el ma a földön, aztán hatalmas puffanással talajt fogtam. Felnéztem � és miután a táncoló csillagocskák eltűntek a szemem elől � láttam, amint Sesshoumaru kilép a barlangból.
- Én�kö... � próbáltam kimondani, mikor mellém ért, de eléggé nehezemre esett, mivel a fejem még mindig zúgott. Ő nem szólt semmit, csak dühösen nézett rám, miután sikerült felállnom. � Hé, erről nem én tehetek�- kezdtem a mentegetőzést, de nem is figyelt. Morgott egyet és tovább indult. - ..kösz.
- Én is. � szólalt meg egy szemrehányó hang a hátam mögött. Odanéztem és az enyhén kicsavarodott végtagokkal fekvő Jakent láttam földet érésem helyén. Megint ráestem.
- Minek mászkálsz itt? Sesshoumaru nem megmondta, hogy vigyázz Rinre? � ezek szerint a dühös tekintet és a morgás nem is nekem szólt.
- Aun vigyáz rá. � morogta Jaken, de láthatóan elsápadt. (Már amennyire képes egy zöld valami elsápadni.) � Aggódtam a nagyúr miatt. � nézett bűnbánóan Sesshoumarura, aki pár lépésre állt tőlünk.
- Felesleges volt. Indulunk! Nyomás halandó!
- Mi? Te meg minek jössz még mindig velünk?
- Hát�- nem fejeztem be, helyette faképnél hagytam Jakent és Sesshoumaru után rohantam.
- Sesshoumaru?! � szólítottam meg, miután felzárkóztam hozzá. Pislogás. Gondoltam ez azt jelenti, hogy figyel.
- Ez nem�
- Nem.
- De akkor most�
- Megkeressük.
- És ho�
- Ismerős szagot éreztem rajt. � �Örülnék, ha befejezhetném egy mondatomat.� Ez remek. Tehát ez téves volt. Nem ő volt az akit kerestünk. Viszont ezek szerint Sesshoumaru most már tudja kivel állunk szemben. És azt is tudja, hol találjuk. Ez azt jelenti, hogy még egy darabig kénytelenek leszünk elviselni egymást. Oldalra sandítottam, hogy lássam a nagyurat és valamilyen rejtélyes oknál fogva elmosolyodtam. �Miért nem zavar, hogy még veled maradhatok?�
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
