Miután néhány kisebb nézeteltérés után (Inuyasha és Sesshoumau ismét egymásnak ugrottak, ez alkalommal Kagome fekszikje szakította meg a csatát) mindenki helyett foglalt a teremben. A falak ízlésesen voltak feldíszítve, a fényt pedig néhány mécses szolgáltatta. A Démonok mestere megköszörülte a torkát, majd felállt, hogy az összes vendégje rá figyeljen.

– Biztosan tudjátok, hogy bár hivatalosan apátok felett álltam, sokkal inkább barátnak tartottuk egymást. Ezért is akartam hozzáfordulni ebben a helyzetben, de halála miatt sajnos már nem tehetem. Szeretném egyrészt kifejezni nektek a részvétemet, másrészt a segítségeteket kérni.

– A segítségemet? – hökkent meg Inuyasha. Sesshoumaru csak az egyik szemöldökét emelte fel.

– Hai. Bár nagy a hatalmam, vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem áll módomban megtenni. De először kezdem az elején. Ahogy már említettem az este folyamán, mindenkit szívesen látunk a palotában – legyen az halandó, féldémon, démon –, aki békés szándékkal jön. Kb. 2 hónappal ezelőtt érkezett egy hanyou. Azt mondta az őt üldöző démonok elől menekül, és szeretne egy kis nyugalomra lelni. Semmi különöset nem találtam ebben, többször is előfordult már ehhez hasonló.

A Démonok mestere nagyot sóhajtott, majd homlokát összeráncolva lassan járni kezdett a szobában. Végül megállt a terem túlsó felében, és ott folytatta mondandóját.

– Megengedtem neki, hogy itt lakjon a palotában, azzal a kikötéssel, hogy ugyanúgy megdolgozik a szállásért és az élelemért, mint a többiek. Mivel külsőre nem inkább hasonlított egy emberre, mint démonra, futári feladatokat adtam neki. Sokáig nem is volt gond vele. Megbízhatónak tűnt, így egyre fontosabb feladatokat kapott, és nagyobb szabadsággal mozoghatott a palotán belül. De az az átkozott fattyú! Visszaélt a bizalmammal. Amikor a Démonok mestere lettem, megörököltem a címmel járó kardot: a ???????????? . Ezt a kardot lopta el az áruló. Azt szeretném, ha visszahoznátok nekem.

– Már megbocsáss a kérdésemért nagyúr, de miért nem te mész a tolvaj után? – kérdezte Sango. - Egyáltalán nem tűnsz gyengének – lopva a kutyafivérek irányába nézett.

– Nem az erőmmel van a gond. Hanem a hellyel. Nagyjából 350 évvel ezelőtt komoly csatát vívtam egy nagyhatalmú boszorkánnyal. Végül sikerült legyőznöm, de mielőtt meghalt, megátkozott: nem hagyhatom el a palota és a város területét, különben akik jelenleg itt élnek, mindenki meghalna velem együtt. Emiatt sajnos nem mehetek személyesen azután a gazember után.