A rét úgy festett, mintha két hadsereg totális háborút vívott volna rajta nemrégiben. Mindenhol kitépett földdarabok, kidőlt és felhasított fák hevertek. A felkavarodott portól szinte semmit nem lehetett látni. Kis idő elteltével 3 férfi alakja bontakozott ki a homályból. Ketten egymással szemben kardjaikat kivonva álltak, a harmadik kicsit távolabbról figyelte őket, miközben szóban segítette munkájukat:
    – Nem rossz, de a bal oldaladat megint védtelenül hagytad – mondta a kicsit tépázott külsejű Inuyashának. – Te pedig Sesshoumaru megint nem állítottad fel a Tenseiga pajzsát.
    – Egy ilyen kis semmi támadás ellen teljesen fölösleges. – Inuyasha felől csak egy sértett horkantás hangzott.
    – Megmondtam már, az a célom, hogy gondolkodás nélkül, ösztönösen hozd létre akár szükség van rá, akár nem. Ha Naraku ellen küzdesz, nem lesz időd ezzel foglalkozni – sóhajtotta fáradtan a Démonok mestere. Ekkor vette észre a palota felől közeledő lányokat.
    – Látom felébredtetek.
    – Jó reggelt! Na hogy megy nekik?
    – Makacsak mint mindig. Hajnal óta küzdenek egymással, de egyikük sem hajlandó megpihenni egy kicsit. De a legfontosabbakat már tudják. Nemsokára útra kelhettek, de előtte még el akarok mondani 1-2 dolgot a Yoshikuni-ról.
    Kagome válaszra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, elsuhant valami vöröses színű az orra előtt. Egy pillanatig tátott szájjal bámult Inuyasha után, majd az előbbi gondolatához visszatérve megint beszélni akart. Azonban megint beléfojtotta a szót a féldémon, ezúttal a feje felett szállva, összeborzolva a miko haját. Kagome feladta, úgy döntött inkább csendben kivárja, míg a fiúk kifárasztják egymást. A Démonok mestere a fejét csóválva nézte a küzdő feleket. Inuyasha szokásához híven túl türelmetlenül támadt, így Sesshoumaru könnyedén elkerülte a csapásokat. Majd elunva az ide-oda ugrálást, hirtelen támadást indított a Toukijinnel. A hanyou éppen hogy csak fel tudta emelni a kardját védekezésre. Mikor újra elült a por félig a térdére támaszkodott lihegve, látszott rajta, hogy kezd kimerülni. Sesshoumaru fenségesen állt, arcán nem látszott semmi, csak a ruhája piszkossága árulta el, hogy reggel óta küzd.
    – Szánalmas vagy Inuyasha. Ennyitől máris kifáradtál?
    – Keh! Méghogy kifáradtam! Majd megnézem mit fogsz mondani, amikor végzek veled!
    – Te akarsz végezni velem?
    – Már megint kezdik – sóhajtotta Sango. Kagome és Masahiro egyetértően bólogattak.
    – Hogy miért kell nekik minden egyes edzésen összeveszniük? – kérdezte magától Kagome.
    – Eddig is csak kesztyűs kézzel bántam veled, de mostmár elfogyott a türelmem!
    – Hmpf. Komolyan azt hiszed, hogy egy olyan korcs mint te árthat nekem? – hergelte Sesshoumaru az öccsét. Inuyasha nem habozott felelni:
    – A bal karodat már levágtam. Ha ragaszkodsz hozzá most jöhet a jobb is!
    Erre a mondatra már Sesshoumarut is elöntötte a méreg, bár ezt csak a szeme villanásáról lehetett leolvasni. A lányok elindultak vissza a kastélyba, hogy ne legyenek láb alatt. Tudták, hogy a Démonok mestere majd helyreteszi a két forrófejű kutyaszellemet.
    – Na jól van, ennyi elég lesz mára. Nyugodjatok meg és menjetek – indult el a harcolók felé Masahiro. Azok kivételesen ügyet sem vetettek rá. A Démonok mestere meglepődött ezen, elvégre 2 hét alatt megzabolázta már őket annyira, hogy rendszerint az első figyelmeztető szavára lenyugodtak valamennyire. Viszont úgy tűnt, hogy ma túlságosan messzire mentek.
    – Az a Tetsusaiga műve volt. Csak apánk erejét használva vagy képes bármit is csinálni, a magad erejéből semmire sem mennél. Látszik, hogy anyád csak egy halandó szuka volt, aki semmit sem ér. – Inuyasha egy pillanatra meghökkent, majd vörös köd borította el az agyát, és teljes erejéből a bátyjának ugrott. Úgy látszott a harag visszaadta minden erejét. Sesshoumaru szótlanul küzdött, a harcnak szentelte minden figyelmét. A Démonok mestere is megállt egy pillanatra. Nem hitte el, hogy a két fiú tényleg ennyire gyűlöli egymást. Ő is elveszítette maradék türelmét, és mennydörgésszerűen kiabálta mély hangján:
    – ELÉG LEGYEN!!! Azt mondtam ELÉG!
    A két kutyaszellem megállt egymástól jókora távolságra, de a feszültség szabályosan villámlott közöttük. Ha tekintettel ölni lehetett volna, valószínűleg mind a ketten a föld alatt végzik. Ha pedig gondolattal is, akkor a Démonok mestere is nagy valószínűséggel követi őket. Masahiro várt egy ideig, hogy majd megszólal egyikük, de mind a kettő hallgatott, csak halkan morogtak egymásra.
    – Fejezzétek be! Nem fogjátok itt nekem megölni a másikat! Azt hiszem eleget tanultatok már, hogy végezni tudjatok Narakuval.
    – Nincs szükségem egy korcs segítségére egy másik korcs kivégzéséhez.
    – Keh, teljesen felesleges vagy, egyedül is meg tudom ölni Narakut.
    – Elég! És ezt ne kelljen többször elmondanom, mert ti fogjátok megbánni, ha még jobban feldühítetek! – vonta össze szemöldökét a Démonok mestere. – Inuyasha! Légy szíves menj vissza a palotába a barátaidhoz! Mindjárt utánad megyek én is.
    A félszellem nem mondott semmit, csak morgott tovább, és a helyén maradt.
    – Inuyasha ne akard, hogy erővel röpítselek vissza, mert abba nem lesz köszönet – suttogta halkan egyre mérgesebb hangon Masahiro. A hanyou erre már vonakodva, de elindult. Közben gondosan ügyelt, nehogy a bátyja a háta mögé kerüljön, végig rajta tartotta a szemét. A Démonok mestere szótlanul figyelte majd Sesshoumaruhoz fordult, és röviden tájékoztatta még pár lényeges dologról.

    Folytatás következik...