A Démonok mestere
    by Danton

    17. Átoktörő

    Villám hasított az éjszaka sötétjébe, mélyen belemarva a hegyek közé. Tisztán érezhető volt a levegőben a feszültség, az emberek már rég a házaikba menekültek a kitörni készülő vihar elől, és csak remélték, hogy nem tesz majd sok kárt a termésben. Ha ekkor felszállunk a szél egyik hajójára, amely a hegyek felé tart, érdekes látvány kerül a szemünk elé. Az egyik szirten nem messze egy romos palota maradványaitól egy nőalak áll, bal kezében legyezővel. Egyáltalán nem zavarja a orkán erősségű szél, sőt éppen ellenkezőleg! Szabad kezét lágyan kinyújtotta, mintha csak egy szelíd élőlényt cirógatna. Arcán egy halvány mosoly árnya suhant végig ~ Óh, Szél! Te vad és szabad Szél! Bárcsak veled tarthatnék… ~ Gondolatait egy, a háttérből hangzó mérges ordítás szakította meg:
    – ÁÁÁhhh! Te átkozott már megint! – Kagura eleresztett egy kárörvendő vigyort a tovasuhanó szélnek. Tudta, hogy most kivételesen nem figyelik, és így kedvére megengedhetett magának egy kis szórakozást. Ám jókedve nem tarthatott sokáig.
    – Kagura! – A szélboszorkány mélyet sóhajtott, majd egy utolsó pillantást vetve a fekete felhők felé, elindult gazdájához. Otthonosan mozgott a szörnyű állapotban lévő kastélyban, oda sem figyelt a folyósokon, szobákban heverő csontvázakra. Megszokta, hogy Naraku ilyen környezetben érzi jól magát. Halkan lépett be a szobába, felkészülve, hogy a szörnyeteg haragja valószínűleg ismét rajta csattan majd.
    – Mi tartott ennyi ideig?! Talán te is próbára akarod tenni a türelmemet? – csattant fel dühösen a férfi hangja.
    – Nagyon jól tudod, hogy nem a szomszéd szobában voltam. – felelte utálattal a démonnő.
    – Úgy látom, már megint elfelejtetted, hogy hol a helyed – Naraku arcán hirtelen megjelent egy gonosz, bajt sejtető vigyor, majd villámgyorsan ökölbe szorította a jobb kezét. Kagura úgy érezte, mintha kiszorították volna a lelkét a testéből, erőtlenül rogyott a padlóra, a szeme kegyelemért könyörgött. A féldémon érzelem nélkül nézte, majd engedett. ~ Még hasznát tudom venni, elég lesz utána megölni. ~ Kagura remegő kezekkel igyekezett újra felállni. Remélte, hogy Naraku megelégszik mára ennyivel, és nem kell többet szenvednie emiatt – pillantott a sarokban füstölgő katana felé. A kard békésen tűrte gyilkos pillantását, ellenállt, akárcsak Naraku akaratának. Figyelme, csak akkor tért vissza urához, mikor az már többször türelmetlenül szólította:
    – Tán megsüketültél?! Vagy kérsz egy kis folytatást…? – A nő szótlanul nemet intett a fejével, mire a férfi mérgesen újra elkezdte:
    – Úgy látszik, azért nem teljesen ostoba a Démonok mestere. A Tetsusaigához hasonló védőpajzssal látta el a kardot, hogy csak bizonyos típusú személyek használhassák. Átkozott bolond, de rajtam nem fog ki. Nézd Kanna tükrét! – A szélboszorkány bágyadtan fordította jobbra a tekintetét, észre sem vette, hogy húga mikor osonhatott mellé. De nem is érdekelte igazán. – Akit benne látsz az Ogawa Shun. Egy átoktörő szellem. Az ilyenek gyakorlatilag szinte minden pajzson, záron átjutnak. Nem is csoda, hogy a legtöbbjük nem más egyszerű tolvajnál. Menj el érte, és hozd ide! Ha makacskodna, csak említsd meg, hogy jó üzletet tudok ajánlani a számára. Ennek úgyis bedől majd, mint minden tolvaj. Most pedig indulj!
    Kagura ismét csak szótlanul bólintott, noha elméjében csak úgy üvöltöttek a gondolatok. ~ Átkozott Naraku! Amint rájön a fegyver titkára, azonnal megöli Inuyasháékat, és Sesshoumarut, és akkor soha nem leszek szabad. Fenébe! Talán valami módon el kellene “szalasztanom” ezt az átoktörő szellemet. De ha Naraku rájön, hogy megint ellenszegülök, akkor biztosan végez velem. Mit csináljak? ~ Ilyen gondolatok közbe egészen a hegyek széléig szállt, amikor is hirtelen megtorpant a tollán. Ott lebegett azon a helyen egy pillanatig, majd káromkodva fordult vissza a palota felé. Elfelejtette megkérdezni Kannától, hogy egyáltalán merre is kell mennie.

    ***

    2 nappal később Kagura elvégezte a feladatát. Naraku és Ogawa állva néztek farkasszemet egymással. A szellem minden gond nélkül keresztüllátott a férfi álcáján, és fintorogva vette észre, hogy csak egy korcs. Habár azt is tudomásul vette, hogy félvér létére egész erős pajzsot hozott létre magának. Azonban belül szinte azonnal eldöntötte, hogy egy korccsal akkor sem köt üzletet, ennél mégiscsak többet ér a (ritkán működő) tolvajbecsülete. Naraku sem volt teljesen ostoba. Világosan leolvasta a démon arcáról, hogy átlátott rajta, és hogy nem becsüli valami sokra. Úgy döntött, ha a szükség kívánja, majd tart neki egy kis bemutatót. De most még nem akart ezzel az eszközzel élni, mást tervelt ki. Szó nélkül elővett egy sötét ékkődarabot (lehetett 7-8 szilánk is egybeolvasztva). Az átoktörő szeme erre már felcsillant, és kérdőn tekintett a hanyoura.
    – Csupán 2 dolgot kell megtenned, és a tiéd. Na és persze ez is – vigyorgott gonoszul Naraku, és félreállt, hogy a démon a Yoshikuni-t is megláthassa. Ogawa bár nem látta túl jól a kardot, de egyből megérezte, annak erős auráját. Valamint azt a védőpajzsot is pontosan ki tudta venni, ami ezt az aurát körbevette. Rögtön rájött, hogy miért pont őt akarta ez a féldémon.
    – És mi lenne a másik feladat? – Úgy döntött egyelőre belemegy a játékba.
    – Szeretem, amikor egyből megértjük egymást. Mint látod ez egy igencsak erős fegyver. Ezzel meg az ékkődarabbal minden gond nélkül meg tudnád ölni néhány ellenségemet.
    – Egy feltétellel, belemegyek az alkuba. – Naraku szó nélkül várta, hogy az átoktörő folytassa – A kard is az enyém lesz.
    A féldémon pár pillanatig hallgatott, majd végül ezt válaszolta:
    – Végül is, miért ne? De, csak ha továbbra is engem szolgálsz vele.
    – Ugyan miért harcolnék ezután is neked?
    – Például további ékkőszilánkokért… - Most Ogawa gondolta át a helyzetet.
    – És kit kéne megölnöm? – A válaszra Naraku ismét gúnyosan mosolygott, majd odahívta magukhoz Kannát, hogy megmutathassa az ellenségeit.
    – Akit most látsz az Sesshoumaru, egy kutyadémon. Ő az egyik, akivel végezned kell. A másik pedig az öccse Inuyasha. Nála inkább a kardja okozza a gondot, mivel a fiú, csak egy egyszerű korcs.
    – Bagoly mondja… - suttogta maga elé az átoktörő.
    – Talán van valami probléma?
    – Amíg fizetsz, nincs.
    – Remek. Ha valamit tudatni akarok veled, akkor a pokoldarazsakon keresztül teszem – morogta kicsit mérgesen Naraku. Majd egyszerűen odadobta az ékkődarabot a démonnak – Először a fiatalabb ellen menj a tartomány délebbi részébe!
    Ogawa szó nélkül elkapta az ékszert, és a ruhájába rejtve elindult a kard felé. Minden gond nélkül megfogta, majd az övébe fűzve távozott a palotából. ~ Bolond ez a félszellem. Tényleg azt hiszi, hogy miután végeztem azokkal az alakokkal, nem teszem hidegre őt is? Na sebaj, jó kis nap ez a mai. ~ A kapuból még egyszer visszanézett a romokra, majd dél felé vette az irányt. Naraku az egyik ablakból figyelte. ~ Meglátjuk mire képes. Ha elég erős, akkor magamba olvasztom, ha gyenge, akkor csak szimplán megölöm. Ez az ostoba azt hiszi, hogy egy emberi szív miatt gyenge vagyok, de nagyot téved. Addig azonban foglalkozzunk Inuyasháékkal. ~ A férfi ezután visszavonult a szobájába.

    Folytatás következik...