A Démonok mestere
    by Danton

    18. Az első találkozás

    Mivel Miroku úgy vélte, hogy hosszú út előtt állnak, megegyeztek abban, hogy a Démonok mesterétől először a faluba térnek vissza, hogy Kagome áthozzon némi készletet (ennivalót, gyógyszereket, kötszert és egyéb hasznos eszközöket) a jövőből. Inuyashának semmi kedve nem volt az újabb kitérőhöz, de azzal az érvvel ő sem tudott szembeszállni, hogyha most felkészülnek, akkor később sokkal kevesebb gondjuk lesz, és hosszabb időn keresztül kereshetik Narakut és a kardot – meg persze az ékkőszilánkokat. Hogy elkerülje az újabb vitát Inuyashával Kagome alig 1-2 óra alatt összeszedte a szükséges holmikat, majd elbúcsúzott a családjától. Kora délután már indulásra készek voltak, csupán abban kellett még dönteniük, hogy merre menjenek: észak, dél, kelet, nyugat? Végül észak mellett döntöttek, elvégre Naraku legutóbb is arrafelé talált menedéket magának. Viszonylag erős tempóban mentek, mert sejtették, hogy Naraku addig nem fog felbukkanni, amíg nem tudja forgatni a kardot. Sejtették, hogy vészesen fogy az idejük. Ennek ellenére a kis csapat egész vidáman indult útnak a szép időben.
    – Kagome nagyon finom ez a mostani cukor – fejezte ki örömét Shippou egy zöld nyalókával a kezében – még soha nem ettem semmit, aminek ilyen íze lett volna.
    – Kiwinek hívják a gyümölcsöt, annak van eredetileg ehhez hasonló íze – nyugtázta mosolyogva Kagome a kis róka mondandóját.
    A lány nagyot nyújtózkodott haladás közben, kiélvezve a nap sugarainak cirógatását. Nyugodtan megtehette ezt, mivel alaposan megtömött sárga hátizsákját most Inuyasha cipelte szokatlanul csöndesen a sor elején. Közvetlenül mögötte sétált Kagome – karjában Shippouval – mindenféle semmiségekről beszélgetve. Leghátul Sango gyalogolt Kirarával, szigorúan tartva Mirokutól a karnyújtásnyi távolságot. Mindketten szótlanul a gondolataikba merültek, Sango az öccséről, a szerzetes pedig az örvényéről – egészen addig, amíg tekintete véletlenül nem találkozott a taiji-ya keblével. Ezek után már egyáltalán nem aggódott annyira a jövője miatt.
    Egyszer csak megtorpant az élen haladó Inuyasha. Társai nem vették észre, mivel mindenki teljesen magába mélyedt, így szép libasorban belegyalogoltak a hanyou hátába.
    – Hééé! Nem kell felmászni a hátamra! – figyelmeztette a többieket Inuyasha enyhe dühvel a hangjában.
    – Te álltál meg ilyen hirtelen – érkezett Sango felelete a hátizsák takarásából.
    – Menjetek hátrébb, kis híján összenyomtok – préselte ki magából Kagome. Shippou kényelmesen megoldotta a helyzetet, Kagome öléből felugrott a félszellem vállára, és onnan próbált segíteni a többieknek.
    – Várj Kagome mindjárt kiszabadítalak.... ~valahogyan~ - motyogta a youkai
    – Szerintem nem is olyan kényelmetlen így – vigyorodott el Miroku.
    – Neked mindig csak ezen jár az eszed? – fakadt ki a két lány egyszerre.
    Mielőtt azonban Miroku válaszolhatott volna, valami elkezdte húzni hátrafelé. Odapillantva legelőször a hatalmas fogakat láttam meg, majd beletekintett Kirara vörös szemeibe. A macska felvéve teljes alakját segített kiszabadítani gazdáját.
    – Köszönöm Kirara – dicsérte meg az állatot Sango.
    – Te nem akarnál megmozdulni? – kérdezte fokozódó türelmetlenséggel Kagome Inuyashától.
    A fiú mérgesen mordult egyet, miközben próbált a lány szemébe nézni, majd tett előre egy lépést, így végül mindannyian kiszabadultak a “fogságból”.
    – Egyébként miért álltál meg ilyen hirtelen? – kérdezte Miroku kíváncsian.
    – Valamit éreztem a levegőben, és azt akartam jobban megfigyelni, amikor is sikeresen belém gyalogoltatok.
    – Jól van na! Majd legközelebb jobban odafigyelünk az útra. Vagy egymás mellett megyünk – válaszolta Kagome. – És mi volt olyan különleges azon a szagon?
    – Egy szellemé volt egészen közel hozzánk, de aztán hirtelen eltűnt.
    – Ez nem igazán izgalmas – mondta Sango – lehet, hogy ő is megérzett minket, és inkább kikerült.
    – A furcsa inkább az volt, hogy igaz halványan, de Masahiro szagát is éreztem.
    – Az meg hogy lehetséges? – Döbbent meg a miko. – Hiszen ő maga mondta, hogy nem tudja elhagyni a kastélyát. Nem hiszem, hogy hazudott volna.
    – Lehet, hogy nem mondott el nekünk mindent... – gondolkozott hangosan Miroku.
    – Még mielőtt belelendülnétek nem őt magát éreztem – nézett Inuyasha a többiekre. Mivel társai továbbra is csak kérdő tekintettel meredtek rá, türelmetlenül fújt egyet, majd folytatta – valami más volt az, amin rajta volt a szaga, mélyen beleívódva. De ezt én sem igazán értem.
    – Inuyasha – kezdte tétován Kagome – nem lehet, hogy a kardot érezted?
    – Kötve hiszem. Még egy kétnapos kölyökkutya is tudja, hogy egy szag nem marad meg ilyen sokáig a tárgyakon, csak pár napig – mondta kicsit fennhéjázva a hanyou. - És Naraku szagát sem éreztem sehol. Márpedig, ha a kard eddig nála volt, akkor inkább az övét kellett volna éreznem, semmint a Démonok mesteréét.
    – Nem mindenkinek olyan jó a szaglása, mint a tiéd – jegyezte meg hűvös hangon Sango a “kiselőadás” után.
    Inuyasha meglepetten pillantott barátaira. Magában éppen eldöntötte, hogy kicsit visszafogottabb lesz, és már nyitotta a száját, hogy kelletlenül bár, de bocsánatot kérjen. Azonban észrevett valamit az erdő fái között, ami nagyon gyorsan közelített feléjük, de a többiek még nem vették észre. Habozás nélkül a levegőbe rugaszkodott, és lecsapott a bal kezén lévő karmaival.
    – Inuyasha mit csinálsz? – kiabálta döbbenten Kagome.
    A hanyou nem válaszolt, csak meglepetten bámulta, hogy amit ő élőnek hitt, az valójában egy háló volt, ami csapásának köszönhetően “holtan” terült el a földön. Amint a csapat többi tagja is észrevette a fegyvert, azonnal védekező állásba helyezkedtek, és keresték a veszély forrását.
    – Kukuku... Tehát te vagy az a híres Inuyasha – hallatszott egy férfi hangja az erdő felől.
    Ezután az alak szinte rögtön kilépett a fák árnyékából. A csapat döbbenten vette észre a megtermett alakot. ~ Hogyhogy nem vettem észre, mikor végig itt volt mellettünk?! ~ Gondolta magában dühösen Inuyasha ~ Még most sem érzem a szagát, pedig az átkozott itt áll az orrom előtt! És a démonerejét sem érzékelem! Hogyan lehetséges ez?! ~ A barátaira pillantva látta, hogy ők is hasonló gondolatokat forgatnak a fejükben. Közben mindenki alaposan megnézte a magas férfit. Sokkal magasabb volt, mint az átlagos emberek. Egész testét elegáns – több misztikus jelképpel ellátott – páncélzat fedte, mely sötétbordó színben pompázott, akárcsak az alvadt vér. Kék öv fogta át a derekát, és mindkét karját; a fejét védő sisakon különleges módon ágazott ki két szarv. Magából az arcból semmit nem lehetett látni, csupán egy égővörös szempár jelezte, hogy nemcsak egy jelenés áll velük szemben. Kezében egy gondosan művelt pengét tartott, melybe szintén különleges jegyeket véstek. Semmi kétség, hogy az ellenfelük egy szellem. De milyen szellem? Egyikük sem látott soha, még csak hasonlót sem.
    – Inuyasha nézd az övében! – kiáltott fel hirtelen Kagome, mire mindenki odakapta a fejét.
    Először nem hittek a szemüknek. Az kék selyem takarásában ott pihen a Yoshikuni. Semmi kétség, elég részletes leírást kaptak róla a Démonok mesterétől.

    ***

    – És hogy néz ki maga a kard? – kérdezte Sesshoumaru az egyik edzés során.
    – Könnyű megismerni, nagyon jellegzetes darab. Csakis a saját hüvelyében tartható, minden mást elutasít. Maga a hüvely alapszíne fekete, de különleges piros jegyek szegélyezik. Olyan mint egy-egy elkenődött vérfolt. Ez jelképezi, hogy elég egyetlen kis sérülés, és már az is könnyen halálos lehet. A kard markolata ezüstből készült, és egy egyéni fekete-vörös anyaggal vonták be. A keresztvasába két sárkányt véstek, az egyensúlyt ábrázolva. Nincs még egy ilyen kard.

    ***

    Inuyasha végleg elveszítette a türelmét, és mérgesen kiáltotta oda az idegennek:
    – Te meg ki a fene vagy, és mit keres nálad az a kard?
    – Azért kaptam, hogy megöljelek vele. A nevem Ogawa Shun... – hirtelen minden szó nélkül egy újabb támadást indított a csapat felé: egy kis gömböt hajított feléjük, ami egy pillanat alatt ugyanolyan hálóvá alakult, mint amelyik a földön hevert. Inuyasha ezt is lecsapta a kezével, de nem fordított rá különösebb figyelmet, elvégre az előzőnek sem volt semmi ereje. Azonban könnyelműségért most drága árat fizetett. A második háló teljesen rátekeredett a bal kezére, és elkezdte marni a félszellem húsát. Az elsővel ellentétben ez már méreggel is át volt itatva. Inuyasha szótlanul tűrte a fájdalmat, sejtette, hogy most nem ez lesz a legnagyobb gondja, hanem hogy a háló teljes egészében körbefonta a karját, valamint a kezét is. ~ Fenébe! Ez így nem lesz jó! Nem tudok semmilyen karomcsapást indítani, és még a Tetsusaigával sem leszek képes komoly csapást mérni rá, ha csak a jobb kezemet használhatom. ~ Míg a hanyou ezen gondolkozott, és mérges tekintettel figyelte az ellenfelét, addig a többiek sem haboztak. Miroku és Sango azonnal támadta, míg Kagome egy nyilat helyezett a húrra, hogy azonnal lőhessen, amint tisztán látja az ellenfelüket. Az átoktörő ügyesen kivédte a csapásokat, látszott, hogy tapasztalt harcos, ámde egy pillanatban Miroku botja mégis felsértette a mellvértjét, ahonnan egy fényes medál hullott ki. Ogawa mérgesen lökte el a szerzetest, és igyekezett a medált visszarejteni a ruhája alá. De rögvest rájött, hogy ezzel már elkésett, amikor meghallotta a taiji-ya kiáltását:
    – Miroku! Ez egy átoktörő szellem! A védőtalizmánjuk a gyengepontjuk, azt kell elpusztítani! - figyelmeztette társait a szellemirtó.
    Közben már Inuyasha is elővette a Tetsusaigát, és készen állt, hogy szabadjára engedje a kard erejét, amint Kagome kilövi a szent nyílvesszőt. A lány kérdőn pillantott a hanyoura, aki csak bólintott egyet válaszként. Kirara a hátán Sangoval félrehúzódtak, hogy ne legyenek a páros útjában, ugyanakkor felkészültek arra is, hogyha a démon menekülni próbál, azonnal utánaeredjenek. A miko hangos “Menj!” kiáltással kilőtte a Hama no ya-t, ezzel egy időben Inuyasha is útjára bocsátotta a Szélbordát. Miroku a kezébe vette a gyöngysort, hogy megnyithassa az Örvényt, ha felé menekülne a szellem. Mindenki megdöbbenésére a semmiből egy fekete felhő kezdett kibontakozni a harcos előtt.
    – Naraku! – kiáltották egyszerre többen is.
    A következő pillanatban egy ismerős pajzs nyelte el a Kaze no Kizu-t, azonban a nyíl gond nélkül áthaladt az akadályon, és eltalálta a medál. Az egy hangos reccsenést követően 2 darabban hullott a földre. Inuyasha abban a pillanatban megérezte az idegen szagát, és alaposan az emlékezetébe véste. A többiek is azonnal rájöttek, hogy ez a medál rejtette el előlük a démon Jyakiját.
    – Inuyasha! Ékkőszilánkokat használ! – kiáltott fel Kagome.
    – Micsoda? És mégis mennyit?
    – Nem tudom pontosan. Talán 10, de ez nem biztos.
    – Örülök, hogy újra látlak Inuyasha – köszöntötte gúnyosan mosolyogva Naraku a félszellemet. – Mintha rosszabb lenne a szaglásod a szokottnál. Ejnye–ejnye, csak nem fáztál meg? – kuncogott a saját viccén a sötét hajú férfi.
    – Nocsak Naraku. Végre megtisztelsz a személyes jelenléteddel – mondta Miroku. – Vagy ez is csak egy szokásos bábu, mivel magad nem mersz idejönni?
    – Akármelyik is, megölöm a másikkal együtt – dühöngött Inuyasha.
    – Te akarsz engem megölni? – szólalt meg végre Ogawa is, nyugodtan állva a háttérből. – Ennél többet kell felmutatnod, ha végezni akarsz velem – hergelte tovább a hanyout.
    – Majd mindjárt megkapod, még sokallani is fogod – kiáltotta hevesen a féldémon, miközben a jobb kezével magasba lendítette a Tetsusaigát. Ekkor már társai is támadóállásba helyezkedtek. Azonban még mielőtt bármit is tehettek volna, Naraku szólalt meg:
    – Majd máskor Inuyasha. Most jobb dolgunk is van nálad – azzal halványodni kezdett az átoktörő szellemmel együtt, továbbra is gúnyosan nézve a csapatra.
    – Gyere vissza te átkozott! Ne merészelj megint elmenekülni! – kelt ki magából a félszellem. – GYÁVA!!!
    – Elmenekült... Már megint – sóhajtotta rezignáltan Sango. Bár magában örült annak, hogy legalább nem Kohakuval kellett harcolnia. Még most sem akart ártani az öccsének. Merengéséből Miroku hangja rántotta vissza a valóságba:
    – Sango! Miféle lények ezek az átoktörő szellemek? Még soha nem hallottam róluk – mondta a lánynak, aki most ért oda barátaihoz, miután Kirara leszállt vele a földre.
    A szellemirtó éppen válaszolni akart a szerzetesnek, amikor meghallották az ismert makacs hangot a hátuk mögül.
    – Hagyj már békén Kagome! Mindjárt leszedem én ezt a vackot magamtól is! – morogta hangosan Inuyasha, miközben próbálta kiszabadítani bal kezét a hálóból. Nyilvánosan be nem ismerte volna a világ minden kincséért sem, de úgy érezte, hogy mindjárt leszakad a karja az égető fájdalomtól.
    – Ne légy már ilyen önfejű! Egy kézzel úgysem tudod leszedni – fakadt ki Kagome is. – Amúgy is látom rajtad, hogy fáj, tehát felesleges hősködnöd!
    – Nem te mondod meg nekem, hogy mit és hogyan csináljak!
    – Már megint kezdik... – suttogta Shippou Sango vállára felugorva.
    – Shippou, hát te eddig hol voltál? – kérdezte a szellemirtó.
    – Hááát.... Szurkoltam nektek! – bólogatott nagyban a kis róka. A lány egy enyhe mosollyal fogadta a választ. Közben Kagomeék folytatták a vitát, nem zavartatták magukat.
    – El kell látni a kezedet, akár akarod, akár nem. Úgyis rá tudlak kényszeríteni, úgyhogy inkább ne akard, hogy kimondjam....
    Inuyasha késett egy kicsit a felelettel, mivel éppen azon ügyködött, hogy a Tetsusaigával valahogyan lehámozza magáról a hálót, anélkül, hogy saját magának ártana. Azonban bármennyit is fejt le belőle, szinte azonnal visszanőtt.
    – Ez így nem fog működni – mormogta csak úgy magának.
    – Várjatok, majd én segítek – indult a veszekedő páros felé Miroku. Közben elővett a ruhájából egy démonűző varázslattal ellátott papírcédulát. – Inuyasha maradj nyugton, légy szíves!
    – Na, de...? – nézett kérdő tekintettel a szerzetesre a hanyou.
    – Houriki! – kiáltotta Miroku.
    A háló szinte azonnal megadta magát a varázslatnak, és társához csatlakozva leesett a földre.
    – Az istenekre! – kiáltott fel mindenki – Inuyasha kivételével –, a félszellem kezét megpillantva. A méreg szinte teljesen lemarta a bőrt a fiú ujjaitól egészen könyökéig, ezzel gyakorlatilag használhatatlanná téve a hanyou kezét.
    – Keh, úgyis begyógyul 1-2 nap alatt. Nem értem mit kell ezzel annyit foglalkozni.
    – Ezt be kell kötni Inuyasha, mert ha begyullad, vagy elfertőződik, akkor sokkal tovább fog tartani... még neked is – mondta lapos tekintettel Kagome.
    – Először Naraku után kell mennünk! Most még utolérhetjük!
    – Nem lenne sok értelme ilyen sérülésekkel – szólalt meg Sango is. – Különben is, az átoktörő medálja eltört, tehát most már képesek leszünk követni.
    – Igaz, ékkőszilánkok is voltak nála, az alapján is könnyen rábukkanhatunk – értett egyet a miko. – Úgyhogy mára szerintem inkább pihenjünk le valahol.
    – Akkor ezt megbeszéltük. Nemrégiben elhaladtunk egy forrás mellett, ahhoz kellene visszamennünk – közölte Miroku.
    Mivel senki nem fűzött a mondandójához egyéb véleményt, elindultak a forráshoz.

    ***

    Egy sötét felhő haladt sebesen az égen, beleolvadva az éjszaka fekete köpenyébe.
    – Javíts ki, ha tévednék – hallatszott a ingerült hang –, de mintha azt mondtam volna neked, hogy öld meg Inuyashát a Yoshikunival, és nem azt, hogy játszadozz vele!
    – Azt mondtad, hogy a kardja a veszélyes. Kíváncsi voltam, hogy mire képes.
    – És ha nem megyek érted, akkor már nem élnél.
    – De jöttél. Semmi értelme vitatkozni, most már tudom, hogy milyen a támadása, gond nélkül kicselezem.
    – Talán már terved is van? – kérdezte egy gonosz vigyor kíséretében Naraku.
    – Hmpf, tudhatnád hanyou, hogy mi átoktörők mindig mindent egy terv alapján csinál... – a démon nem tudta befejezni a mondatát, mivel egyszer csak azt vette észre, hogy lefelé zuhan, pont egy falu felé. Magában kajánul elmosolyodott. Nagyon is jól tudta, hogy miért dobta ki egy szó nélkül Naraku a felhőből, de nem igazán izgatta. Elvégre ez is benne volt a Tervben. Habozás nélkül megfordult a levegőben, majd az esés sebességét csökkentve puhán érkezett a talajra. Visszanézett a továbbra is kelet felé tartó felhőre, majd szó nélkül északra fordult. Még ma el akarta érni Nikkó városát, hogy holnapra mindent előkészítsen. ~ Most van 1 talán 2 nap előnyöm is, mire a kutya a nyomomba ered. És ha utánam jön Nikkóba, bizony igencsak kellemetlen meglepetés éri majd... ~ Kuncogta magában az átoktörő, és gyors tempóban folytatta az útját.

    ***

    Lágyan pattogott a tűz, fényt és meleget nyújtva a körülötte ülőknek. Első pillantásra minden csendesnek és nyugodtnak tűnt, mígnem egy piros ruhás alak mérgesen fel nem mordult:
    – Amint megszabadulok az egyiktől, rögtön kapok egy másikat – pillantott Inuyasha dühösen a kötszereit elpakoló lány felé.
    – Jaj, ne légy már ilyen mufurc! Még szerencse, hogy senki más nem sérült meg komolyabban. És valószínűleg holnap már le is veheted – nézett a félszellem bekötött bal kezére – amely úgy nézett ki, mint egy nagy pólya –, és bár igyekezett érzelemmentes arcot vágni, nem bírt megtagadni magától egy kis mosolyt.
    A többiek is magukban kuncogtak, mivel szó se róla a hanyou elég viccesen nézett ki, ahogy bal keze nélkül próbált boldogulni az élet hétköznapi dolgaival – félig-meddig sikeresen. Shippou ki is használta a helyzetet egészen addig, amíg rá nem jött, hogy Inuyasha a másik kezével még ugyanúgy kupán tudja vágni, ha akarja.
    – Nézd a jó oldalát! Legalább van még egy közös pontotok a bátyáddal – mondta Miroku, mire Kagome, és Sango sem bírták tovább, és hangosan elnevették magukat.
    – Ha majd legközelebb találkozunk vele, talán mondd meg neki ezt személyesen is – felelte még mindig morgós hangulatban Inuyasha.
    Ezután valamelyest lenyugodtak a kedélyek, és kényelmesen megvacsoráztak Kagome ninja-kaja készletéből. Shippou magában kivételesen szerencsének tartotta ezt a napot a vacsora ügyében, mivel a hanyou segítség nélkül még a saját adagjával is csak nehezen boldogult, így nem kellett féltenie a saját részét Inuyashától. Már lefekvéshez készülődtek, amikor hirtelen Miroku kiáltott fel:
    – Jut eszembe! Sango délután még nem válaszoltál a kérdésemre.
    – Pontosan melyikre is?
    – Ki vagy mi ez az átoktörő?
    – Még apám mesélt róluk. Az átoktörők a szellemek egy olyan csoportja, amelynek fő ereje Shippouhoz hasonlóan a mágiájukban rejlik. Gyakorlatilag bármilyen pajzsot, akadályt, varázslatot képesek feltörni, és ragyogóan értenek az álcázáshoz. Általában olyan fegyvereket használnak, amelyek időt nyernek nekik egy komolyabb támadás előidézéséhez, vagy a meneküléshez. Főleg lopásból, és tolvajlásból tartják fent magukat, de jó pénzéért úgy tudom, hogy megbízásokat is vállalnak. A medál a mágiájuk része. Attól függően, hogy mire van szükségük, annak megfelelő varázsfeliratokat vésnek bele. Viszont minden átoktörő csakis a saját medálját képes használni, és egy ilyen talizmán elkészítése sok energiába és időbe kerül.
    – Tehát, hacsak nem csinált magának egyszerre több olyat, mint amilyet ma viselt a nyakában, akkor jó ideig követni tudom majd a szagát – összegezte Inuyasha.
    – Akkor Naraku ezért bérelte fel – mondta Kagome – egyedül biztosan nem boldogult a Yoshikunival.
    – Minden bizonnyal – helyeselt Miroku is. – Észak felé mentek, ahogy gondoltuk. Majd holnap betérünk pár faluba, biztosan emlékeznek egy ilyen hatalmas alakra.
    – Igen... – suttogta a miko.
    – Ez sajnos egyáltalán nem biztos – mondta Sango. – Ahogyan ma elrejtette a szagát, az ékkőszilánkok jelenlétét és a Jyakiját, úgy a külsejét is könnyen átalakíthatja. Az átoktörők ritkán élnek erdőkben, sokkal jobban kedvelik a nagyobb városokat. Az egyetlen ami elárulja őket, a medál.
    – De hát más is viselhet ehhez hasonló talizmánt, csak az legfeljebb nem igazi – ellenkezett Inuyasha.
    – Ezért olyan sikeresek. Mit gondolsz a papok és a szellemirtók miért nem tudják olyan könnyen kiűzni őket a városokból. Nem lesz egyszerű elkapni ezt az Ogawa Shunt sem – fejezte be halkan a taiji-ya.
    – Ostobaság! – mondta hangosan a hanyou – Ha Narakunak dolgozik, akkor előbb-utóbb úgyis keresni fog minket. Nem fog elbújni előlünk.
    – Ebben is van valami – értett egyet a félszellemmel Miroku.
    – Na jó, szerintem már elég lesz ennyi. Feküdjünk le, majd holnap eldöntjük, hogy mit csinálunk - közölte Kagome.

    Barátai feleletképpen csak bólogattak, majd mindannyian nyugovóra tértek. Nem is sejtették, hogy micsoda napok várnak rájuk.

    Folytatás következik...