A Démonok mestere
    by Danton

    19. Yoshikuni ereje

    A mai nap eddig fantasztikus volt. A nap fénye lágyan és selymesen cirógatta bőrét, miközben élvezte a sült hal és gomba csodálatos ízét. Ruhája már teljesen megszáradt a reggeli halászat után, és nemsokára a reggelijét is befejezettnek tekintheti. Azon gondolkodott, hogy mi legyen a következő lépése: a virágokkal teli rét Jakennel, a forróságot enyhítő folyó Aunnal vagy pedig a fák hűs árnyéka a nagyúrral. Rin annyira belemerült ennek a kérdésnek az eldöntésébe, hogy a falat is megállt a szájában. Jaken ingerült hangja riasztotta fel:
    – Máris befejezted? – hangzott a sipító kiabálás – Máskor alig lehet elhallgattatni, most meg.... – sóhajtott egy nagyot. – Soha nem fogom megérteni a halandókat.
    ~Na meg azt sem, hogy miért kell ezt itt magunkkal cipelni~ Jaken kérdő tekintettel meredt gazdájára. Sesshoumaru lehunyt szemmel ült az egyik nagyobb fa árnyékában. Bárki aki ránézett, azt hitte volna, hogy alszik. Valójában még a szokottnál is éberebben figyelt. Tudta. Érezte, hogy a több napnyi tétlen várakozás után ma végre történi fog valami! Belül kíváncsian várta a jelet, vagy bármit, ami alapján elindulhat egy adott irányba. Hirtelen a jobb térdén két kis kéz szorítását vette észre: Rin volt az, amint tágra nyílt szemeivel keresi az ő tekintetét.
    – Sesshoumaru-sama? Minden rendben? Már háromszor szóltam, de nem válaszoltál – a démon csak egy kérdő tekintettel jelezte, hogy most már figyel. – Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy elvihetem Aunt a folyóhoz? Le kellene már csutakolni. Utána meg a rétre mennénk virágot szedni – mosolyodott el angyalian a kislány. – Csinálnék pár ajándékot, közben pedig Aun is megreggelizhetne! Úgyis odavan a vörös szirmokért... – folytatta volna tovább is, ha a youkai egyetlen apró bólintással el nem hallgatatta volna.
    Rin kacagva hagyta hátra a nagyurat, és kisebb botladozások közepette rohant a békésen álldogáló sárkányhoz. Alacsony termetéhez képest határozottan megfogta a kantárt, és a folyó felé vette az irányt nyomában Aunnal. ~Észre sem vettem, hogy ennyire közel jött hozzám. Nem szabad hagynom, hogy ez még egyszer előforduljon. Vagy csak ennyire megszoktam már, hogy mindig a közelemben kóborol?~ Hirtelen kinyitotta a szemeit. ~Mi a... Miért kell mindig belekeverednie?! Amint végzek Narakuval, megszabadulok tőle is, ideje lenne már.~ Csendesen kelt fel a helyéről, szemeiben némi bosszúsággal. Inuyasha vérének a szagát érezte. Tudta, hogy lesz valami jel, de őszintén szólva másra számított. Egy szippantással ellenőrizte, hogy Rin tényleg a folyónál van-e, majd fénygömbbé alakulva elrepült, hogy megkeresse a szag forrását.

    ***

    ~Jó a városban minden készen áll. Most jöhet a másik kutya, csak meg kéne találni.~ Ogawa mérgesen fújtatott, miközben egy kisebb folyót hagyott maga mögött. Utálta az erdőt. Meg a réteket. Meg az hegyeket. Meg a folyókat, patakokat, csermelyeket, ereket, tavakat, tengereket, vízeséseket, zuhatagokat is. Jelen pillanatban mindent gyűlölt, aminek akárcsak egy leheletnyi köze is volt a természet vadságához, zabolatlanságához. Egy pillanatra megállt, hogy lehiggadjon. Ismerte már önmagát annyira, hogy tudja, mindig gyilkos a hangulata, amikor elhagyja a városokat, fejlettebb falvakat. ~Elég legyen már Shun. Egy démon ne legyen nyafka, mint holmi halandó. Amint végzel ezzel a munkával, vehetsz magadnak egy egész várost, és kialakíthatod a saját kis birodalmadat. Fel nem tudom fogni, hogy az erős démonok, mint Sesshoumaru is, mit kedvelnek annyira az ilyen helyekben.~ Körülnézett a dimbes-dombos tájon, hátha meglátja végre Sesshoumarut. A pokoldarázs szerint errefelé kóborolt, azonban nem látott senki mást, csak néhány a távoli rizsföldeken dolgozó parasztot, meg a feje felett gyülekező fekete, szürke és fehér felhőket. Nem volt belőlük sok, éppen csak hogy tarkították az eget. Ahogy továbbsétált belelépett egy az aljnövényzetben megbúvó kis gödörbe, és kis híján leszánkázott a domboldalról. ~Remek! Mi A Fene Jöhet Még?~ Válaszként megeredtek az ég csatornái. ~Kár volt kérdeznem...~ Pufogott magában az átoktörő. Már indult volna vissza a közeli faluhoz, amikor egy fénysugár majdnem ledöntötte a lábáról.
    – Na végre, mégiscsak előkerültél. Már azt hittem, hogy nem is találkozunk – kezét a Yoshikunira helyezte – Gondolom te vagy Sesshoumaru, a korcs bátyja.
    Sesshoumaru lefékezett, mielőtt túl messzire ment volna, majd teljes nyugalommal felvette emberi alakját. Eddig sietett, mert úgy gondolta, hogy az eső elmoshatja a szag tulajdonosának a nyomát.
    – Vagy nagyon bátor vagy, hogy átoktörő létedre ki mersz kezdeni velem, vagy nagyon bolond – közölte dermesztő hangján.
    – Ha kérhetlek most fogjuk inkább rövidre, nincs kedvem még jobban megázni – emelte kihívásra a kardot Ogawa, majd elindult a daiyoukai felé.
    Erre már Sesshoumaru is kivette a Tokijint az övéből, és könnyedén kivédte a támadást. Amint észrevette, hogy a kard, amelyet hárított a Yoshikuni, rögtön megértett mindent.
    – Szánalmas – morogta dühösen, miközben azonnal visszatámadott. – Naraku nem boldogul a fegyverrel, és máris a lábainál hódolsz.
    Meglepetésére az átoktörő ügyesen forgatta a katanát, és pontosan úgy kerülte ki a csapását, hogy a bal oldalára érkezzen. ~Talán mégsem lesz olyan unalmas ez a küzdelem~
    – Először is: nem behódoltam neki, hanem üzletet kötöttem vele – nyögte, és próbálta kihasználni ellenfelének gyengepontját... sikertelenül. – Másodszor: majd akkor nevezz szánalmasnak, ha megöltél.
    – Egy korccsal szövetkezni... – folytatta Sesshoumaru – fajtád szégyene vagy.
    Közben gondosan ügyelt arra, hogy tartsa a megfelelő pozíciót az átoktörőhöz képest. Látta a támadásaiból, hogy a youkai a bal oldalát támadja, mivel ott hiányzik a karja. Erre a gondolatra ismét eszébe jutott Inuyasha egy pillanatra, azonban most nem engedte meg magának, hogy ezzel foglalkozzék. Ám Ogawa sem volt teljesen ostoba. Tisztában volt vele, hogy amíg Sesshoumaru ilyen higgadt, nem képes megsebezni. ~Hát akkor jön a második terv~
    – Pont te mondod? Az én vérvonalam legalább tiszta! – kiáltotta, majd a Yoshikunit a levegőbe dobva újra a daiyoukai felé lendült, ám eközben is folytatta a démon ingerlését – Azon gondolkodom, vajon apád mire gondolhatott, hogy egy ningen onnát választott. Valószínűleg több reményt fűzött a korcs kölkéhez, mint a tisztavérűhöz. Neked mi erről a véleményed? – vigyorodott el gonoszan, azonban belül minden egyes idegszála pattanásig feszült, hogy a megfelelő pillanatban folytassa a támadást.
    Várakozásának megfelelően Sesshoumaru gyilkos tekintettel nézett rá, majd egyetlen szó nélkül útjára engedte a Souryuuha-t. Egy pillanatra megdöbbentette, hogy ellenfele, nem védekező állást vett fel, hanem éppen ellenkezőleg. Valamilyen kerek tárggyal eltérítette a kard erejét, éppen csak annyira, hogy kikerülhesse, és teljes sebességgel felé indult. ~Ostoba. Ez tényleg azt hiszi, hogy ennyire lassú vagyok? Erre még az öcsém is képes...~ Jobbra fordult, pont akkor, amikor az átoktörő odaért hozzá, és csapásra emelte a kardját. Azonban, mire lesújtott a szellem kicsit elhajolt, így csak a karját sikerült mélyen megvágni. Démoni sebességgel mozogtak, a csata kezdete óta alig telt el pár másodperc. Sesshoumaru értetlenül nézte, hogy minek vállalt be a youkai egy ilyen súlyos sebet, amikor szeme sarkából hirtelen észrevette, hogy a Yoshikuni, amely eddig a levegőt szelte, most az átoktörő kezébe esett a másik oldalán, ami jelen helyzetben teljesen védtelen volt. Ogawa nem habozott, és teljes erejéből meglendítette a pengét. Látta, hogy a daiyoukai igyekszik kitérni a vágás elől, de legnagyobb megelégedésére érezte, amint a kard találkozik a testtel. Ezt követően azonnal a magasba ugrott, és eltávolodott a Nagyúrtól, elvégre nem kell halálos sebet ejtenie rajta. Sesshoumaru mérgesen felé fordult, és pár pillanatig farkasszemet néztek.
    – Egy gyenge oni ne merészeljen kioktatni engem a vérről – suttogta a démon vérfagyasztó hangján, miközben ismét csapásra emelte a Tokijint.
    Az átoktörő válaszként csak pimaszul elvigyorodott, és még jobban eltávolodott a kutyaszellemtől. Sesshoumaru már indult volna utána, amikor hirtelen megérezte az olyannyira gyűlölt szagot: Narakuét. Nem kellett sokat várnia, rögtön észrevette a fehér tollon ülő nőszemélyt, aki ellenfeléhez közeledett.
    – Nocsak Kagura. Naraku nem mer előjönni? Bár végül is minek, hiszen ahogy látom új talpnyalója van – nézett enyhén gunyorosan az átoktörő felé.
    Erre már a szellem is kezdte elveszíteni a türelmét, és nyitotta is a száját, hogy valami sértést vágjon a daiyoukai fejéhez. Azonban mielőtt egyetlen hang is elhagyhatta volna a torkát, Kagura egy pillantással jelzett neki, hogy ennek nem most van az ideje, elérték amit akartak, és Naraku hívatja őket azonnal. A démon látta, hogy a szélboszorkány nem akar kikezdeni Sesshoumaruval, és ha nem csatlakozik hozzá most, akkor habozás nélkül itt hagyja. Gyorsnak tartotta magát, de azzal tisztában volt, hogy sok idejébe – túl sok idejébe kerülne leráznia a nagyurat, és most nem vesztegetheti feleslegesen a perceit. Pimasz vigyorral meghajolt a Nagyúr felé, majd a következő pillanatban már a szélboszorkány mellett térdelt a tollon. Kagura hátra sem pillantva azonnal elindult, nehogy egy “utolsó” támadás elérje. Sesshoumaru szótlanul farkasszemet nézett Ogawával egészen addig, amíg ellenfele el nem tűnt a látóhatáron. Utánuk mehetett volna, de a távolból megérezte, hogy egy közepes erősségű démon tart Rin felé, és ideje visszaindulnia, ha időben meg akarta előzni a bajt. Miközben fénygömbként szelte a levegőt egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy egy viszonylag fontosabb csatát szakított félbe a halandó lány miatt, és mindezt ráadásul a legcsekélyebb habozás nélkül.

    ***

    Ogawa a gondolkozás nélkül ment a megfelelő irányba. Fajtájának egyik nagy előnye a gyors tájékozódási képesség volt. Ahol egy átoktörő már járt ott többé el nem tévedt. Belépett a megfelelő terembe, és tekintetével Narakut kereste. Rögtön meg is pillantotta a sötét sarokban felvillanó vörös szempárt, majd az ezt követő érces hangot:
    – Nos?
    – Inuyashát láttad. Sesshoumaru megvan – közölte a lényegre szorítkozva a youkai.
    Naraku várt egy kis ideig a folytatásra, majd amikor rájött, hogy az átoktörő magától nem meséli el a részleteket, türelmetlenül dobbantott egyet. A démon arcán nem látszott semmi érzelem, pedig belül majd szétvetette a nevetés. ~ Azt hiszi, hogy majd behódolok neki? Ha több információt akarsz, akkor bizony tessék tenni érte. ~ A hanyou sejtette, hogy így nem jutnak semmire, azonban tervei előkészítéséhez szüksége volt minden részletre.
    – Mennyire sebezted meg? És hol?
    – Az oldalán egy kisebb vágással.
    – Nem lesz az kevés? – nézett kételkedve a szellemre Naraku.
    – Elég lesz, nincs szükség többre – felelt az átoktörő, miközben kezével végigsimított a pengén.
    Először nem fűzött sok reményt hozzá, de most, hogy kezdte egyre jobban megismerni, rájött: ez lehet a kulcsa későbbi birodalmához. Azonban még mielőtt jobban belemerült volna az ábrándozásban a hanyou hangja visszarántotta a valóságba:
    – És Inuyasha ellen mit tervezel?
    – Majd megtudod. Már mindent előkészítettem. Ha a pokoldarazsad a megfelelő irányba csalogatja, akkor aligha ússza meg élve.
    – És mégis mennyi időbe kerül, amíg lecsapják a fejét?
    – 2 maximum 3 napba. Többe kötve hiszem.
    – Szóval akkor a következő néhány napra lefoglalod?
    – Nem hiszem, hogy lesz majd ideje rá, hogy személyesen engem kajtasson. Lesz elég baja a halandókkal. De miért olyan fontos ez? Talán tervezel valami mást is? – kérdezte gyanakvó tekintettel a démon.
    – Ha annyira ráérsz, akkor a korcs után visszamehetsz Sesshoumaruhoz – felelte gyorsan Naraku.
    ~Kicsit túl gyorsan is~ gondolta az átoktörő. ~Valamit rejteget. Csak az a kérdés, hogy ez a valami előnyömre vagy hátrányomra szolgál?~ Válaszként csak ennyit mondott:
    – Még túl korai lenne. Bár jó kard a Yoshikuni, neki is kell pár nap, mire kifejti a hatását.
    – Van még egy ötletem, hogyan gyengíthetnéd le még jobban Inuyasha csapatát – váltott hirtelen témát Naraku. A szellem csak kérdő tekintettel nézett rá.
    – Te akartad, hogy a tervet csak Inuyashára alkalmazzam. Egyszerre is végezhettünk volna az egész csapattal.
    – Inuyasha – na meg a kardja – a legnagyobb gond közülük. A szerzetessel nemsokára úgyis végez a Kazaana, a két lány együtt pedig már nem komoly ellenfelek. Különben is, ha valami külső veszély támad, akkor mindig összefognak. De ha sikerülne valami kis belső összetűzést, vitát támasztani, az nagyban megzavarná az összhangjukat.
    – Mire gondolsz pontosan?
    – Majd kifele menet Kanna megmutatja neked. Azonkívül szerintem jobb lenne, ha te magad csalogatnád őket Nikkóba.
    – Szerintem pedig nem – válaszolt tömören a youkai.
    – Tekintve, hogy én parancsolok a darazsaknak, most az én szavam a döntő. Menj! Kár lenne veszni hagyni az eddigi erőfeszítéseinket.
    Az átoktörő csak komoran nézett a félszellemre, majd szó nélkül távozott. ~ Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy titkol valamit. Valamit amitől fél, ha ennyire távol akar tartani engem meg Inuyashát a kastélytól. Ezt mindenképpen ki kell majd derítenem. ~ Miután kikerülte az ajtó közelében ácsorgó Kagurát, hatalmas alakja beleveszett a sötét folyosók homályába, ahogy a “fehér hölgyet” kereste.

    ***

    – Kagura! – kiáltotta dühösen Naraku.
    – Igen – felelt csöndesen a boszorkány, miközben belépett az ajtón. Tisztán hallotta a két démon beszélgetését, és igyekezett, nehogy még jobban feldühítse a hanyout, különben az megint rajta tölti ki haragját.
    – Keresd meg Sesshoumarut, és tartsd szemmel. Ha Ogawa hamarabb végez Inuyashával a tervezetnél, akkor küldd a kutyaszellem ellen.
    – Hai – suttogta halkan a démonnő, majd fehér tollán kirepült az ablakon.
    Naraku szigorú tekintettel nézett utána, majd visszahúzódva a szoba sötét sarkába gondolataiba merült. ~ Ez most pont jól jön ki. Sesshoumaru a sebével lesz elfoglalva, Inuyasha meg Ogawa egymást kergetik, Kanna és Kagura is elhagyja a palotát. Gyűlölöm ezt az egy éjszakát, de sajnos ideje túlesni rajta. Még ha nincs is annyira megkötve a kezem, mint Inuyasháé, bizonyos szabályok rám is vonatkoznak. Csak egyszer szabaduljak meg végre ettől a mocskos halandó szívtől, youkaiként már teljesen szabad leszek. ~ Mérgesen fújt egyet, majd csendesen leosont a titkos pincéjébe.

    ***

    Halkan ropogott a kis tábortűz, melynek fényénél Rin próbált átmelegedni. A délutáni esőben alaposan elázott, és hiába volt nyár, az időjárás kelletlen tréfát űzött a naptárral. Ruhája már megszáradt, és a tűz is kellemes meleget adott, így kényelmesen nekilátott az erdőben szerzett vacsorájának. Egy-egy falat közben kíváncsian tekintett nagyura felé. Miután visszajött, és megmentette attól a szellemtől, valahogy furcsán viselkedett. Szokás szerint egy terebélyes fa lombja alatt helyezkedett el, de valahányszor ránézett mindig azt látta, hogy dühös. Mérgesen ráncolta a szemöldökét; és bár hangosan nem mondott semmit, látta, hogy magában motyog; és időnként mintha morgást is hallott volna. A legjobban mégis a seb miatt aggódott. Akkor vette észre, hogy a kimonója kicsit véres az oldalánál, amikor a táborhoz gyalogoltak vissza, de Sesshoumaru-sama nem felelt semmilyen kérdésére, így nem foglalkozott vele többet. Azonban azóta egyre nagyobb lett a vörös folt, pedig be kellett volna gyógyulnia. Ezzel Rin is teljesen tisztában volt, hiszen amikor megismerkedett vele, akkor is tele volt sebekkel, de azok nagyon hamar begyógyultak. A kislány nem értette teljesen a helyzetet, de sejtette, hogy most az a legbölcsebb, ha kivételesen csöndben marad, és nem zavarja a nagyurat.

    ***

    Sesshoumaru viszonylag kényelmesen ült a helyén – szerencsére a Yoshikuni által okozott seb nem fájt igazán, annak ellenére sem, hogy folyamatosan tágult –, de valahogy zavartnak érezte magát. Lényének egyik része azonnali indulást parancsolt, míg a másik pihenésért “könyörgött”, és nem tudott dönteni, a két lehetőség között, ami még jobban megdöbbentette. De nem csak ebben volt határozatlan: gondolatai össze-vissza csapongtak, újra és újra ugyanazt a kört járták be, nem hagyva menekülést háborgó elméjének. Ismét az apja jutott az eszébe, valamint az a végzetes éjszaka. Lelki szemei előtt újra megelevenedtek az aznapi események: Ryuukossei felbukkanása, a csata, majd a tengerparti beszélgetés, az apja visszautasítása. Harag, düh és sértettség keveredett benne, és fel sem tűnt neki, hogy kivételesen a külvilág is könnyen észreveheti ezeket az érzelmeket. ~ Mégis miért tetted ezt apám? Egy ningenért és egy hanyouért... Na és te Tenseiga? Miért nem segítettél neki akkor? És miért nem segítesz most? ~ nézett rá az oldalán pihenő katanára. Újra eszébe jutott az apja utolsó hozzá intézet szavai: “Van valami, amit meg akarsz védeni?” ~ Ha akkor segítek, talán még ma is élne? ... Nem! Ha az a szajha meg a fattya nincs, akkor apám soha nem kerül ilyen helyzetbe, és én megküzdhettem volna vele! ~ Hirtelen egy meleg kezet érzett a karján, amint finoman megfogta. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Rin ült oda hozzá. Jobb szemöldöke kérdőn megemelkedett, amint ránézett a kislányra, mire az nagy levegőt vett, és nekifogott mondandójának:

    Folytatás következik...