21. fejezet

Egy parányi bizalmatlanság

 

– Inuyasha, hova tartunk? – hangzott el időnként újra és újra a kérdés.

– Hányszor mondjam még Shippou, hogy a helyzettől függ! – morrant rá idegesen a félszellem.

– De hát össze-vissza megyünk! – nyöszörögte a kis róka, miközben igyekezett megkapaszkodni a fürgén ugráló Inuyasha vállában.

– Használd az orrod, ostoba! A katonákat kerülgetem.

– Jól van na! Ne kiabálj velem! Én csak eg… - Shippou nem tudta befejezni a mondandóját, mivel Inuyasha karmos keze betapasztotta a száját.

Értetlenül pislogott a hanyoura, de az nem nézett vissza rá, hanem csak az ujjával jelezte némán, hogy maradjon csöndben. Egy suta bólintás után Inuyasha eleresztette, majd némán felugrott egy fa ágára. A rókadémon kíváncsian nézett a félszellem nyaka mellett egyensúlyozó Kirarára, de a neko youkai szintén a környékre ügyelt. Mikor látta, hogy mindkét társának a fülei élénken pásztázzák az erdőt, ő is figyelni kezdett, és a szél hátán hirtelen elcsípett egy halvány beszélgetésfoszlányt:

– Biztos vagy benne, hogy erre bujkál?

– Igen! Láttam, amikor lejött a hegyről. A katonák nem vették észre, és a másik irányba mentek keresni. – Ahogy az emberek közeledtek, egyre hangosabban és tisztábban lehetett érteni, amit mondtak. Úgy tűnt, hogy két fiatal férfi társalgott, miközben egyenesen feléjük tartottak.

– De akkor… Mester, nem kellene szólnunk nekik?

– Ostoba! Hogy aztán övék legyen a jutalom? Csupa erkölcstelen dologra költenék. Amint megkaptuk a hanyouért járó vérdíjat, építhetünk a falunk mellett egy templomot Amida tiszteletére, és az estleges téli éhínségre is fel tudunk készülni.

– Hai… Még most is elborzadok, ha a tavalyi halottakra gondolok. Azt hiszem igazad van, egy gonosz teremtmény pusztulása árán sok jó életet menthetünk meg – jegyezte meg csendesen a fiatalabbik hang.

Shippou kirázta a hideg a hallottaktól. ~ Minek akarnak megölni minket? Remélem nem vesznek észre. ~ kapaszkodott meg erősebben a hanyou vállába a rókakölyök. Kis idő múlva újra megszólalt a fiatalabb:

– Mégis Mester… nem túl veszélyes ez a félszellem? Azt mondják sokakat megölt…

– Biztosan veszedelmes egy lény, de nyugodj meg. Csak egy korcs. Sok szellemet megöltem már, hozzájuk képest csakis gyengébb lehet ez a szörnyeteg – jelentette ki magabiztosan a másik.

Két fiatal szerzetes tűnt fel a csapat közelében. Inuyasháék szerencséjükre inkább lelkesek voltak, mint tapasztaltak: egyáltalán nem vették észre a 3 démoni lény auráját. Inuyasha magában elmosolyodott, amikor szokás szerint alábecsülték. Kedve lett volna megmutatni, hogy mégis mire képes egy „gyenge korcs”, de tudta, hogy túl nagy zajt csapna, és csak még több katonát hozna a saját nyakára. Emellett a válla is sajgott még egy kicsit emlékeztetve a korábbi összecsapásra. Halkan visszahúzódott egy sűrűbb területközepébe, nehogy véletlenül meglássák őket. Sok mindent megtudott a beszélgetésből, de ez csak még jobban összezavarta. ~ Vérdíj? A fejemre? De hisz nem is csináltam semmit! Biztos Ogawa műve. Ezért csalt be abba a faluba. Csak kapjam el, ezt nem ússza meg szárazon! ~ Gondolataiból egy mancs enyhe paskolása ébresztette fel. Észre sem vette, de a merengés közben elkezdett egyre hangosan morogni, míg végül Kirara nem figyelmeztette, hogy ez kockázatos lehet. A szerzetesek addig szép lassan továbbálltak, így mindannyian fellélegezhettek.

– Ez közel volt – suttogta Shippou. – És akkor most…?

– Visszamegyünk, ahol Ogawával küzdöttünk. Azt a helyett a többiek is hamar megtalálják – közölte Inuyasha, és a fák ágai között ugrálva elindult a céljuk felé.

 

***

 

Miután már eléggé eltávolodtak a katonáktól, Kagome-ék is szaporábban szedték a lábaikat. Amikor leértek a hegy aljára kisebb vita támadt közöttük, hogy mégis merre menjenek:

– Gondoljuk át! – mondta Miroku. – Ott biztosan nincs, ahol katonák lehetnek, tehát a falut, és a Nikkóba vezető út mindkét részét kizárhatjuk.

– Így maradnak az északkeleti mezők meg az az erdőrész, ahonnan jöttünk – állapította meg Sango.

– Az erdő lesz – közölte határozottan Kagome. Társai meglepve néztek rá.

– De ott 2 irányból is katonák veszik körül – vetette ellen habozva Sango.

Közben Miroku magában újra átvette a lehetőségeket, és végül így szólt:

– Lehet, de ott legalább tudja, hogy mire számíthat. Meg a fák között sokkal gyorsabban tud közlekedni, mint bármelyik ember, könnyen lehagyhatja őket, és elrejtőzhet a lombokban. Nem tudhatjuk, hogy a réteken nincs-e valami csapda elhelyezve, de ott sokkal könnyebben észreveszik, mint egy erdőben…

– Másrészt ott messze nincs ilyen meleg – jegyezte meg mosolyogva Kagome, miközben megtörölte izzadó homlokát a déli napsütésben. A többiek akaratlanul elnevették magukat.

– Na igen, ez már inkább jellemző Inuyashára – nyögte ki Sango két levegővétel között.

– És ott hova menjünk? – kérdezte Kagome.

– Ahol először szétváltunk. Mi nehezen találnánk meg őket, és nem is lenne célszerű, ha elkezdenénk az erdőben kóborolni – közölte Miroku. – Úgy tűnik, hogy csak őt keresik, mi szabadon mozoghatunk.

– Kirarával könnyebb lenne – sóhajtotta Sango. – Kár, hogy most nincs velünk. De legalább ő is biztonságban van.

– Jó lenne mihamarabb kideríteni, hogy pontosan miért is adtak ki körözést Inuyasha ellen… – mélázott hangosan Kagome – vagy miért csak ő ellen? Ha ebben tényleg Naraku keze van, akkor nem az lenne a célszerű számára, ha mindannyiunkat üldöznének?

– Több gyilkosság bűnbakjának megtenni Inuyashát nem nehéz – felelte szelíden Sango. – Mivel féldémon esélye sem lenne megcáfolni a vádakat, nem hinnének neki.

– Ugyanakkor mi emberek vagyunk, ráadásul a legtöbb faluban tisztelik a papokat, mikokat, taiji-yákat – folytatta a gondolatmenetet Miroku. – Ha ellenünk emelnének hamis vádakat, könnyen be tudnánk bizonyítani az ártatlanságunkat.

– Akkor nincs más dolgunk, mint megtalálni az igazi tettest – jelentette ki Kagome, miközben elindult az erdő felé vezető úton.

Miroku és Sango egy bólintás kíséretében követte, majd mindannyian a gondolataikba merültek.

 

***

 

~ „Keresd meg Sesshoumarut, és tartsd szemmel!” ~ Gondolta mérgesen a szélboszorkány. ~ Mintha az olyan könnyű lenne. Ha túl közel megyek hozzá, akkor kényelmesen elkaphat és megölhet mérgében, míg távolról játszi könnyedséggel eltűnhet. ~ Szerencséjére bizonyos esetekben a pokoldarazsak az ő szavának is engedelmeskedtek, így Kagura előreküldhette őket, hogy kitapasztalja a kutyadémon hangulatát.

Nemsokára visszatértek a felderítésre kiküldött saimyoushou-k, amelyek röviden jelentették, hogy a kutyadémon már elhagyta az utóbbi napokban használt táborát, és Észak felé indult. A démonnő kíváncsian követte a rovarokat, amelyek Sesshoumaru felé vezették. ~ Ez furcsa. Elvileg a Yoshikuni okozta seb miatt már haldokolnia kellene. Erre minden gond nélkül nekiáll üldözni Ogawát. ~ Noha semmi érzelem nem látszott az arcán, a lelke mélyén aggódott egy kicsit Sesshoumaruért. Ha az átoktörő megöli a kutyadémont, akkor könnyedén végezhet Inuyashával is, és akkor nem lesz senki, aki kiszabadítsa Naraku karmai közül. Felerősítette a szelet, hogy mihamarabb utolérje a Nagyurat, és kiderítse, hogy pontosan mi is történt a csata óta eltelt időszakban.

 

***

 

Sesshoumaru elszántan haladt abba az irányba, ahol korábbi ellenfelét látta eltűnni, hogy revansot vegyen rajta. Nem egészen tudta, hogy mi segített azon az éjszakán, de tény és való volt, hogy reggelre a seb szinte teljesen eltűnt, csupán egy keskeny vágás okozott némi kellemetlenséget. Azonban Nyugat ura nem olyasvalaki, aki eltűri egy kis démon ilyen fokú sértését. Magában százszor is megfogadta: tudatosítja Ogawában, ki is ennek a terület a jogos örököse, és hogy nem véletlenül kapta e címet.

Aun csöndesen követte a Nagyúrt, gondosan tartva annak tempóját. Rin szokás szerint rajta utazott, és kivételesen Jaken is ott ült mögötte. A kis szolga általában a sárkány mellett gyalogolt, azonban az inuyoukai parancsa értelmében, ma mindketten a démonon lovagoltak. A kislány boldogan nézelődött, magában teljesen megnyugodott, amikor látta, hogy a Sesshoumaru ismét rendben van, és minden visszatért a megszokott menetbe.

A Nagyúr észrevétlenül szimatolta a levegőt. Pokoldarazsak szagát érezte, és próbálta behatárolni, hogy pontosan merre bujkálhatnak a rovarok. Rövid időn belül megérezte Kagurát is. ~ Minden bizonnyal azért küldték utánam, hogy lássák mennyire volt hatásos annak az oninak a támadása. Jellemző egy átoktörőre. Csak akkor mer halálos harcot kezdeni, ha már előre gondoskodott a győzelméről. Csalódni fog, ha azt hiszi, hogy egyetlen összecsapás során legyengíthet engem, a Nagy Sesshoumarut annyira, hogy utána ne tudjam magam megvédeni többé. ~ A kutyadémon egy csendes kézmozdulattal előreküldte Aunt, míg ő maga letért az erdei ösvényről. A következő néhány percet céltalan bóklászással töltötte, várva, hogy prédája elég közel jöjjön. Sejtése bevált: ahhoz, hogy Kagura tényleg lássa őt – ahogyan Naraku megparancsolta – a sűrű erdőben, kénytelen volt elég leszállni a magasból, és közvetlenül a fák felett körözni.

A szélboszorkány dühösen pásztázta tekintetével a fákat. Az ösvényen szemmel tudta tartani Sesshoumarut, és magában elégedetten vette tudomásul, hogy az inuyoukainak semmi baja. Ugyanakkor egy pillanatra magában előre átkozta azt a pillanatot, amikor majd tájékoztatnia kell Narakut, arról hogy Ogawa kudarcot vallott. ~ Megint rajtam fogja kitölteni a mérgét. Habár most kivételesen megéri. Egyszer Sesshoumaru meg fogja ölni Narakut, és akkor végre szabad leszek! ~ Gondolataiban egy hűvös, méltóságteljes hang riasztotta fel:

– Az a szánalmas oni még arra sem képes, hogy személyesen fejezze be a harcot?

Kagura nem vesztegette az idejét, villámgyorsan felemelkedett a magasba, és onnan nézett le a jéghideg, arany szempárba. ~ Szerencsém van, hogy nem ölt meg. ~ Hirtelen egy erős markot érzett a nyaka körül.

– Csak egyszer kérdezem meg: Hol van az átoktörő? – nézett Sesshoumaru a démonnőre, akinek kétsége sem lehetett, mi lesz a következménye, ha megtagadja a választ, vagy hazudni próbál.

– Inuyasha elé ment. Hogy pontosan merre, azt nem tudom… – suttogta Kagura.

~ Remélem, hogy megelégszik ezzel a válasszal. Ha nem, akkor nagy bajban vagyok. ~ Egy pillanat múlva érezte, hogy újra kap levegőt, és ismét eltávolodott a kutyaszellemtől, ezúttal már biztonságos távolságra. ~ Hogy tűnnél el a föld felszínéről Naraku! Megfigyelésről volt szó, nem pedig megöletésről! ~ dohogott magában a szélboszorkány. Hirtelen zümmögés zajára lett figyelmes: a saimyoushou-k körbevették, és átadták Naraku üzenetét, miszerint csalogassa el az inuyoukait Nikkótól, hogy Ogawa zavartalanul befejezhesse a feladatát. ~ És persze Sesshoumaru engem fog megölni, amint elfogy a türelme. ~ Rándult meg a démonnő arca a gondolatra, majd egy mély sóhaj után az időközben eltűnt kutyaszellem után indult.

 

***

 

– Végre itt vagyunk – sóhajtotta Kagome, miközben leült az egyik kidöntött fatörzsre.

– Igen – helyeselt Sango, a miko mellé telepedve. – Most már csak az a dolgunk, hogy bevárjuk Inuyasháékat. Ha rossz is az út, Kirarával akkor is hamar ideérnek.

– Kényelembe helyezhetnénk magunkat, amíg várunk – mosolyodott el Miroku. – Két csodás hölgy társaságában gyorsan múlik az idő – bókolt a lányoknak, miközben a keze láthatatlan vándorútra indult.

– Miroku, én a helyedben gyorsan visszahúznám a kezemet, mielőtt valami rossz történne vele – jelentette ki nyugodt, de ugyanakkor félelmetes hangon a taiji-ya.

– Egyetértek. Tanulj egy kis önuralmat! – közölte Kagome. – Végy példát… Ööö… mindegy – hagyta félbe mondatát Kagome.

– Engem mindenki félreért – sóhajtott tragikusan Miroku, egyértelműen „túljátszva” a szerepét, amivel mosolygásra késztette társait.

– Oi, Miroku! Már megint nem bírsz magaddal? – hallatszott egy arrogáns hang nem messze tőlük, az egyik árnyékos bokor mögül.

Egy pillanat múlva két kis figura rontott ki a „tisztásra”, mindketten a lányokhoz futva. Shippou egy hangos „Kagome!” kiáltással üdvözölte a lányt, míg Kirara beérte egy érzelemdús nyávogással. Végül Inuyasha is kikászálódott a cserjésből, hogy csatlakozzon a csapathoz.

– Csak a szokásos – mondta Sango Kirarával a karjában.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva Kagome a hanyou vállára utalva.

A ruha még mindig véres volt azon a ponton, ahol a dárda átütötte. Inuyasha egy pillanatra ránézett, majd megrántotta a vállát.

– Mivel már nem fáj, biztosan begyógyult. Fölösleges annyit aggódnod, ez csak egy karcolás. Most sokkal fontosabb, hogy mi a fene folyik itt? – tekintet kérdőn Sangoékra. – Megtudtatok valamit?

Miroku elmesélt mindent, amit megtudtak a katonáktól. Ezután Sango vette át a szót, amikor részletezte, hogy útközben milyen következtetésekre jutottak. Majd figyelmeztette a félszellemet:

– Mostantól óvatosnak kell lennünk. Valószínűleg nem ez az egyetlen csapat, amelyik téged keres. Csak idő kérdése, mire ideérnek.

– Már itt is vannak – szakította félbe Inuyasha. – Az erdőben összefutottunk 2 szerzetessel, akik az én fejemre pályáztak. Szerencséjükre az ostobák nem vettek észre.

– Gyorsan ki kell találnunk valamit. Mielőbb be kell bizonyítanunk, hogy te nem vagy gyilkos, és akkor visszavonják a vérdíjat is – vakarta meg az állát Miroku. – De addig meg kell oldanunk, hogy legalább szabadon mozoghassunk. Így túl feltűnő vagy.

– Nekem van egy ötletem! – állt fel hirtelen Kagome.

A többiek kíváncsian pillantottak rá. A miko gondosan leültette Shippout maga mellé a fatörzsre, majd elővette a sárga hátitáskáját, és csaknem mindkét karja teljesen eltűnt benne, olyan mélyen kutatott valami után. Inuyasha egy fél perc után türelmetlenül csípőre tette a kezét, míg Miroku és Sango bizonytalanul néztek a magában motyogó lányra:

– Na hol vagy már? Pedig tudom, hogy itt kell lennie valahol, láttam, amikor anya berakta! – hallatszott az egyre dühösebb hang. – Megvan! – pattant fel egy győzedelmes kiáltás kíséretében, kezében egy kis barna csomaggal.

A csapat összes tagja értetlen pillantásokat vetett a lányra. Tudták, hogy a Kagome idejéből származó dolgoknak sokszor „varázserejük” van, de ez a mostani tárgy nem tűnt különlegesnek. A miko nem törődött velük, azon szorgoskodott, hogy kiszabadítsa azt, ami a kis tartóban rejtőzött. Miután nagyjából sikeresen elvégezte a feladatát, így szólt:

– Inuyasha, légy szíves gyere ide egy kicsit! – intett a kezével a lány.

A félszellem habozva indult el feléje, sejtette, hogy a tenyerén elnyúló hosszúkás a csomag színével megegyező barna valamivel akar valamit, de hogy mit, az rejtély volt a számára. Lassan odasétált mikohoz bizalmatlan tekintetét a tárgyra szegezve, majd kérdőn Kagomére nézett. Amaz szélesen rámosolygott, majd a hanyou fejére és hátára terítette, amit a kezében tartott. Inuyasha egy pillanatra megmerevedett, de rögtön utána megnyugodott, mivel tudta, hogy a miko úgysem tenne rá semmi veszélyeset. Azt viszont még mindig nem értette, hogy mire jó ez az egész. Továbbra is egyhelyben állt, miközben Kagome körülötte sürgölődött, és teljesen kibontotta a csuhaszerű valamit, ami így gyakorlatilag teljesen körbeölelte a testét.

– Így már jó lesz – közölte a még mindig csillogó tekintetű lány. – Na milyen? – tekintet kérdőn a többiekre.

Sango és Miroku először nem is jutott szóhoz, csak Shippou tört ki nevetésben, amint a féldémonra pillantott, amitől az még szerencsétlenebbül érezte magát. Frusztráltságának egy morranással adta jelét, amitől a rókakölyök rögvest Kagome mögé bújt.

– Nyugodj meg Inuyasha… – tette a fiú vállára megnyugtatóan a kezét Miroku – Egyáltalán nem rossz…

– Annyira – kotyogott bele ismét a kitsune. Inuyasha egy gyilkos pillantással jutalmazta, és talán többet is adott volna, a szerzetes nem tereli el a figyelmét.

– Szóval ott tartottam, – folytatta mondandóját – hogy tudom, hogy kicsit kényelmetlen…

– Kényelmetlen?! – csattant fel a hanyou – Inkább megalázó. Én ezt nem vagyok hajlandó viselni! – kezdte el lecibálni magáról a ruhadarabot.

– Várj egy kicsit! – kapcsolódott be Sango is – Nem az a lényeg, hogy kínos-e vagy sem, hanem, hogy tényleg elrejti, hogy félszellem vagy. Egyáltalán nem látszódnak füleid meg a fehér hajad. – folytatta tovább az érvelést – Ez a… mi is ez, Kagome?

– Esőkabátnak hívják. Otthon ezt vesszük fel, ha esik az eső, hogy ne ázzunk meg. Apróra összehajtogatható, így nem visz el nagy helyet.

– Kicsit furcsa, – motyogta Miroku – de még mindig jobb, mintha az eredeti külsődet látnák. Így legfeljebb valami különös szerzetesnek vagy vándornak hisznek majd.

– Könnyen beszélsz, nem te viseled ezt a nevetséges valamit! – fakadt ki türelmetlenül Inuyasha.

– Ugyan már Inuyasha – kezdte megpuhítani a fiút Kagome. – Hiszen az én ötletem volt! Légy férfi!

– Legyek férfi, mi? Ebben?! Idióta ötlet volt. – felelte gondolkozás nélkül a hanyou, így nem vette észre a miko fellángoló tekintetét.

– Inuyasha… – hangzott a szokásos figyelmeztetés. – Fekszik!

A többiek mélyet sóhajtottak a félszellem ostobaságán, majd az égre tekintettek, miközben Inuyasha felkészült a „becsapódásra”. Azonban semmi sem történt. Mirokunak és Sangonak először csak a csend tűnt fel, majd amikor ránéztek a párosra meglepve látták, hogy a hanyou még mindig a saját lábán áll. Inuyasha is csak pislogott párat, majd amikor letekintett a nyakára, akkor eszébe jutott, hogy már nincs rajta a kotodama. A csapat tagjai követték a tekintetét, míg végül nekik is feltűnt a hiány.

– Hé, hol van a…? – kezdte Shippou

– Kotodama? – fejezte be Kagome.

Inuyasha egy pillanatig hallgatott, majd lassan megszólalt:

– Ogawa szedte le rólam… Csak még mindig nem jöttem rá, hogy miért…

– De minek? – kérdezte Sango is, majd amikor rájött, hogy más se tudja a kérdésére a választ, megrázta a fejét.

– Ha a harc során tépte le rólad, akkor még mindig itt kell lennie valahol – mondta habozva Kagome, tekintetével a talajt pásztázva.

– Nekem nem hiányzik – közölte egy fokkal vidámabban a hanyou.

Kezdte felfogni, hogy mit is jelent ez a számára: szabadságot! A félszellemmel egyidőben Shippout pedig különös baljós érzés kerítette hatalmába. ~ Ha nincs rajta a füzér, akkor Kagome nem tudja lefekszikezni! Mi lesz most velem?! ~ gondolta pánikolva a kis róka. Gyorsan a miko után szaladt, hogy segítsen neki a keresésben.

– Minek keresed, Kagome? Már úgysem kell, tudod, hogy nem bántanálak – jegyezte meg Inuyasha. – Vagy talán még mindig nem bízol bennem – fejezte be komoran; azonban akik jól ismerték, észrevették a hangjában a harag és sértettség mellett a megbántottságot is.

– Tudod jól, hogy bízom benned – nézett határozottan a féldémon aranyló szemébe. – De akkor sem hagyhatjuk csak úgy elveszni!

A lány megállt egy pillanatra, hogy átgondolja, mikor is szerezhette meg Ogawa a füzért. ~ A csata végefelé Inuyasha egyszer nagyon döbbenten meredt az átoktörőre. Én akkor nem figyeltem rá, valószínűleg ezért nem vettem észre, hogy nála van a kotodama. Márpedig akkor valahol annál a nagy, göcsörtös fa körül lesz valahol. ~ Fejezte be a gondolatmenetét, majd rögvest az általa meghatározott irányba indult. A félszellem méltatlankodva nézett utána, majd a vállát megrántva elfordult, és továbbra is azon dolgozott, hogy kiszabaduljon a „szörnykabát” fogságából. Sango csatlakozott a lányhoz, míg Miroku inkább Inuyasha mellett maradt. Egy ideig türelmesen keresgéltek, de csak nem akadtak a füzér nyomára.

– Azt hiszem ennek bottal üthetjük a nyomát – sóhajtott lemondóan Kagome.

– Tessék? – kérdezte megzavarodva a taiji-ya.

– Semmi-semmi. Ez csak egy mondás az én koromból, akkor használjuk valamit végleg elvesztettünk – magyarázta a miko, miközben tekintetével tovább pásztázta az talajt, hátha észreveszi a füzér egyik szemét. – El nem tudom képzelni, hogy Rin hogyan találta meg az összeset annak idején.

– Volt ideje átkutatni az összes rést és repedést, amíg magadhoz tértél – válaszolta Sango. – De szerintem nekünk egy picit könnyebb a dolgunk, hiszen ha megtaláljuk, akkor egybe lesz, nem kell minden bokrot az erdőben – hallatszott bizonytalanul a lány hangja. Belül ő is egyre inkább feladta a reményt, hogy megtalálják a kotodamát. A következő pillanatban Kirara türelmetlen nyávogására figyelt fel.

A démonmacska már többször szólt a gazdájának, de a szellemirtó annyira belefeledkezett a keresésbe, hogy nem vette észre. Mikor Sango felnézett látta, hogy a kis jószág az egyik fa tövében ült, lábai előtt pedig az annyira keresett füzér hevert.

– Kagome, gyere megvan! – kiáltott a lánynak.

– Tényleg? – kérdezett vissza a miko, de már látta is, ahogy Kirara felemelte a földről. – Ügyes vagy Kirara! – dicsérte meg a macskaszellemet.

– Keh! – hangzott a hátuk mögül.

A fiúk végig csendben nézték a lányok próbálkozását, Inuyashán még mindig rajta volt a barna kabát, de a csuklya már nem fedte a fejét. Úgy tűnt, hogy a hanyou feladta a menekülési terveit, mivel szerinte már csak a ruha darabokra szaggatásával tudott volna kiszabadulni. Habár a feksziktől már nem kellett tartania, a jelen helyzetben nem volt kedve összeveszni Kagomével emiatt.

A miko odasétált Kirarához, és elvette kotodamát, majd bizonytalanul felállt. ~ Most mit csináljak? Nem mehetek csak úgy oda hozzá, hogy a nyakába rakjam. Abban sem vagyok biztos, hogy működne, lehet, hogy az átoktörő minden erejét elszívta ~ Óvatosan nézett bele a félszellem szemeibe, és hosszú idő óta először látott benne csipetnyi bizalmatlanságot. Csak egy halvány árnyék volt, de akkor is egyértelműen kifejezte a hanyou hozzáállását. Kagome mélyet sóhajtott, majd odasétált a táskájához, és az egyik oldalsó zsebbe csúsztatta a füzért. Mindenki egyként sóhajtott, és csak most tudatosult bennünk, hogy akaratlanul, de mindannyian visszatartották a lélegzetüket. A levegőben még mindig érezhető volt némi fesztültség, de már korántsem annyi, mint egy perccel ezelőtt. A csöndet végül Inuyasha törte meg:

– Induljunk, mielőbb meg kell találnunk Ogawát – mondta, és már rá is tért az ösvényre. A többiek bólintottak, és követték.

– Várj egy picit! – szólt Kagome.

A féldémon megállt, és kérdő tekintettel nézett rá. A lány már felvette a hátizsákját, így kicsit lassan ért oda hozzá. Amint szemben állt a fiúval lábujjhegyre állt, és a fejére húzta a csuklyát, hogy az elfedje Inuyasha egyedi haját és füleit, aki kivételesen egyetlen hang nélkül tűrte a miko ténykedését.

– Így már jobb – mondta mosolyogva a lány.

A hanyou csak szótlanul bólintott, majd együtt folytatták az útjukat Nikkóba. Sejtették, hogy lesz még pár kellemetlen meglepetésük az átoktörő jóvoltából.