Mikomi, a rókadémon néma csendben osont a települést körülvevő fal felé. Egyre közelebb került az oly hőn áhított szabadsághoz, és biztosra vette, hogy ezúttal sikerül kijutnia. Már csak pár méter kellett volna, de akkor...

- Állítsátok meg!

- Nem szökhet meg a Remény!

 Egyre több kiáltás harsant az éjszaka csendjébe, felverve a klán még alvó tagjait is. A férfiak fáklyákat gyújtottak, majd szétszóródtak a házak között. Mikomi átkozódva az egyik öreg fa mögé húzódott.

- Hogy a francba jöttek rá már megint? - dohogott magában a lány.

 Próbált nem zajongani, bár úgyis tudta, hogy a többiek szimatát nem csaphatja be. Ám hirtelen csönd lett. A kutatók léptei és kiáltásai lassan elhaltak.

- Sikerült! - suttogta hitetlenkedve a lány, arcán széles mosoly terült el.

- Sajnálom, de megint ki kell ábrándítsalak!

 Mikomi riadtan elrugaszkodott, de valaki visszarántotta. Dühösen meredt Shourira, aki ujjait szorosan a lány rókafarka köré fonta.

- Engedj el! - kiáltott a foglyul esett.

- Te is tudod, hogy nem tehetem.

- Hogy lehet, hogy mindig elkapsz?!

- Bolond lennék szökni hagyni a menyasszonyomat. Amúgy kilógott a farkad a fa mögül.

- Ó, hogy az a...!

- Hát igen, kegyetlen az élet, nem? Most pedig irány apádhoz! Gondolom, türelmetlenül vár rád.

 Az akakitsune vezér fiának arcán önelégült mosoly jelent meg, majd vonszolni kezdte az őt kelletlenül követő lányt a ginkitsune vezér palotája felé.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

 - Mit követtem el, hogy ilyen lánnyal vert meg a sors? - Seijin idegesen járkált fel-alá, míg tanácsosa némán figyelte a vezér dühöngését. - Az egész a színével kezdődött! Ki hallott még olyat, hogy az ezüstrókák vezérének kék utódja szülessen! Szegény megboldogult Sayuri, ha látná, mi lett a lányából!

- Uram, ha szabadna megjegyeznem, a kék eme árnyalata szinte már ezüstnek mondható. Ami pedig az asszonyát illeti, nagy valószínűséggel örülne, hogy Mikomi ilyen kivételes szépséggé érett.

- Azt nem mondtam, hogy a lányom nem gyönyörű, viszont több esze is lehetne! Miért csinálja ezt velem? Miért hoz állandóan ilyen helyzetbe?

- Véleményem szerint Mikomi csupán kissé több szabadságra vágyik...

- Több szabadságra? De hát mindent megengedek neki!

- Nem úgy értettem. Valószínűleg szeretne a saját feje után menni, ahelyett, hogy folyton a szabályok által elé gördített akadályokba ütközne.

- Te aztán jó tanácsos vagy, hallod-e! - vonta össze szemöldökét Seijin.

 Mielőtt a tanácsos válaszolhatott volna, a palota ajtaja kitárult, majd belépett rajta a Mikomit maga után vonszoló Shouri. A ginkitsune vezér szája megkönnyebült mosolyra húzódott, de pár pillanattal később vonásai ismét eltorzultak a haragtól.

- Mikomi! Mégis hogy képzelted ezt?! - harsant Seijin öblös hangja.

 Mikomi konokul felszegte fejét.

- Úgyis újra megpróbálom majd! És ha akkor is elkaptok, akkor addig folytatom, amíg nem sikerül kijutnom innen!

 Az ezüstróka vezér arcán pillanatnyi döbbenet suhant át, majd leendő veje felé fordult.

- Shouri, magunkra hagynál egy percre?

- Engedelmével, uram - az akakitsune mélyen meghajolt és elhagyta a helyiséget.

- Te maradj csak - Seijin a szintén kifelé induló tanácsosa felé intett, aki nagyot nyelve visszament előbbi helyére, és lélekben próbált felkészülni a hamarosan kitőrő viharra. Vezére közben ismét lányához intézte szavait - Tudod egyáltalán, hányadik kísérleted volt ez az utóbbi közel 70 nap során?

- Öhm... talán a harmadik?

- A tizenharmadik! Nem értelek, Mikomi! Mindent megkaptál tőlem, amit kértél! A ginkitsune trón várományosa nem viselkedhet így. Ezekkel a próbálkozásokkal rossz színben tüntetsz fel engem is, nem csak magadat. El sem merem képzelni, mit gondolhat rólad a vőlegényed!

- Remélem, hogy csupa rosszat, hátha elmegy a kedve az egész házasságtól.

- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű... a népednek szüksége van rád! Te jelented számukra a reményt a túlélésre.

- Eddig jól megvoltak nélkülem...

- Ne mondj ilyet! Ha létrejön ez a házasság, az akakitsunék ssegítségével már könnyen visszaverhetnénk a készülő támadást.

- Honnan veszed, hogy tényleg visszajönnek?

- Hidd el, visszajönnek. Én lennék a legboldogabb, ha nem így lenne. Nem sokkal születésed után támadtak ránk először azok a vadkutyadémonok. Anyád is ekkor vesztette életét... és mikor alig egy tucatnyian túléltük azt a rohamot, a vezérük (Hisao) megígérte, hogy 100 év múlva visszatérnek. Nem tudom, miért támadtak ránk akkor, és miért nem volt az elég, de a határidő hamarosan letelik...

 Több percig hang nélkül meredtek egymásra. Mikomi belegondolt a rájuk váró jövőbe, majd döntött.

- Rendben... - Mikomi mélyet sóhajtott. - Megígérem, hogy nem teszek több szökési kísérletet és hozzámegyek Shourihoz...

 A rókalány lesütötte könnytől csillogó szemeit. Seijin tehetetlenül nézte lánya szenvedését, végül megtörte a csendet.

- Elengedlek...

 Mikomi felkapta a fejét, akárcsak az eddig hallgató tanácsos.

- Tessék...?

- Jól hallottad, szabad vagy. De van egy kikötésem. Harminc napot kapsz - se többet se kevesebbet! Ha ezalatt az idő alatt sikerül annyi harcost gyűjtened, hogy ne legyen szükségünk a vörösrókák segítségére, semmisnek nyilvánítom az eljegyzést.

- Komolyan?

- Komolyan... de nagyon remélem, hogy nem bánom meg a döntésemet...

- Te vagy a legjobb apa! - Mikomi örömtől ragyogó arccal ölelte át a ginkitsune vezért. - Holnap reggel indulok!

- Már holnap?

- Te mondtad: nincs sok időnk! Még egyszer köszönök mindent!

 Azzal Mikomi elszáguldott a szobája felé.

- Még ne köszönj semmit... - mondta lánya után Seijin, de az már nem hallotta szavait.

- Uram... - a tanácsos felbátorodva vezére mellé lépett és elmosolyodott - Le a kalappal ön előtt!

_____________________