-         Piszok mázlista! Nem hiszem el, hogy elengedett! – Rumie hitetlenkedve csóválta a fejét, szemei mégis izgatottan csillogtak.

-         Én is nehezen, de legalább kicsit élhetem a saját életem!

 Mikomi az elmúlt éjjel alig pár órát töltött alvással, ideje nagy részében a szükségesnek ítélt felszerelések összegyűjtésén fáradozott. Hajnali szökési kísérlete valamint a kevéske pihenés jóvoltából kimerülten, viszont annál boldogabban nézett az előtte álló nap elé. Reggel első útja apjához vezetett és ismét köszönetet mondva a ginkitsune vezérnek biztosította Seijint leendő küldetése sikeréről. Ugyanis biztosra vette, hogy minden remekül fog menni – hogy is mehetne másként? Szíve repesett az örömtől, lelke szinte az egekben szárnyalt. Még sosem volt valójában ilyen szabad.

 Apja után húgát látogatta meg, hogy tőle is búcsút vehessen. Rumie irigykedve vette tudomásul nővére „kiváltságát”, miszerint elhagyhatja az őket börtönként körülzáró városfalakat. A két nővérre szinte egész nap őrök vigyáztak, a külvilágba pedig semmiképpen sem mehettek. Hisz ők jelentették a reményt – ha Mikomi valamilyen oknál fogva halálát lelné, helyébe Rumie lépne, így a szövetség mindenképpen létrejönne. A kisebbik testvér, Mikomival ellentétben, színét gyönyörű édesanyjától örökölte - Seijin nagy örömére. Bár Rumie nem nézett ki többnek egy 13 évesnél, a maga 73 életévével hatalmas bölcsességet tudhatott magáénak. Nővérével ellentétben megfontolt és higgadt volt, mindig tisztán látta a legsötétebbnek látszó helyzeteket is. Mikomi viszont makacsul ragaszkodott elveihez és gondolatait a világgal is nyíltan tudatta. Ők ketten olyanok voltak, mint tűz és víz, mégis szoros kötelék fonta össze sorsukat – a testvéri szeretet ereje. Mindig megbíztak a másikban, és bármikor számíthattak egymásra. Akár saját kárukra is fedezték a másikat, vállalva még a legszigorúbb büntetéseket is.

-         És már ma reggel indulsz?

-         Igen, köszönök és megyek is.

-         Miért sietsz ennyire?

-         Őszintén? Remélem, hogy elkerülhetem Shourit.

-         Már mondtam: ha neked nem kell, én szívesen elfogadom. Nagyon is helyes róka.

-         Hidd el Rumie, ha megtehetném, örömmel lemondanék róla a javadra. Csak hát…

-         Én is tudom a szabályokat. Mindenesetre vigyázz magadra! És szerintem nyugat felé kezd el a kutatást. Arrafelé talán több harcosra bukkanhatsz.

-         Honnan veszed ezt?

-         Bár nem mehetek ki a városból, azért veled ellentétben én figyelek arra, hogy miket mondanak a többiek.  

-         Haha, nagyon vicces! De el kell ismernem, hogy igazad van. Akkor hát nyugaton vágok neki. Viszont már tényleg mennem kell.

 Búcsúzóul Mikomi még egyszer átölelte húgát és az ajtó felé indult, de mielőtt a folyosóra lépett volna, visszafordult.

-         Még egyszer köszi a tanácsot, Rumie! És drukkolj nekem!

-         Meglesz!

 Mikomi elmosolyodott, és végre kilépett az ajtón.

 

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

 

„Na, most vagyok bajban…”

 Mikomit már csak egy folyosószakasz választotta el a kijárattól. Csakhogy Shouri pont ezen a részen lakott, és a rókalány mindenképpen el akarta kerülni a találkozást. Az akakitsune vezér fia tényleg nem volt egy csúfság. Mikomi sem tartotta annak, viszont maga a puszta tény, hogy erőszakkal akarják megszerettetni vele nem tette túl vonzóvá. A rókalány ugyanis más típusú fiúra vágyott. Bár azt még nem tudta, milyenre, biztosra vette, hogy egyszer majd találkoznak útjaik. Csak remélhette, hogy szabad lesz még akkor…

 De most a jelenre kellett összpontosítania és a zajtalan közlekedésre. Magában dorgálta apját, amiért pont ide kellett költöztetnie az akakitsunét. Hangtalanul osont el a fú ajtaja előtt. Szerencsére semmi sem utalt arra, hogy Shouri bármit is észrevett volna. Valószínűleg még mindig az ágyat nyomta. Mikomi némi bűntudatot érzett, amiért ilyen alattomos módon próbál megszökni vőlegénye elől. Hisz lényegében a fiúnak sosem volt hozzá egy rossz szava sem, mindig csak a kívánságait leste. Talán tényleg…

 Ez meg mi volt? Mintha egy árnyat látott volna elsuhanni a folyosón.

 „Biztos csak a stressz teszi” – gondolta Mikomi, majd továbbment. Pár lépés után az árny újra feltűnt. Ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. A rókalány a falhoz húzódott és onnan várta a rejtélyes alak újabb felbukkanását. Homlokát ráncolva nézett a folyosó azon szakaszára, ahol az előbb eltűnni vélte az alakot. Ekkor újra megütötte fülét a suhanó hang. Mikomi támadásra készen felemelte jobb kezét és várt.

-         Ugye nem akartál búcsú nélkül itt hagyni? – szólalt meg valaki közvetlenül a rókalány mellett. Mikomi a hang irányába kapta a fejét. Nagy meglepetésére Shouri állt mögötte.

-         Az igazat megvallva… megfordult a fejemben… - válaszolt kissé zavartan Mikomi, miközben igyekezett elhátrálni.

-         Csak nem? – Shouri kezét a lány feje mellett a falhoz támasztotta, így menyasszonya nem hátrálhatott tovább. – Nem szép dolog búcsúcsók nélkül elmenni.

-         Hé, még nem tartozom hozzád, így nincs semmiféle csók!

-         Nagy kár, pedig reménykedtem benne. De közel sem biztos, hogy sikerrel jár a kis küldetésed.

-         Megvan rá az esélyem. Ezért, ha megbocsátasz…

 Mikomi, miután sikerült kiszabadulnia a „fogságból”, sietve újra a kijárat felé vette útját. Shouri sokáig nézett a távolodó lány után. Mikor Mikomi alakja eltűnt egy fordulóban, ökölbe szorította ujjait és a falba bokszolt.

-         Nagyszerű! Megint sikerült elszúrnod, Shouri! Gratulálok!

 Csüggedten leengedte a kezét, majd követte a lányt a búcsúztató ünnepségre.