30.fejezet

  2008.10.07. 20:04

30.fejezet

Ihiosin… sok vér tapadt már ennek a kardnak a nevéhez a történelem során… sok embernek jelentette a biztos halált a viselése. Születése lassan a feledés homályába merült, de a kard megmaradt. Az Ihiosin legendája… mindenhol ismert. A tigrisdémonok ura készíttette saját agyarából. Arról már nem emlékezik meg a történelem, hogy melyik ura, és hogy miért készült… de hatalmas erő rejlett benne. Birtokosa a kard segítségével saját magánál többször erősebb reinkarnációkat tudott létrehozni, felruházhatta olyan tulajdonságokkal, amilyenekkel akarta. A Nagyúr nem sejthette, hogy mi lesz a következménye annak, ha elkészül a kard.

            Halála után négy gyermeke osztotta fel a tartományt, kialakult a négy tigristörzs. Mindez persze csak legenda… de valóban négy tigris klán létezik: a vörös tigrisek, a fekete tigrisek, a fehér tigrisek és a levegő tigrisei. Mindent elosztottak. Hárman a földet választották, utolsó testvérük pedig az eget. A béke nem tarthatott sokáig. A vörös és a feketetestvér háborút indított egymás ellen, hogy megszerezze az Ihiosint. Hatalmas veszteségeik voltak, de nem hagyták abba a harcot. Soha nem állt még olyan közel a két klán a teljes pusztuláshoz, mint akkor… de ennek a harcnak is véget kellett érnie egyszer, mint minden háborúnak. A rombolásból a fehér tigris került ki győztesen… nevető harmadikként. A nagyúr megszerezte a kardot. A vörös és a fekete tigris beletörődött abba, amin nem változtathattak. Nem volt esélyük legyőzni a fehért. Fehér testvérük felkarolta volna mindkettőjüket. A nagy veszteségeket pihenjék ki a segítségével. A vörös tigris hálásan fogadta ezt, míg a fekete dühösen saját utakat keresett magának. A levegő tigrisei nem avatkoztak a harcba… békés nép voltak… de őket is csábította a kard hatalma. Elkészítették hát a csodás ékkövet, ami megtöbbszörözte a kard erejét, de hamar megbánták. A fekete tigris nem nyugodhatott meg vereségében. Támadást indított békés testvére ellen. A levegő tigrisei rémülten, és sikoltozva menekültek… és próbáltak megszabadulni bajuk okozójától, a kőtől.
 

            Pusztulás. Pusztulás, ameddig a szem ellát. Dermesztő csend, halálos némaság. A palota romokban állt. Hol van már a csodás épület, a tornyok, amiknek mindenki a csodájára járt? Hol van az, amire azt mondták, örök? Nem pusztulhat el? Nem érhet véget a klán? Akkor most mi történt? Senki sem töri meg ezt a temetői csendet. Temetői? Valóban. A palotából nem maradt más, csak egy hatalmas temető. Halál. Halál mindenütt. Senki nem maradhatott életben, a hatalmas pusztulásban. Az élet utolsó szikrái talán most hunynak ki… de még a tűz is hangtalan égeti fel a romokat. Mindent átitat egy sötét erő… varázslat tartja életben a lángokat.

            Az apró zaj nagyon hirtelen törte meg ezt a csendet. Elhaló hang… szinte csak lehelet:

- Aoikaji…

A suttogásra újabb motoszkálás hallatszott a romok között, majd a semmiből egy tízéves forma kisfiú bújt elő kormos, könnyáztatta arccal.

- Nővérem!- kiáltotta a kisfiú, és szipogott egyet- nővérem!

- Ne kiabálj!- hallatszott a közelből egy csendes női hang- Fáj a fejem…- suttogta, de a végén már nem tudott beszélni, köhögni kezdett.

- Nővérem…- mondta halkabban, vékony hangon- Most…

Shirochitora lassan felemelkedett a földről, hogy a kisöccse meglássa őt, de szinte azonnal visszaesett a földre és újabb köhögő roham jött rá.

- Nővérkém!- sírta hangosan a fiú- Kérlek…

- Most figyelj rám jól, Aoikaji. Csak egyszer tudom elmondani…

- Nővérkém, ne halj meg!

Shirochitora keserűen elmosolyodott. Szép arcán mély szomorúság jelent meg, ahogy öccse letérdelt mellé és megszorította a kezét.

- Ne hagyj egyedül- tette hozzá suttogva, de már zokogott- Ne hagyj egyedül!

A nő lassan felemelte a kezét és megsimította Aoikaji maszatos arcát.

- Ne félj semmitől. Erős vagy. Erősebb, mint bárki a klánból.

- Ne halj meg!- kiáltotta újra a fiú, de nővére megszorította a kezét.

- Kérlek, hallgass végig.

- Nem! Nem hallgatlak! Nem halhatsz meg! Bármikor el fogod tudni mondani!

Shirochitora nagyot sóhajtott, de már egyre nehezebben tudott levegőt venni:

- Ha meghalok, akkor sem adhatod fel, Aoikaji. Neked élned kell. Egyedül te maradsz…

- Nem akarok egyedül maradni! Szeretlek…

- Tudom- mondta a nő mosolyogva- De akkor is el kell innen menned. Itt nem biztonságos.

- Nem hagylak itt… veled akarok maradni!

- Ha… én már nem leszek… akkor menj el…- szavai már vontatottá váltak, arcán látszott, nagy fájdalmai vannak.

- Nem! Nem megyek sehová!

- Aoikaji. Muszáj… ha itt maradsz… te… te is…- zilálva kapkodott levegő után, magában csak azért a néhány percért könyörgött, hogy mindent el tudjon mondani a fiúnak- Menj… Sesshomaruhoz… Nyu… Nyugatra… ott… ő… biztonságos… én…

Reszketve hunyta le a szemét, és nem is nyitotta ki többé.

- Nővérkém! Nővérkém! Ne halj meg!- zokogta Aoikaji, de Shirochitora már nem élt.
 

- Satsu, még mindig nem értem, neked miért kell…

- Azért, mert az én anyámról van szó!- morogta a lány, amikor beléptek a félig betört kapun.

A tüzet már eloltották, de még mindig mindent ellepett a sűrű, fekete füst. Satsu sápadtan haladt Sesshomaru mögött, de a démon arra sem méltatta, hogy ránézzen. „Haragszik”- állapította meg a lány, és egyre idegesebb volt. Tudta, hogy… a férfi sebei maguktól nem múlnak el, de azt nem, hogy miért, és… mit lehet velük csinálni. Az egyik folyosóról Natsuki toppant eléjük, dühös és egyben kétségbeesett arccal:

- Akuryou! Elvitte őt!- suttogta reszketeg hangon- Most mi lesz? És mit akar tőle?

Sesshomaru fáradtan sóhajtott.

- Megmagyarázom, csak…

Natsuki végigmérte vejét, akinek még mindig minden sebe vérzett.

- Ejnye, nem gondoltam volna…- suttogta apró mosollyal.

- Mit?- kérdezte gyanakodva Satsu, de közben könyörgött, hogy ne az legyen, amire gondol.

- Nekem is valahogy így kezdődött…

- Mi kezdődött így?- sziszegte Sesshomaru, miközben letörölte a kezét- kezd az agyamra menni, hogy minden démon megőrül a közelemben a vérszagtól…

- Pontosan ez kezdődött így! Az első férjemnél… valami apróság miatt bedühödtem és nekimentem… nem gyógyultak be a sebei és minden csupa vér lett tőle. A végén már nem volt türelmem hallgatni a nyafogását. Olyan kiábrándító volt, hát… végeztem vele. Egyébként ez valami családi vonás.

Satsu elsápadt és könyörgő szemekkel nézett anyjára, hogy csak ne azt mondja, amit gondol, mert akkor neki vége.

- Aztán… Satsu, kicsim, segítsék?!

A lány értetlenül pislogott.

- Jaj, hogy ne vérezzen már össze mindent, csak egy apró…

- Natsuki, ha kimondod, akkor elég nehezen fogod összeszedni magad…- morogta Sesshomaru- inkább azt mondd meg, hogy lehet elállítani a vérzést!

- Hát…- a nő elbizonytalanodott- ez egy picit bonyolult- de amikor meglátta a démon tekintetét inkább a lényegre tért- Jól van, jól van… megoldom. Csak egy kis vér kell hozzá, meg… egy pár apróság. De meggyőződésem volt, hogy egy olyan nagy démon, mint te… kezelni fogja ezt a helyzetet, de úgy tűnik…

Sesshomaru szeme vörösen felizzott. Mérhetetlen dühöt érzett, amit nem feltétlenül akarta az anyósán levezetni.

- Ugye most nem szeretnél felbosszantani?!- kérdezte fagyos hangon. Satsu a háta mögött az ájulás határára került.

Sesshoamru meg se fordult, de elmosolyodott és megpróbálta a hangját kevésbé fagyosra erőltetni, de nem sikerült túl jól.

- Satsu, ne idegeskedj, nem tesz jót a babáknak.

A lányt a gúnyos hangra kirázta a hideg. „Nagyon haragszik… de nem is csoda… jaj, mit csináltam!”

- Mi kell hozzá?- kérdezte anyósát.

- Hát… Satsu vére…

- Akkor el van felejtve, más megoldás?

Satsu idegesen megrántotta férje ruhaujját.

- Sesshy, nem akarom, hogy… én…

- Nem érdekel, más megoldás?

- Minden megoldáshoz kell a vére…

Sesshomaru lehunyta a szemét.

- Nem. Nem érdekel. Más…

- Sesshomaru, csak egy apró vágás… egy pici vér…

Satsu idegesen szembefordult férjével és a kimonójánál fogva közelebb rántotta magához:

- Nem érdekel, hogy beleegyezel-e, vagy sem! Miattam van, mert egy lökött, bolond, idegesítő…

- Nem.

- Sesshomaru!- kiáltott rá Satsu dühösen és megrázta- Nem érdekel, anya, mondd, mi kell hozzá.

Sesshomaru legszívesebben lerázta volna magáról a nőt, de nem akarta bántani.

- Ezt vehetem bocsánatkérésnek?- kérdezte halkan.

- Bocsánatkérésnek? Igen… de kérlek, hagyd, hogy…

- Nem akarom, hogy…

Natsuki megelégelte a dolgot, és amíg a lánya és a veje veszekedtek, előkeresett egy kis üveget.

- Khm… elnézést! Egy csepp vér és már kész is van.

A gyanús színű folyadékon furcsán tört meg a fény. Sesshomaru elhúzta a száját.

- Mit kell ezzel csinálni?

Natsuki elvigyorodott:

- Meginni. A második férjem ezért halt meg.

Sesshomaru megforgatta a kezében a kis üveget.

- Mi van benne?

- Igazából nem akarod tudni. Satsu…

A lány egyik ujján apró sebet ejtett a fogával, és elvette férjétől az üveget. Amikor kinyitotta, Sesshomaru felmordult:

- Én ezt nem iszom meg. Kizárt dolog…

Natsuki vállat vont, lánya pedig az üvegbe cseppentett egy kicsi vért.

- És…

- Nyugodj meg. Van egy másik megoldás is, de úgy sokkal lassabban gyógyul… és piszkosul fáj. Ha az egyik sebre teszel egy kicsit.

Sesshomaru elgondolkozott, majd újra beleszagolt a levegőbe.

- Én ezt nem iszom meg.

- Te tudod.

A démon egy keveset a kezére öntött az üvegből, majd lehunyta a szemét, ahogy a szer elkezdett hatni. Szinte égette. Először csak a bőrét, aztán szépen lassan elkezdett szétterjedni a testében.

- Ne mondd, hogy én nem szóltam…

Sesshomaru vállat vont, miközben kinyitotta a szemét. Nem látszott benne semmi… a fájdalomnak egyetlen apró jele sem, de Natsuki tudta, mit érezhet:

- Nem érdekel. Mi történt?

- Az a démon elvitte a fiamat. Mit akart tőle?! Te tudsz valamit? Ki ez egyáltalán?

- A kardról akar többet megtudni.

- Az Ihiosinról? De hát… Akuryou nem tud mást a kardról, csak amit mindenki!

- Megkeresem!- mondta Sesshomaru határozottan, majd feleségéhez fordult, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette- Te pedig itt maradsz.

- Nem- válaszolt ugyanilyen hangon Satsu- És jobb lenne, ha te is itt maradnál. Nem vagyok vak, látom, hogy nem vagy jól.

- Jól vagyok. Már gyógyulnak a sebeim.

- Nem akarok akadékoskodni, de minél jobban gyógyulnak a sebek, annál jobban fog fájni, szóval…

Sesshomaru mit sem törődve a két nővel elindult kifelé a palotából. Satsu dühösen sóhajtott, és utána indult. Már egyik sem hallotta, hogy Natsuki utánuk kiált:

- De azért… vigyázzatok magatokra!