31.fejezet

(Bocsássatok meg, de nem tudtam egyben feltenni. Remélem nem gond. További jó olvasást!)

Naraku csalódottan hajította félre a vörös hajú démont, akinek eddig a torkát szorította:

- Sajnálatos, hogy csak ennyit tudsz.

A fiú lihegve feltápászkodott, és idegesen idézte meg újra energiakardját.

„Nem veszíthetek, meg kell szöknöm. Mit akar? Mit akar tőlem?”- gondolatai idegesen csapongtak.

- Most pedig- mosolyodott el Naraku- búcsúzz el az életedtől. Rajtad próbálom ki az új erőmet.

Akuryounak ideje sem volt védekezni, amikor a zöldes fény körülvette. Szinte a semmiből érkezett, vagy legalábbis a fiú nem tudta megállapítani, hogy idézte meg ellenfele. Nem tudott többé mozdulni. Nem érzett semmit, azt se, mikor ért véget az élete. A földre zuhant. A fény még egy ideig körülvette, majd egy apró gömbbé alakulva Narakuhoz repült, és eltűnt a kezében. A démon felnevetett:

- Milyen kár, hogy fájdalommentes halál… de ha másra nem is voltál jó, legalább az erődet megszereztem.

Lassan megfordult. Szemei kitágultak, és maga sem tudta, miért futott át rajta félelem.

- Sesshomaru…- morogta- Nem így terveztem, de ha már így alakult…
 

            A nap már lehanyatlott, utolsó vörös sugarai is eltűntek. Az ég besötétedett, mire Sesshomaruék újra Nyugatra értek. Satsu nem mert megszólalni. Tudta, hogy a démon még mindig mérges rá, amiért vele jött, és kockáztat. Nem tévedett sokat. Férje belül fortyogott a visszafojtott dühtől, és remegett a leplezett aggodalomtól. Szinte érezte a bőrén, tapintotta a levegőben, hogy közelednek Narakuhoz. Érezte, ahogy vibrál a másik démon aurája… közel. És egyre közelebb. Naraku nem akart menekülni. És erős volt. Nagyon erős. Ezt biztosan tudta Sesshomaru- és kezdett tartani ettől a találkozástól. Sok vért vesztett, és kénytelen volt beismerni, de legyengült, hiába tagadta, Natsukinak igaza volt a sebeivel kapcsolatban.

            Satsut egyre jobban mardosta a bűntudat. A tehetetlenség egyre jobban kínozta, amikor férjére nézett. Tudta, hogy nincs jól, és mégis kockára teszi az életét- ha azt nem is, de a büszkeségét (mert hát Sesshomaru mégiscsak Sesshomaru, nem halhat meg!)- hogy megmentse a bátyját… és minden miatta volt. Ő okozta Sesshomaru sérüléseit, és későn érkezett a segítség… lassan gyógyul. Lassan az égre nézett és megremegett. A telihold vörösben játszott, s az egyre gyülekező felhőktől már nem lehetett látni egyetlen csillagot sem. Rossz jel volt ez. Sohasem gondolt ezelőtt ilyesmire, de ez a baljós csend sem tetszett neki. Reszketett.

- Ne félj!- hallotta Sesshomaru biztató hangját, de már úrrá lett rajta a rettegés.

- Mi lesz, ha…

- Ha megöllek benneteket?- hallatszott a közelből egy ismerős, gonosz hang.
 

            Inuyasha dühösen rohant a palota felé. „Nem igaz, hogy ez a lökött magával vitte a feleségét is. Mi van, ha mindketten meghalnak?! Nehogy már! Idióta! Ráadásul vérzik is! Így nem tud rendesen harcolni!” Minden erejét megfeszítve rohant. „Nem mintha aggódnék a bátyámért, vagy ilyesmi. Ez kezd kóros lenni, nem Sesshomarunak szólítom gondolatban, hanem bátyámnak…” Már közel járt Natsuki palotájához, amikor hirtelen rossz érzése támadt. „Már nincsenek itt… nem érzem a szagukat… de akkor…”
 

- Naraku- suttogta Sesshomaru szárazon.

A démon lassan bontakozott ki a sötétből.

- Lám. Sesshomaru. Változnak az idők, nem igaz?

- Mit akarsz?- kérdezte Sesshomaru a lényegre térve- És hol van Akuryou.

Naraku felkacagott. Satsut kirázta a hideg erre a nevetésre.

- Hát nem is veszed észre? A kis tigris… halott- mutatott egy távolabbi pontba, majd csettintett az ujjával, és a távolban apró csillagokként világította meg a varázslat a fiatal démont.

A lány felsikoltott. Úgy érezte, azonnal elájul, de férje mellélépett és átölelte a vállát.

- Nyugodj meg- suttogta.

Satsu mosolyt erőltetett az arcára, de valójában még idegesebb lett. Sesshomaru még mindig vérzett… ezt messziről eddig nem látta, de most… érezte, tudta, hogy baj lesz.

- Mit akarsz?- kérdezte emeltebb hangon.

A fekete hajú démon vállat vont:

- Ugyanazt szeretném tőled is megtudni, mint a kölyöktől…

- Az Ihiosinról- szűrte a fogai közt Sesshomaru, próbálva kizárni gondolataiból felesége reszketését. Most ez csak zavaró körülményként hatott rá…

- Úgy van. Hogy kell használni.

- Nevetséges, ha azt hiszed, válaszolni fogok erre a kérdésre.

A démon megint felnevetett, és felemelte a kezét.

- Nevetséges? Majd meglátjuk.

Az ég szinte egyik pillanatról a másikra tele lett démonokkal. Satsu felsikoltott:

- Anyám, én mindjárt megszülök!

Sesshomaru idegesen pillantott rá:

- Jól van, csak… csak vicceltem… nyu… nyugi…

Sesshomaru bosszúsan rámorgott:

- Ne szórakozz velem!

Naraku nem várta meg, hogy ellenfele végre ráfigyeljen. Egy intésére a démonok támadásba lendültek, de ő csak állt egyhelyben és figyelte a másikat.

            Sesshomaru erejét megfeszítve verte vissza a több száz démon támadását, és gyorsan rántotta elő a Tokijint. Félt, hogy baja esik a feleségének, akkor is, ha még mindig haragudott rá egy kicsit. Csak az járt a fejében, hogy megvédje.

- Ó, Sesshomaru- hallotta Naraku mézesmázos hangját- Csak nem félted a lányt?! Nekem csak az a pár válasz kell, aztán elmegyek… semmi dolgom veled… egyelőre.

Lassan felemelte a kezét és a démonok rohama csökkent.

- Nekem csak ennyibe kerül.

Sesshomaru egyetlen csapással rengeteg szellemmel végzett, de úgy tűnt egyre többen vannak… meggondolatlan támadása még erősebbé tette a rohamot. „Szervezetten harcolnak, nem úgy, mint eddig… érezhető, hogy a vezetőjük sokkal erősebb… Naraku teljesen démon. Nem tévedtem.”- más esetben elégtételt jelentett volna neki, hogy olyan messziről megérezte ezt, de most nem tudott erre gondolni. Érezte, hogy Satsu fél, és hogy ha nem tesz valamit, akkor baja eshet, de… azt is érezte, hogy le van gyengülve. Nagyon. Túl sok vért vesztett, és nem tudta nem okolni ezért a lányt.

- Se… segíts!- kiáltott Satsu kétségbeesetten, amikor az egyik hatalmas démon rárontott. Sesshomaru gondolkozás nélkül ugrott elé, de védekezni már nem volt ideje. Hosszú, mély sebet szerzett, mielőtt végzett volna a feleségére támadó szörnnyel. Satsu felsikoltott.

- Nyugi- morogta a démon, mert már ő kezdett ideges lenni a sikításaitól. „Nők! Mindig csak hátráltatják a démont!”- gondolta, de most az egyszer meg tudta érteni „A babák… ha most nem lenne ilyen helyzet, akkor segíthetne… nem okolhatod, nem okolhatod… nem…”

- Fáj?- suttogta remegve a lány, amivel kiérdemelte férje gúnyos pillantását.

- Á, nem.

- Bocsáss meg… én… nem akartam- suttogta, de a férfi arcán nem látszott jele, hogy elfogadta volna a bocsánatkérést.

Naraku felnevetett:

- Bocsánat, hogy félbeszakítom a családi idillt…

Sesshomaru dühösen vetette magát Narakura, de a démon kezében megjelent Akuryou energiakardja.
- Nem is olyan rossz- suttogta. Sesshomaru már nem tudta elkerülni a támadást, összeszorított fogakkal zuhant a földre. Satsu felsikoltott és elájult, ahogy meglátta férje új sebét.

            Naraku lassan a démon fölé hajolt, energiakardját nyugodtan a torkának szegezte:

- Nos, Sesshomaru? Még mindig nem segítesz?

Sesshomaru szeme vörösen bevillant.

- Ó, hagyd csak, tudom, hogy nincs erőd átváltozni. Figyeltelek harc közben. Ha megtehetnéd, már rég megtetted volna. Vagy csak ennyire ostoba vagy?

„Van erőm, ha nagyon akarom… csak ha átváltozok, akkor egyáltalán nem tudom majd irányítani. Arra nincs erőm, hogy kordában tartsam… nem mintha ezt érthetné az, aki nem tud átváltozni… ha megtörténne, és hagynám elszabadulni… az nem lenne túl jó.” Ideges pillantást vetett az ájult Satsura.

- Nem tudsz meg semmit- morogta aztán, miután meggyőződött, a démonok nem bántják az eszméletlen lányt, kissé feljebb emelkedve a földtől, de Naraku kardja nem engedte tovább.

- Ha most azt hiszed, hogy ha nem mondasz semmit, egyszerűen úgy jársz, mint a tigris, akkor tévedsz. Úgyis kiszedem belőled azt, amit akarok. Egyébként is terveim vannak veled, még nem öllek meg.

Sesshomaru teste elnehezedett, körülötte lassan zöldes fény jelent meg… és tekintetét nem tudta elszakítani ellenfelééről, amíg el nem veszítette az eszméletét. Szeme előtt sok kép kezdett kavarogni, néhány pillanatig azt hitte, már nem is él. Semmit nem érzett, hallott, amíg…

„A kard… az Ihiosin… mutasd, mit tudsz!... Mindent látni akarok”- visszhangzott a fejében, de nem tudott semmit tenni ellene. Nem tudta, mikor ért végre véget, mikor hagyta abba Naraku a fejében való keresgélést, de abban biztos volt, hogy minden titkot elárult…
 

Sesshomaru eszméletlenül feküdt a földön, amikor Inuyasha megérkezett.

- Naraku!- üvöltött, és előrántotta a Tessaigát, de a démon csak rávigyorgott, felemelkedett a levegőbe. Már rég megtudta, amit meg akart.

- Bocsáss meg, Inuyasha, de most nincs rád időm. Megtudtam, amit akartam!- kiáltott még vissza.

- Mi?! Nincs rám időd?! Gyere vissza!- kiabálta a félszellem, ahogy a torkán kifért, de Naraku már eltűnt.

Csak miután reménytelennek látta az üldözését, kezdett el a bátyjával és Satsuval is foglalkozni, akik még mindig eszméletlenek voltak.
 

            A palotában csend volt, amikor Sesshomaru végre kinyitotta szemét. Először azt se tudta hol van, csak lassan tértek vissza az emlékei arról, mi történt. Sebei el voltak látva, és már alig érezte őket, azok is elkezdtek eltűnni, amiket felesége okozott. Az első dolog, amit meglátott, az öccse önelégülten vigyorgó képe volt.

- Mi bajod van?- kérdezte fagyosan tőle. Ehhez volt most a legkisebb kedve. Szórakozni egy agya ment fél szellemmel, aki minden valószínűség szerint megmentette az életét… nem túl jó kilátások.

- Semmi, csak… tudtad, hogy nehéz vagy? Alig bírtalak elhozni a palotáig!

Sesshomaru ezt nem ereszthette el csak úgy a füle mellett:

- Nem én vagyok nehéz, hanem te vagy gyenge.

- Nem vagyok gyenge!- heveskedett Inuyasha, de próbálta visszatartani jókedvét- Elmenekült előlem Naraku, téged meg jól helyben hagyott.

Sesshomaru lassan felült az ágyban.

- Azért ment el, mert már nem volt szüksége több dologra- mondta hidegen, majd hangja hirtelen megváltozott- Satsu hogy van?

- Egyszerűen megijedt…

- Inuyasha, tudom, mire képes, és tisztázzuk. Nem ijedt meg. Tudja, hogy kell használni az Ihiosint, tud az anyámról, és… használni is fogja, ha úgy tartja kedve.

- Ez… nagyon rossz?- kérdezte Inuyasha értetlenül- Hogy tudta meg?

Sesshomaru elhúzta a száját:

- Nem feltétlen… ha tudja, hogy mire használja, akkor nagyon rossz, de addig… lehet, hogy szerencsénk lesz. Satsu hogy van?- kérdezte újra, egyre izgatottabban.

Inuyasha arcán bájvigyor jelent meg:

- Nem kell aggódnod, remekül… Rinnel játszik. És már nem is utál… annyira. De Naraku hogy tudta meg?

Sesshomaru elmosolyodott, és lehunyta a szemét.

- Később, Inuyasha… majd… később elmondom.

Újra mély álomba merült.