4. fejezet –A csata I. rész



Yako dermedten bámult a nő után. Az a szomorú tekintet… Egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből. Meg kell találnia! Nem, most neki a húgra kell vigyázni, de az most jó helyen van. Miyako meg délre ment. Délre, hiszen akkor… Nem azt nem engedheti meg.
– Michiko, jössz vagy maradsz? – fordult egy nyolcéves lánykához.
– Hova, Yako-sama?
– Miyako-chan után.
– Hai – bólintott a lány és rögtön felült a sárkány hátára, majd elindultak délre.



– Nayone-sama! – hajolt meg az egyik katona a nő előtt. Előre félt, hogy mi lesz ebből.
– Igen – bíztatta folytatásra a nő. Tudta, mi történt a tónál, de álmában sem hitte, hogy a kígyó hozzá tartozik. Eldöntötte: kell neki a nő ereje, és már azt is tudta, hogy szerzi meg magának.
– A lány megszökött, kémeink jelentették, hogy a keleti határ felé tart – felelte a férfi.
– Értem. Hívjátok össze a hadsereget, készüljetek a nyugat elleni támadásra, a lánnyal meg én magam fogok foglalkozni – határozta, majd őt is elnyelte a sötétség.



El kellett tűnnöm délről. Nem maradhattam itt tovább. Ikukóval folytatott beszélgetésből rájöttem, hogy Nayone kissé hatalommániás. Hiba mutattam meg neki, mekkora az erőm. Félő, hogy meg akarja szerezni, ám erre csak akkor kerülhet sor, ha sikerül még a birodalmán belül elkapnia, amit nem fogok neki megengedni. Vissza kell jutnom. Sehol sem vagyok biztonságban, talán nyugaton, vagy netán északon, de onnan is elküldtek. Nem maradt számomra hely a világban. Talán Yako is csak látszatbarát lenne? Nem hiszem, de mégis. Ha igazi barát lenne, akkor már rég utánam jött volna. Micsoda szánalmas gondolatok. Yako az igazi és egyetlen barátom. Várjunk csak, nyugat, említett vele kapcsolatban valamit Takuma. Hát persze, Nayone háborúra készül Nyugat ura ellen. Ez a nő meg van hibbanva. Nyugat felemészti őket, hiába van ott a sárkány. Nyugat ura rettentően erős, és ha lehet hinni a híreknek, nagyon jól néz ki.
- Állj meg! – hallok egy ismerős hangot a hátam mögött. Ha szellemgömb formájában utaznék, utol se bírna érni.
– Mit akarsz? – kérdezem, de még mindig megyek, illetve rohanok.
– Segítened kell, nélküled nem tudjuk legyőzni nyugatot. Ránk támad, most az éjszaka közepén – jön a válasz, ami eléggé megdöbbent. Hangjából ítélve igazat mond.
– Nayone, tisztában vagy azzal, hogy mit kapsz azért, ha kiderül, hazudtál? – fordulok hátra, és valahogy nem érdekel, milyen hangot ütök meg vele szembe.
– Hogyne lennék tisztában, de szerinted utánad jövök, ha nem lenne komoly a dolog?
- Igen, utánam jönnél – felelem, mire ledöbben. Hát elismerem, hogy pimasz válasz volt, de már kiismertem eléggé. Két évvel ezelőtt nem ilyen volt. Lehet, hogy azóta… mindegy, a lényeg az, hogy nyugat támadott. Gyönyörű a sárkány, bár egyáltalán nem hasonlít Nayonéra. Wáh, már megint elkalandozott a gondolatom, hiába, egy sárkánykígyónak soha nem fogok tudni ellenállni.
– Nos segítesz, vagy sem?
- Segítek – mondtam, és ezzel megpecsételtem a sorsomat.



Nyugat hatalmas ura éppen a fürdő vizében lazított a hosszú nap után, mikor a főkapitánya rohant be hozzá.
– Mégis mit csinálsz te itt? – vonta rögtön kérdőre Sesshoumaru.
– Gomen Sesshoumaru-sama, de dél megtámadott minket – felelte rögtön a főkapitány.
– Hogy mit csinált? – kérdezett vissza. Nem bírta elhinni. Ez az ostoba nőszemély, gondolta magában, miközben magára kapta ruháit és két kardját. – Mennyi a veszteség idáig?
- Mi oldalunkról 30 kis démon, 10 nemes és 40 halandó. Az ő oldalukról 60 halandó és 30 nemes – válaszolta azonnal a másik. Sesshoumaru mintha egy kicsit megnyugodott volna. A másik félnél még mindig nagyobb a veszteség.
– Beszállt ő vagy a sárkánya?
- Meg sem jelent a csata kezdete óta. A katonái azt rebesgetik, hogy egy nő után ment, aki jóval erősebb nála, és ő is birtokol egy sárkányt.
– Remek, máris két sárkány. Meglesz a holnapi ebéd. Sárkánysült, és a győzelmi tort a déli palotában fogjuk elfogyasztani – mondta Sesshoumaru, majd lassú, ruganyos léptekkel elindult kifelé, ahol már minden lángokban állt.



– Hééé! Azonnal engedjetek ki! Megparancsolom! – kiabálta egy nő, a rácson belül.
– Kuss legyen má’! – üvöltött rá az egyik katona.
– Te, hogy mersz így beszélni velem?! Én vagyok az, Nayone! – mondta egy jó adag sértődöttséggel a hangjában a nő.
– Ha te vagy Nayone, akkor ki az, aki, most veri szét Nyugat ura seggét?
- Hogy mersz így beszélni róla?! – fortyant fel már is a nő. Nem válaszoltak neki, csupán kiröhögték. A nő elkeseredettségében a falba vágott. Nem volt már annyi ereje, mint régen. Túl sokat kivett belőle, hogy lázad. Nem evett, csak amikor muszáj volt, de most már enni se adtak neki. Egyszerűen csak levegőnek nézték. Az egykori uralkodó piszkosan, fáradtan és legfőbbképp dühösen ült a cella poros kövén. Még patkány sem akadt, mert azt egy macskaszellemmel kiirtották a múlt hónapban, mikor észrevették, hogy azt eszi.
Hirtelen harang csendült, ami azt jelentette, hogy az úrnő megérkezett. Nayone rögtön a cella rácsához rohant, hogy lássa, mi folyik odakint. Még mázlija volt, hogy az ablaka pont oda látott, ahol a csata folyt. Az úrnő mellett egy fiatal lány ment. Nayone rögtön megállapította, hogy halandó. Ő lenne a rabszolgája, gondolkodott magában, majd mikor véletlenül elkapta a pillantását éd felismerte, ő Miyako volt.