6. fejezet – Ébredés



A csatamezőn mindenki meg kövülten bámulta az eseményeket. A levegőben a két sárkány is tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket. Nem hittek ők se a szemüknek. Yako hátán Michiko könnyes szemmel nézte nővérét. Ha nem lett volna fent a magasban egyenesen odament volna hozzá.
Lassan Yako és Nayone sárkánya a földre ereszkedett. Nayone mindössze öt méterre állt Miyakotól, de ő sem bírt mozdulni. A kard, ami Sesshoumaru hasfalába mélyed még mindig lángolt. Sesshoumaru is csak nézte az előtte fekvő nőt. Hihetetlen volt.
Lassan Yako közelebb araszolt Miyakohoz, majd szemügyre vette, majd dühös pillantást vetett nyugat urára.
Michiko is összeszedte a bátorságát lassacskán és a nővéréhez lépegetett. Tisztes távolságra maradt ugyan nyugat urától, de nem sokáig, mert megfogta nővére kezét és levette a markolatról. Azon nyomban eltűntek a lángok.
Most mindenki azt várta, hogy a kislány kihúzza a kardot Sesshoumaruból, de helyette… mikor a markolatra helyezte a kezét, újból felcsaptak a lángok, de most feketeék voltak. Megforgatta a kardot, a még mindig döbbenten álló Sesshoumaruban. Aztán, a kislány kihúzta a kardot, de Sesshoumaru még mindig állt és mindenki legnagyobb meglepetésére gúnyosan elmosolyodott, majd az energia ostorával rávágott a lányra, aki ettől a földre esett és egyelőre nem mozdult.
Miyako sem lélegzett már, vagy legalábbis nem emelkedett a mellkasa.
Nayone közben oda ment, majd leemelte unokahúgát a lándzsáról és a földre tette. Yako kíváncsian pillantott rá. Valahogy most mindenki a haldoklóval kezdett el foglalkozni. Sesshoumaru egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy elvágja a haldokló nő torkát, de aztán elvetette az ötletet, majd szellemgömbé vált és elhagyta a csatateret.
Michiko a fa tövében lassan ébredezni kezdett. A háta fájt, de nem volt vészes. Négy kéz láb mászott vissza, de Yako nem vette észre, csak Yone. A kislány kissé botladozva mászott fel a sárkány hátára, ahol aztán el is aludt.



Emlékek… csak sodródok velük… nem lélegzek csak lebegek a semmiségben… ez lenne a büntetésem, mert annyi démon gyilkoltam le… Michiko… vajon hogy van…

- Anyám! – egy 11 éves lányka lép be a trón terembe.

– Igen Miyako? – néz kérdőn lányára, miközben az ölében ott pihen második lánya…

Milyen boldog voltam, mikor először láthattam… Meglepő módon a hangokat még hallom, de akkor meghaltam, vagy sem? Nem tudom eldönteni. Jó itt lenni, ahol most vagyok, nem érzek fájdalmat, semmit, csupán békét. Viszont nem tökéletes minden. Még nem hallhatok meg! De erről nem én döntök, de akkor is! Mi az, hogy idáig eljutottam, és most elpatkolok, na nem, vissza kell térnem… majd megint minden elsötétül…



Lassan mindenki szedelőzködik és elhagyja a terepet. Nyugat katonái visszatérnek nyugatra, míg dél katonái a csatateret kezdik el rendbe szedni. Ez náluk a hagyomány. Tulajdonképpen egyik fél sem vesztett, de mind a két fél, kivéve Sesshouamrut úgy érezte, hogy vesztett. Méghozzá egy igen értékes személyt: Miyakot. Holott nem is ismerik, de mikor fent harcolt a páros élvezetes volt őket nézni. Mintha nem is Sesshoumaru lett volna az aki ott küzd. Ez a nő az uruknak egy olyan énjét mutatta meg, amiről eddig nem is hitték, hogy létezik.


Bent a palotában a déli orvosok mindent megtesznek, hogy megmentsék a nőt.
Telnek-múlnak a napok, hetek, lassacskán már hónapok…
Papnők jönnek be az ajtón, majd mennek ki. Van, aki több ideig marad bent, és van, aki két perc múlva ki jön. Halálos sebet kapott, akárcsak nyugat ura.
A halálos sebből is fel lehet épülni, főleg ha jó kezekben van az illető. És most Miyako jó kezekben volt.
Michiko csak egy könnyed agyrázkódást kapott, de az nem volt vészes.
Nayone és Yone, meg boldogak voltak, hogy ismét együtt vannak.



Még mindig itt vagyok… igaz hol is lehetnék, mint a mindent körbe ölelő semmi közepén. A hangok időközben elhalkultak nem hallatszik már semmi. ?Már lassan semmit nem érzékelek csak egyetlen egy dolgot, érzek: a lelkembe beköltöző békét, megnyugvást és ürességet. Aztán a nevemet hallom. Nevem? Nekem van nevem? Azt sem tudom, hogy ki vagyok. Csak egy név, de az, vajon én vagyok?
Lassan kinyitom a szememet, majd megint visszacsukom. Most csak sötétség ölel körbe. Kényszerítem magam, hogy kinyissam. Megint kinyitom és most nyitva is marad. Nayone döbbent tekintetével találom szembe magam. Nyilván nem hisz a szemének.

– MAGÁHOZ TÉRT! – üvölti hirtelen, úgy hogy a dobhártyám majd’ beszakad, majd megint elsötétül a világ.



– Kellett neked elkiabálnod – morogja egy javasasszony és újabb gyógyfű keverékkel keni be a sebet. Nayone csak morog, majd kimegy az ajtón és elindul fiatalabbik unokahúga szobája felé.
Michiko most önfeledten játszik Aikoval. Már lassan elfelejti, hogy a nővére még életben van. Beletörődött abba, hogy Miyako talán soha többet nem fog ránézni barna szemeivel.

– Nayone-sama, az unokahúga magához tért! – lép be az ajtón egy szolgálólány. Nayone rápillant kék szemeivel, majd elcsigázottan bólint és kimegy. A szolgálólány lassan követi, majd elindul valamerre, ahol lehet neki dolga.
Visszasétál Miyako szobájához, majd benyit. A nő már ül és falatozik. A seb helye sajna meg fog látszani, de legalább életben van.

– Szia – köszön Miyako. Kissé még bágyadt a hangja.

– Csak ennyi?! Majdnem megöletted magad! Lassan egy hónapja vagy kómában, már mindenki majdnem lemondott rólad! – dugja be a fejét az ablakon Yako. Nayone csak elmosolyodik, majd magára hagyja a nőt.



– Sesshoumaru-sama, a kém megérkezett – lép be egy férfi nyugat ura dolgozószobájába.

– Küld be – mondja, de egy pillanatra sem néz hátra. Arany szemei csak a déli palotát fürkészik. Nyugat ura nem rég épített egy kisseb lakosztályt közvetlenül dél határához, hogy szemmel tarthassa az uralkodó nőt. Igazából nem ő érdekelte, hanem a másik, az ezüsthajú teremtés.
Furcsa érzés kerítette hatalmába, mint mindig, ha rá, vagy a vele való harcra gondolt. Látni akarta a lányt, újból megküzdeni vele, látni akarta a dühtől izzó ezüst szemeit és a lángoló kardját.
Már lassan egy hónap eltelt az eset óta. Talán nem épült fel. Neki nem voltak annyira kritikusak a sérülései, bar a kis halandó kölyök nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, vagy csak arról, hogy hülye. Mit képzelt magáról?

- Nagyuram, a nő magához tért, bár most másképpen néz ki – kezd bele rögtön a kém a jelentésébe.

– Nocsak, mond – reagál rá.

– Barna haja van és barna szeme, sehol egy fül vagy farok, nincs semmi ereje, és csak úgy bűzlik a halandó szagtól. Biztos, hogy ő az akit keresel, nagyuram?

- Jaken, ne szólj bele a döntéseimbe, örülj, hogy még életben vagy, neked, kellett volna figyelni a határt, és most kotródj – mondja Sesshoumaru, majd szellemgömbé váll és eltűnik a láthatárról.